Jó volt akkor a kertben. Nyugalom, biztonság, szeretet. A ház mögött olyan „gazdasági, hasznos” épületek fogták körbe a baromfiudvart: kamra, alatta pince, következett a másik kamra, régebben istállóként funkcionált, Hóka, Csillag, Manci, kedves lovaik rég nem ropogtatták abban a zabot, már gyerekkoromba sem, csillám-szőrüket se kefélte akkor fényesre senki, oly gondos, kedves, szeretet-igyekezettel, senki nem dörgölte homlokát fényes orrukhoz, fejthetetlen, titkot rejtő, gyönyörű szemeikre se bámult már akkor senki, és senki , senki se csodálta hajszálerekkel finoman átszőtt bőrük apró rezdüléseit. Aztán kocsiszín, (kocsi nélkül, régóta), keresztben ólak, másik oldalról kukoricagóré, meg a régebben nyári-konyhaként használt kis ház – néha ott alhattam egyedül, kikönyörögtem ezt, szerettem ott nagyon, zizegő szalmazsákon.
Régi fényképkép előttem: lovaskocsi, a bakon „feszítek”, gyerek vagyok - semmi bűnöm nem volt akkor még, le - M. bácsi mellett, hátul Édesanyám, Keresztem, kisebbik öcsémet közrefogva. Ha jól emlékszem, a „tanyára” megyünk. A tanya már nem az övék, mint ahogy a kocsi, meg a lovak sem. Minden a „TSZ”-é. De a legértékesebb dolog megmaradt, M. bácsi barátsága. Így aztán néha kimehettek megnézni a „tanyát”. Bemenni már nem volt érdemes, - funkció nélküli, haszontalan épület pusztulóban. Nem tudom, mit érezhettek akkor, de én élveztem a kirándulást. Néha le kellett hajtanunk a fejünk, az út fölé hajló ágak miatt. Csak gondolom, inkább tudom, utólag megértem, és biztos vagyok ebben, nem bántotta őket, nem szomorkodtak, hogy majd minden elveszett. (Figyelemre se méltó volt ez az eszembe jutott „apró dolgok” közül.)
Igen. Azt hiszem, az idő múlásával átértékelődnek dolgaim. Van ez így, előfordul majd mindenkivel. (De leginkább, a szerencsésekkel.) És én „szerencsés vagyok”. Csak közbe kopik hátralévő időm, meg szaporodnak sokféle halaszthatatlan dolgaim, szaporodnak a rossz novella kezdet-csökevények, fiókomba’ az elintézetlen ügyiratok, fejemben a szerencsétlen, elhagyott „verstöredékek”, lezáratlan összes dolgaim – felejteném, őket akarok felejteni, (de ez valójában nem igaz!), mert nem tudok, nem tudok. És nem is akarok! Mondhatná akárki: „majd az idő mindent megold.” Már nem hiszek ebben. A gondolatok meg nagy-makacsul előbújnak, édes-kedveseim, követelőznek, mondják csak: tégy már valamit, „hülyegyerek”! Én mondom nékik akkor csak: „hess”, nem érek most rá erre, meg nem is merek, dolgoznom kell, pedig ez nem így van, semmi kedvem így ehhez már, elhatároztam már magam rég - és hiába gyűlnek „a „félig szítt cigaretták” is, meg az (erkélyen visszaváltásra váró) üres üvegek, eldöntöttem. Életembe sose fejeztem be semmit, semminek nem jártam a végére – sajnálom már, nagyon sajnálom – összes szeretteim bántom, bántottam, az égen meg szomorkodnak a csillagok. Bántottam kedveseim szóval, tettel, máskor hallgatással. És nincs erre bocsánat. A vezeklés értelmetlen. De talán még van, ami visszaváltható, megváltoztatható. Jaj, közbe meg csak gyűlnek a megcímzett borítékok, az el nem, küldött, szánalmas levelek, a tárcsázatlan hívások, az el nem küldött üzenetek. Kérlek, segíts, Apró Dolgok távoli, Kedves Istene!
Hozzászólások