SZÉPIRODALOM

Immár elmúltam harminchárom,

de utamat önnön lábnyomomban járom:

álmomban ért rémélet kerget

szüntelen, pihenni vágyom,

múltam átmarja belülről bőröm

torkomon akadt szavak

kapargatják hangszálaim,

a kék-sárga fotelben

ketten ülünk: én és őrzőm - a csend…

A túloldalon: másik kék-sárga fotel,

benne ezernyi gondolat, kérdés,

óvatos múltidézést segítő

figyelem, türelem, törődés…

A köztünk elterülő szőnyeg

plafonig érő kőfallal

körülvett árok,

ahol az úr: az űr, s szolgája,

a zűr zavarja-kavarja hűn

a kiszáradt iszapból kiszabadult

parányi porszemeket

és mint szemetet hordja szanaszét…

Falhoz csapódásonként

feljajdul egy-egy emlékkép,

visszhangja két ököllel döngeti

belülről összeszorított fogaim,

de újra és újra visszanyelem,

komfortosan kiképzett

celláikba tuszkolom mind,

és enni-inni adok nekik,

csitítgatom őket,

nehogy felébredjenek a többiek,

mély álmot dúdolok szemükre,

aludjanak, hagyjanak végre,

engedjenek erőt gyűjteni

a másnapi harchoz,

az újabb vereséget kibírni,

a küzdelmet magamból kiírni

és daccal fordulni az újabb kudarchoz:

„Akkor sem adom fel!” -

visszhangzik elhallgatott

kiáltásom az áthatolhatatlan falakon,

míg álarcomba vésett mosolyom

elhiteti a gyengén látókkal:

létem könnyed kirándulás

egy virágos réten,

míg bent a kiábrándulással

küzdök éppen…

…és én csak ülök a feszülő csendben

kitartóan a kék-sárga fotelben

rózsakvarcot szorít az egyik markom,

a másikban csendbe bugyolált

megtagadott emlékeim tartom -

mozdulatlan, hangtalan és

kinyithatatlan…

… és a fotel ott,

a szőnyeg túloldalán…

bár falamtól nem látom őt,

s még ő sem láthat engem,

mégis velem együtt óvja

féltve őrzött csendem…

Megpróbálom elképzelni,

hogy összekapaszkodó szempilláim

és összeszorított fogaim egyszer

mégis elengedik egymást,

fejem felemelem, falamra

árnyékot vet tekintetem,

lábaim elindulnak,

egyenest a fal felé, melynek

jól ismerem minden

egyes tégláját, a habarcsot,

mi összetartja a darabokat,

az építő munkások falba égett

keze nyomát és összes

gyilkos jelmondatát…

…és akkor majd testemen-

lelkemen ezer vérző sebbel,

siratófalam tövében térdre

borulva: markomból kiöntöm

egyetlen lendülettel

minden száműzött könnyem,

és ős-zokogásként tör fel a mélyből,

torkomon át kizúdul belőlem…

áttörve falat, ömlik, árad, pusztít

kimossa múltam kráterét,

átmossa, kitakarítja lelkem

árterében az összes zugot,

majd visszatér medrébe

és hűs vizű patakként

arcomat simítva

végigcsorog…

…és tisztul a test,

tisztul a lélek,

tisztul a kép,

tisztul az ok…

és eljön a nap, hogy

az egyik fotelben

már csak egyedül én ülök ott:

markomból eltűnt a csend

s vele együtt az ősi titok…