2012. november 28. du fél öt.
Napközbe szép idő, ahogy meg indult hazafele, elfáradt ma is, az eső először jólesőn permetezi, igazásiból, nem olyan novemberi, vigasztalni próbálja, elunja, majd zuhogni kezd. Ő sietésre fogja, ér a kocsihoz, indít. Ütemtelenül araszol hazafelé a kocsisor. Vakító gyöngyfényekkel játszik az ablaktörlő. Játszik velük, terelgeti őket, hasztalan. Szépségük vakító. Vajon mit csinálhat most Gyöngy? Vásárol, főzi a másnapi ebédet, vasal, szennyest válogat, gondozási naplót vezet, szakvéleményt írt, vagy épp pöröl a gyerekkel? Nem tudhatja ezt már.
1971 ősze, szeptember, sok óra, sok nap
Bevonultam, tizennyolc éves múltam, két hete csiszitolok egy ablakot, már amikor épp nincs valamilyen kiképzés. A srác, aki ezt mondja, alig idősebb tőlem, katonai főiskolai hallgató, „szakmai gyakorlaton” van épp itt. Nagyon rendes, most ismerkedik a „való világgal”, (én is). Tanulunk hát, ismerkedünk az itteni dolgokkal, rendesen.
Hát pucolom csak szorgosan a saját ablakom, bár csak elkopna már, fogy az újságpapír, szerencsére, van belőle elég. Büszke voltam, hogy katona leszek, alkalmas vagyok, szívesen tettem, a haza iránti kötelességtudatom diktálta ezt. A bevonulás reggelén, apám félrehívott, mondta: „Tudod, azért nem minden olyan lesz ott, mint amilyennek elképzelted”. Apámnak igaza volt, igaza lett. Pucolom csak szorgosan saját ablakom, fogy az újságpapír, szerencsére, van belőle elég, soha el nem fogy. (Nagy szerencsémre, nagy szerencsénkre.) Mert sorstársaimnak is megvan a saját ablaka. Egy ablak, egy „sorskatona”, „egy-egyértelmű megfeleltetés”, úgy látszik, ez itt a dolgok rendje. Mindegyikünknek jut ablak, és egyetlen ablak se marad vele törődő „gondviselő” nélkül. Saját ablak, a saját világ. Mindegy, dolgozok szorgalmasan, ez az én ablakom, jaj, csak ne nyúljon hozzá senki, csak semmi nyúlkálás, még összemaszatolná a világom! Az én saját világom! Szerintem ablakom tisztább nem lehetne már, másoknak nem ez a véleménye, igazuk lehet, elképzelhető, hogy egyre maszatosabb. Nem, szólunk egymáshoz, korai még, hogy a másikat beengedjük a saját világunkba. Később aztán megtörténik, köttetnek barátságok, időben törhetetlenek, lennek ellenszenvek, kétségek, gyanakvások, bizalmatlanságok, de köttettek máig is tartó barátságok. De akkor (most?) még féltem magára hagyni azt az ablakot… Mert a barátommá vált.
Bocsánat, Ez nem az anekdotázás helye, senkit nem akarok untatni ezzel, vannak korombélieknek hasonló anekdotái, ők, mi, egymás közt jót nevethetünk azokon, másokat meg csak untatna.
november, 8 óra 40. most befejezem kicsit az írást, majd folytatom
Hozzászólások