Szerettem abban a kedves, régi nyári kertben! Mert ugyan ismétlődtek a napok, váltották egymást sorra csak, olyan kedves-szüntelen-de-egyáltalában-nem-szürke-egyhangúsággal, valahogy mégse unatkoztam, sose unatkoztam; jó dolgom volt, meg aztán biztonságban is éreztem magam. Mer tudtam előre, majd mindig tudtam, mi fog történni aranyos-kedves nyári kertemben. És azért mindig történtek váratlan „apró dolgok”: rácsodálkozás csuda-lepkére, vagy talált, fura színű, fura formájú kavicsra, sajnálkozni eltévedt kisborjún, szánakozni fészekből kipottyant verébfiókán, – pákosztos macska meg annyira megörült akkor neki – (én meg akkor megharagudtam rá, nagy butaság volt, ma már nem haragszom), szánni, vigyázni az ablaküvegen zümmögő, szabadulni igyekvő legyecskét. Az „apró dolgoknak” úgyis meg kell megtörténni, rájöttem már, tőlünk függetlenül történnek meg. Csak „úgy lesznek” maguktól, és mi nem tehetünk ez ellen semmit, semmit, és ez jó, nagyon jó. Legfeljebb örülhetünk, vagy szomorkodhatunk, nagyon örülhetünk, vagy nagyon szomorkodhatunk. Ez már a mi dolgunk.
Fura idők járnak mostanában. Reggelente sűrű a köd, bepárásodnak az autó ablakai, látni alig lehet, mikor leereszkedek a dombról. „Üresbe” teszem, hogy „spóroljak”, gurulok lefelé, aztán a domb alján gázt adok. A hét végén esett, majd kiderült, aztán csak zuhogott ismét, majd kisütött a nap. (Áprilisi november.) És előbújt a szivárvány is; kislányom mondta: „nézd apa, szivárvány!” (És nem értette, miért vagyok szomorú.) Ablakból néztük.
És jó dolog megöregedni, átértékelődnek dolgaink; a „rég fontosak hitt dolgok” jelentősége idővel elporlad, értékük vesztik; már nem érdekel, hogy figyelemre se méltatott a „gimi legjobb nője”, (álmodoztam róla eleget, megszólítni se mertem – nem került volna semmibe), meg az se zavar, hogy nem voltam jó matekból se, szegény oszti, (matek-fizikatagos tanárnő, az első osztálya voltunk, alig volt idősebb nálunk) se szeretett ezért, ő az embereket két csoportba sorolta; matematikus tehetségek, meg, akik „reménytelenek” – én meg az utóbbiak közé tartoztam, de csak nevettem a közgáz-felvételi szánalmas példáin, fel is vettek, (el is végeztem, a de minek) őnéki köszönhetem, annak idején az egyetemen is megéltem az ő tanításaiból, ezt meghálálni nem lehet, – később aztán megszeretett, mer akkor már nem kellett szégyenkeznem, hogy nem tudtam akkor a matek szakkörbe megoldani azokat a furmányos példákat, amiket kifundált nékünk, szívéből adta. Ezek a dolgok jelentőségük vesztették már. De arra jól emlékszem, hogy névnapját később páran mindig együtt ünnepeltük, megkerestük, és mondta akkor (utolsó találkozáskor, mer fiatalon halt meg!) : szóval mondta: „nem gondoltam, hogy ti mindig megkerestek, sose voltatok a kedvenceim, nekünk akkor jól esett, hogy végre kimondta, az „eminensek” meg nem voltak sehol, ő meg fiatalon halt meg, egyetemi tanárként, kijavította az utolsó „zh”-kat is, aztán ráborult az asztalra, első a kötelesség, (utána jöhet a szabadon választott halál), nagyon szégyelltem, és a többiek is szégyellték utolsó névnapjakor – akkor még nem sejtettük, hogy ez az utolsó – ő tanár, egyetemi tankönyve jelent meg, és mi mindannyian „előbbre álltunk” jobban kerestünk, volt már párunk, ő egyedül élt, beszéltünk utána erről… - ez zavar, de nem bánt a kedves-cinkos nevetése, mikor osztályfőnökit kaptam, mert elkéstünk a rajzóráról, sokkal fontosabb dolgunk volt: meg kellett néznünk az elefántok etetését, mert cirkusz járt épp a városban ezeket a dolgokat megőrzöm mindig, mer fontosak nekem…
Hozzászólások