SZÉPIRODALOM

Kicsi és törékeny

-       Szerinted mi a különbség a kétfejes, és a négyfejes videó között? – kérdeztem barátomtól. (Éppen video készülék vásárlása előtt álltam. Bár ez nem tartozik ide.)

Barátom elgondolkozott. Láthatóan pontos, kielégítő, mindenre kiterjedő választ akart adni egy olyan műszaki analfabétának, mint én, aztán csak ennyit mondott:

-       Tudod, épp csak annyi, mint a kétfejű, és a négyfejű sárkány között. Felfogtad, érted már?

Hát ilyen volt a barátom. Kicsi és törékeny… Nos, a fentebb említett jelzők nem épp őrá vonatkoznak. Egyáltalán nem. Hogy kire, az később, mesémből remélhetőleg kiderül majd.

Szóval: a barátom sem kicsi, sem törékeny, védtelennek sem nevezhető, csak olyan szőke, göndör hajú, kékszemű, amolyan „sűrű”, igazi sváb gyerek. És kicsit raccsol is. A tetejébe. Barátságunk régről datálódik. Közös munkahely, újak, „pelyhesek” voltunk akkoriban, olyan egymásra utaltak, megismerkedtünk. Később jó szokásunkká vált, hogy műszak elteltével, hazafelé megittunk egy sört a helybéli M. kisvendéglőben. Beszélgettünk fontos, vagy kevésbé fontos dolgokról, máskor meg csak hallgattunk, néztük a buszokról leszálló, szétszéledő, hazafelé igyekvő embereket.

Történt, hogy barátom egyszer hirtelen szórakozottá, szórttá, egyre kedvetlenebbé vált. Láthatóan valamilyen gondja támadt, darabig nem is kérdeztem rá a dologra, gondoltam, úgyis elmondja majd, ha kedve támad. Nem szoktuk egymást faggatni, ez barátságunk íratlan szabálya volt. Csak hát múlt az idő, és semmi sem változott. Döntöttem, megkérdeztem, akkor mesélni kezdett:

-       Alig egy hónapja kezdődött. Délután polcokat festettem az erkélyen. Úgy hat óra felé járhatott, később, pontosan meggyőződtem, épp ennyi volt. Akkor is. Hűvösödött már, nagyon nagy melegben nem praktikus polcokat festeni. (De ezt neked úgyis hiába is magyaráznám.) Mindegy. És a szemközti ház erkélyén figyelmes lettem egy asszonyra. A virágokat öntözte épp, láthatóan szeretgette, becézgette őket. Legalábbis így éreztem. Aztán csak könyökölt az erkélyen, és csak nézte az utcát. A tekintetünk összeakadt, legalábbis, úgy véltem. Másnap folytattam a munkát, és befejeztem a polcokat. És a jelenet megismétlődött. Legalábbis úgy véltem. Talán inkább úgy éreztem.

-       És a harmadik napon? A harmadik napon mi történt? Akkor már befejezted a mázolást, nem volt okod már az erkélyen tölteni az időd.

-       De volt, mert kíváncsi voltam, ott lesz-e, meg aztán szerettem volna látni is. Ott is volt, a tekintetünk is megint összeakadt, legalábbis úgy éreztem akkor. Bocsánat, tudtam is már. És akkor vettem a bátorságot, odabiccentettem, és akkor ő is biccentett. Legalábbis úgy véltem, aztán, hogy pár nap múlva mindig „találkoztunk”, biztos is lettem már ebben.  Sok napig ment ez így, aztán tovább vettem a bátorságot és odaintettem. Ő meg olyan félénken visszaintett. Akkor gyorsan bement az erkélyről. Szóval itt tartunk most. Régóta.

Belekortyolt a sörébe, nem akartam kérdezni semmit, tudtam, ha már elkezdte, úgyis folytatja.

-       Tudod, nagyon szeretném megismerni! És elképzelem, sokszor elképzeltem már, becsöngetek egyszer.

-       Csöngess be! Azt hiszem, ajtót nyit majd akkor. Miért ne tenné?

-       Vagy ő, vagy valaki más. Csak elképzelem: felosonok a lépcsőházba, megállok az ajtó előtt, (4. em. 12.) összegyűjtöm a bátorságom, megnyomom azt a csengőt. Az ajtó kinyílik, és ott áll majd egy amolyan félmeztelen, kopaszra nyírt, amolyan kigyúrt, tetkós illető. És kérdezi majd, mit akarok.Tudod, nem ijednék meg, (bár ez se olyan biztos), csak „Őt” nem szeretném hülye helyzetbe hozni.

-       Mondhatnád: itt jártál a szomszédba, és gázszagot éreztél.

-       Naná, miután ebbe a városrészbe nincs is bevezetve a gáz.

-       Akkor, majd kitalálsz valami mást. Nem féltelek.

-       Magamat én sem. Azt hiszem, igazad lehet, holnap becsöngetek. Becsöngetek mindenképp! Különben is: „a tett halála az okoskodás” - zárta le a beszélgetést, mert szerette a velős megállapításokat, - meg aztán meglehetősen olvasott is volt - és tudtam, mindent eldöntött már, és most nem is akar már többet erről beszélni.

Csak hát abban a pillanatban megszűnt a beszélgetésünk hátteréül szolgáló biztonságot adó, (ugye, senki nem hallja, nem hallhatja, miről beszélünk épp, biztos nem hallgatja ki senki sem!), szokásos, megszokott, mindent betakaró, minden, másra nem tartozó titkot elfedő, olyan kedves kocsmazaj. Mintha abban a pillanatban épp mindenki a barátomra figyelt volna! Szóval csend lett. Mi is elhallgattunk. Aztán a zenekar - véget ért akkor a szünet, és játszaniuk kellett már a pénzükért - rázendített a közismert, és mindenki által oly kedvelt „Csöngess be hozzám, drága” c. kupléra. Gyorsan fizettünk, távoztunk.

-       Mégis milyen, milyen ő? - kérdeztem, a barátom meg szokása szerint, szűkszavúan csak ennyit mondott:

-       Hát, csak olyan. Szóval csak olyan, naaaa… Kicsi, és törékeny…

***

Kicsi és védtelen

Úgy hozta a helyzet, másnap kezdődött a szabadságom. Az első napokban még sokszor eszembe jutott a barátom, ugyan, miképpen intézte „azt a dolgot”, megfogadta-e a tanácsom - egyébként csak azt tanácsoltam neki, amire tudtam annyira vágyott, tanácsom nélkül is - mert-e becsöngetni egyáltalán, és ugyan, ki fogadta abban a lakásban, ahová, tudtam, annyira kívánkozott már bekérezkedni, dorombolni, mint egy szeretetre vágyó kismacska… Ugye, ismerős az érzés?

-       És most mesélj - kihozták a söröket, de láttam az arcán, baj van. (Szóval nem sikerült.)

Hallgattunk. És nagyon hosszúnak tűnt az a pár másodpercnyi csend. Aztán belekezdett:

-       Szóval becsöngettem. És ő nyitott ajtót. Igazából akkor nem értettem, mi tükröződött az arcán: meglepetés, öröm, netán ijedtség? Utólag már tudom, ijedtség volt, tán annál több, rémület is, mintha csak kérte volna: menj, menj el kérlek, siess innen kedves, menekülj gyorsan, gyorsan! Csak hát késő volt már.

-       Mi tetszik? - lapát kezek tolták félre az ajtótól az én kicsim, az én törékeny kicsim, és mögötte megjelent a „tulajdonos”: kopaszra nyírt fej, átizzadt sötétkék atléta. Na ja, tudod, mielőtt megkérdeznéd, voltak, persze, hogy ott voltak az izmos karon a tetkók is. Gázszagot éreztem - mondtam zavartan. (Tudod, nem mintha megijedtem volna, csak bántott, nagyon bántott, hogy beigazolódott a sejtésem.)

-       Mondtam már szívem, hogy, miután behozod az erkélyről a gázpalackot, nézd meg, teljesen el van-e zárva a csap, nem szivárog-e - morogta szemrehányón az asszonynak. Nem mondtam már vagy százszor, kisszívem? - de ezt már sokkal ingerültebben, emelt hangon mondta. Aztán, felém fordulva folytatta:

-       Tudja, az igazi pörkölt bográcsba fő. És itt a panelba ez elég bonyolult. Így találtam ki a gázpalackos megoldást! De jöjjön be, ha már sikerült minket megmentenie! Kávét a vendégnek, szívem! Ugye, iszik velünk egy kávét?

-       Megköszönném.

-       Neked is főzzek?

-       Nem megmondtam már vagy ezerszer! - csattant fel indulatosan. Műszak előtt sose iszok kávét! Igazán megjegyezhetnéd már! - és akkor az én kicsim, az én törékeny, kedves kicsim kiment, hogy megfőzze a kávét kettőnknek.

-       Szóval: folytatom. Tudja, az igazi jó pörkölt bográcsba fő. Ezért is találtam ki ezt a megoldást. És tudja még mi a titka az igazi jó pörköltnek? Fogadnák, sose találná

-       ki! A jó belsőség! Szív, máj vese - és megnyalta a szája szélét. Udvariasan bólintottam, ő meg folytatta:

-       Szerencsére, olcsón hozzájutok. A szakmám miatt, tudja. Mészáros vagyok, a vágóhídon dolgozom, a csontozó részlegben - megnyalta a szája szélét, kicsit elkomorodott, én meg hallgattam.

-       Sajnos nem ugyanaz már a munka, mint régebben. Tudja, mi már félkész anyagot kapunk, sajnos az ölés már nem a mi dolgunk. Vannak bizonyos Uniós előírások, sajnos… Pedig, tudja, az az igazi! Az ölés, amikor reped, törik a csont! - és ismét megnyalta a szája szélét.

-       Szép dolog, ha valaki szereti a szakmáját - mondtam udvariasan.

-       Jut eszembe, és a maga szakmája?

-       Esztergályos vagyok.

-       Ááá, az semmi, maga halott anyaggal dolgozik: Az enyém még él, tudja, él, amikor a hozzánk kerül - ismét csak megnyalta a szája szélét.

***

Kicsi és egyre védtelenebb… - terror

Rég kiürültek már a korsók, döntöttem, szokásunk ellenére rendelek még, meg aztán éreztem, barátom se kíván még elmenni. Folytatni akarja, ha már belekezdett. Én meg hallgatni akartam, kívántam, ne hagyja abba.

Megtelt a kisvendéglő, nem volt már üres asztal egy sem, a termet betöltötte a szokásos kocsmaduruzsolás, a zenekar épp szünetet tartott, és vágni lehetett már a szívemnek olyan kedves füstöt. Hallgattunk kicsit, aztán a barátom folytatta:

-       Akkor az én törékeny kicsim kiment, hogy megfőzze a kávét magának és nekem, a betolakodónak. Olyan egyszerű, kék nyári ruhát viselt, és megfigyeltem, tudod, jól megfigyeltem akkor, a ruha szegélyén fehér hold váltakozott apró csillagmintákkal.

-       Szóval, esztergályos. Sajnálom. Akkor hát halott anyaggal dolgozik. Hiába. Lehet, a keze alatt szaporodik a forgács, sikít a fém, ez jó érzés lehet, csak tudja, hát mi élő anyaggal dolgozunk. El nem tudja képzelni, milyen jó érzés várni rájuk! Fáradtak az utazástól, éhesek, szomjasak. És, azt hiszik, végre biztonságba értek: friss víz, valamiféle takarmány-izé, amit behabzsolhatnak, ha érti, mire gondolok. Pedig hát nem erről van szó. Egyáltalán nem erről. Mert akkor már ott várjuk őket mi, ott várom őket én! - és megnyalta a szája szélét.

-       Hallgattam, tudod, hallgattam akkor.

-       Oké, oké, váltsunk témát, azt hiszem, túl sok már ez a maga beteg esztergályos gyomrának! Látja, máris elsápadt. Ugye, milyen aranyos az én törékeny, kicsi feleségem? El nem tudná képzelni, mennyire szeretem. És, tudja, azt hiszem, ő is megszeretett már. Pedig annyira nehezen tudtam megszerezni, magamhoz szelídíteni, mennyire megharcoltam érte! - elkomorodott. Kárpótol mindenért. Az én kicsi madaram! Tudja, az első párommal szörnyű tragédia történt, máig se értem, mér választotta a másik utat, az elköszönést. Nem értem, máig sem értem. A körülmények máig is tisztázatlanok. Akkoriban nagyon megrázott az eset - és megnyalta a szája szélét.

-       Hallgattam, tudod csak hallgattam akkor, nem tudtam, mit mondjak, meglepett a közlékenysége, ahogy kitárulkozott egy ismeretlennek.

-       Csak az a baj, hogy még olyan szórt, figyelmetlen, irányításra szorul az én mostani kis bogaram. Tudja olyan szórt, annyira szanaszét… Sajnos anyukámnak pár napra el kellett utaznia, fürdőbe, a beteg lábát ápolni. Pedig ő vigyáz rá, segíti mindenben: vásárlásba, főzésbe, takarításba. És most senki sincs, aki most vigyázzon a rá, az én kicsi bogaramra. Kérdezhetek valamit? Ugye tetszik magának is? Kár lenne tagadnia, tudja, ő mindenkinek tetszik…

-       Tudod végigmért, akkor, és tudtam, ó akkor annyira tudtam! Átlát, éreztem akkor átlát rajtam.

-       De, megjött a kávénk! Ó, megérkezett hát a finom kis kávécska! - megdörzsölte a tenyerét, cuppantott, aztán megnyalta a szája szélét. Otthonosan maga elé húzta az egyik csészét, és intett, vegyem el a másikat. Tudja, az én kis bogaram, kiváló kávét főz. Anyámtól tanulta persze! Magadnak, persze nem főztél - fordult szemrehányóan az asszony felé. És - mintha csak kitalálta volna a gondolatom - tovább folytatta: Nehogy felajánlja a magáét. Tanuljon meg gondolkodni! Ugye, kisbogaram?

-       Az én kedves, aranyos kicsim akkor kicsit megzavarodott.

-       Na, mi van? Mért nem ülsz le? Így tiszteled a vendéget, aki az életünket mentette meg? Ülj már le! Jut eszembe, egyáltalán hogy került ide? - fordult felém.

-       A nagynéném látogattam meg épp a szomszédban. Magukkal szembe lakik.

-       K-né? Érdekes, sose beszélt arról, hogy van egy unokaöccse is. Pedig mindig nálunk lebzsel a vén banya.

-       Hallgattunk akkor tudod, én, meg az én drága kicsim, és nemigen mertünk egymásra nézni.

-       De mindig csak én beszélek, nem untató? Szótlan vagy ma, bogaram, és maga se épp élvezetes társalgó.

-       Mennem kell - megittam a kávét, sietve búcsúztam.

-       Térjen be hozzánk, ha akad majd egy kis ideje! Csengessen be nyugodtan! Mindig szívesen látjuk. Ugye, kisbogaram?

-       Végigmért, és ahogy a tekintetem fürkészte, tudtam, ó akkor annyira tudtam! Átlát, tudod, annyira éreztem akkor átlát rajtam, akkor átlátott rajtunk.

Elfogyott a sörünk, no meg főleg a kedvünk is. Nem volt hát értelme tovább maradnunk már.

***

Kicsi Törékeny, és elveszett…

Kedvetlenül szopogattuk a sörünket, bátorkodtam megjegyezni, a törzsvendégeknek igazán hozhattak volna a friss csapolásból, barátom csak rábólintott erre, mondta: igazad lehet, a zenekar épp szünetet tartott, de valójában rosszkedvünk oka nem a felszolgált állott sör volt – megint csak nem kaptunk a friss csapolásból, de nem számított, annyira nem számított már – csak Kicsi és Törékeny számított már. Mert Kicsi és Törékeny azóta, hogy barátom becsöngetett hozzá, (hozzájuk), többet nem volt látható.

A virágok rég elhervadtak már azon az erkélyen, forrók voltak azok a kora-szeptemberi napok, mintha a nyárutó csak kárpótlást akart volna adni korábbi bűneiért, a korábbi rossz időkért. Mert azon a nyáron gyakorta szél hajlította derékig a part menti fákat, korbácsolta fel a tavak vizét, váratlan, hirtelen támadt zivatarok pásztázták a partokat, elszabadult strandlabdák, gumimatracok keltek életre, keresték menekülő gazdáikat, máskor meg napokig tartó, álmos, nyirkos eső tette szomorúvá el a kisgyerekes nyaralók egész évben annyira várt napjait.

És most, a forró őszben nem volt már, aki öntözze, becézgesse, szeretgesse az erkélyen szomjazókat, mert Kicsi és Törékeny sehol sem volt található. Ennyit mesélt barátom azokban a napokban. Lassan megtelt a kocsma, szívemnek olyan kedves, füsttel, no meg a szokott betérőkkel. Hallgattunk.

-       Maradhatnánk még kicsit - mondta aztán, látva, készülődöm. - Nem hagytam annyiban, és biztos voltam abban, nem néptelen a lakás. Mert a szokott időben, ahogy kimentem az erkélyre, megfigyeltem, hogy résnyire, csupán apró résnyire, valaki mindig felhúzta a redőnyt. Aztán egyik nap teljesen felhúzták a redőnyt, és megjelent a feketeruhás öregasszony. Gondosan megszemlélte a virágládában kiszáradt virágokat, láthatóan elégedett volt. Rám pillantott, becsukta az erkélyajtót, és lehúzta a redőnyt. Sok nap telt el az óta. És többé nem láttam semmilyen mozgást ott.

-       Mi tetszik? Ja, csak maga az. Hát nem mondhatom, hogy a legalkalmasabb időben jött, de ha már itt van. Mama, egy kávét a kedves vendégnek!

-       Tudod jól, elcsomagoltuk már a kávéfőzőt - előkerült az öregasszony is.

-       Na, mindegy, jöjjön be, ha már itt van, ne kéresse magát - szinte betaszigált a lakásba. Telitömött szatyrok, ki tudja, milyen holmikkal teli dobozok, összetolt bútorok, a falakon porcsíkok kontúrjai maradtak csak az elhúzott bútorok, levett képek után, a sarokban söprű, szemétlapát, a műanyagpadlón szertelen, szelídíthetetlen pormacskák kergetőztek a hirtelen támadt huzatban. (Ezek elköltöznek!)

-       Új, állást találtam. Vidéken. Meg is mondta, hol. Egy egészen kicsi, de jól menő vágóhíd. És jó szakemberek kellenek oda - megnyalt a szája szélét.

-       Nem akarok zavarni.

-       Á, egyáltalán nem zavar, szinte már kész is vagyunk. Mindennel. Holnap jöhetnek a szállítók. Sajnálom, hogy nem tudott találkozni az én kis bogarammal. Biztos ő is szerette volna még egyszer, utoljára látni magát. Előrement, hogy kitakarítsa az új lakást, és mondta még, venni is akar pár apró, mindenképp szükséges holmit. Tudja, ilyenek az asszonyok. De rábíztam. Olyan önálló az én kicsim! Épp ezt szeretem benne annyira - dünnyögte. De ezt azt hiszem, a múltkor már mondtam magának.

-       Tudod, ahogy zavartan elfordította a fejét, követtem a tekintetét, és megláttam a gondosan lelakatolt, hatalmas utazóládát. És a szemem megakadt a ládából kikandikáló ruhafoszlányon, a ruha szegélyén fehér hold váltakozott apró, ezüstös csillagmintákkal…

***

Epilógus

Sokat töprengtem az óta, barátom miért távozott akkor olyan hirtelen, miért menekült abból a lakásból. Ő hallgatott a dologról, én meg nem akartam többet szóba hozni. Nem tartottam őt gyávának, azt hiszem, mégis megijedt. És nem gondolnám, hogy a házigazdától. Mégis megrémült, megrémülhetett attól, hogy sejtelme beigazolódik, az utazóládában megláthatja Kicsit és Törékenyt. És nem akarta az asszonyt úgy látni.

-       Megkeresem - mondta egy nap. Megkeresem Őt. Kicsit, és Törékenyt. Akkor is megkeresem.

Röviden próbálom elmondani, azt, amit a barátom a találkozásról mesélt. Délután ért a házhoz, esős, nyirkos novembervég volt, erősen szürkült már, hogy becsöngetett. Kutyaugatás, a gangon felgyújtották a villanyt, és az üvegajtón át barátom megpillantotta Kicsi és Törékeny sziluettjét. Az asszony kinyitotta az ajtót, és odajött a kertkapuhoz. Kicsi és törékeny volt ugyan, de nem, nem ő volt, „tudod, hanem egy másik kicsi és törékeny, nem az enyém,” mesélte. Akkor az asszony megkérdezte, kit keres, ő meg zavartan mondta, azt hiszi, eltévesztette a házszámot. Kár, mondta akkor az asszony. Aztán a zajra másvalaki is kijött, és kiabálni kezdett a menyével, mondta, miért kell minden jött-ment idegennek ajtót nyitni - persze, azonnal megismerte a barátomat - baj lesz ebből, nagyon nagy baj és különben is sötétedik, rég ideje lett volna elengedni a kutyákat…