Kicsit maradok még a jelenbe, csak néha, mindig nehéz. Írok tovább apró dolgaimról, lehet, csinálok bohócot már magamból, csinálok most is, szokásom szerint. Ez vagyok én.
Nemrég olvasta valahol, hogy az embernek naponta hány millió sejtje pusztul el, aztán pótlódnak újra. Fiatalkorába. Öregedéskor aztán, érthetőn, kevesebb már a „pótlás”. Agyilag legfőképp – rájött erre már. Ez így rendjén való. Ha beletörődik, ha nem. Nem emlékszik pontosan a számokra, mindenesetre, ha így van, az ügyben közreműködő sejtek száma jóval több, mint bármilyen, elképzelhetetlen nagyságrendű lottó-főnyeremény. De vannak, előfordulnak aljas, szemét, piszok sejtek, akik semmi pénzér nem akarnak elpusztulni, búcsúzni. És ez nem főnyeremény, inkább „pech”, az ember pechje. Némely sejtek ragaszkodnak csak piszok, hasztalan, már semmit érő létükhöz. (Gondolhatná, ő maga is ilyen. Kapaszkodó, piszok.) És a piszok sejtek élni akarásából komoly baj származhat, orvostudomány veszi fel akkor a harcot ellenük (sugarazás, „kemo”) meg egyéb, varázslatos izék. És jöhet a csodavárás. Van, kinek ezt húznak ki lottó főnyeremény helyett. (Önmaga ellen semmilyen orvostudomány se segít.)
Most épp barátja lett a „soros”. Alig pár hónap alatt ezer évet öregedett. Emlékszik még, ahogy pizzát rendeltek azon a nyáron, rossz balatoni pizzériában, feltűnhetett volna nékik, vendég egy se – nem volt véletlen, állapították meg utólag – barátja a pizzát rákos feltéttel rendelte, ők ketten, valamilyen más milyet választottak, – nem lényeges, hogy milyet, nem emlékszik már erre – a pincérfiú kihozta, közbe letegezte a mellette ülő lányt, hősünket zavarta ez a tiszteletlenség nagyon, barátját meg az zavarta, hogy nem látta a rákokat a pizzán, szóvá is tette azt. Ő mondta akkor csak: „örülj, mer legalább a pizza nem mászik odébb!” Nevettek, barátja kicsit zavarba volt, bohóckodni próbált, próbálta oldani a hangulatot, tudta, kicsit fölösleges, érezte kettőjük közt a várakozás-vágyakozást, ők meg ketten, illedelmes-türelmetlen nevettek, nevettek csak oly illedelmes-türelmetlenül. Eleredt az eső, lett nyári zivatar, felhőszakadás, de őt nem érdekelte, egész mással volt elfoglalva, csak bámulta Szivárványt, egyszerűen nem tudott betelni vele. Utólag átgondolva, nem az zavarta, hogy Szivárványt letegezte a gyerek, egészen más bántotta, egészen más: „őket, őt meg a barátját miért nem???” Olyan öregek lennének, olyan öreg lenne? Bántotta a realitás. És elszégyellte magát hirtelen jött haragja miatt. A pincérfiúnak akkor igaza volt.
A pincérfiú – becsületére legyen mondva – ernyőt tartott Szivárvány fölé, amíg az beszállta a kocsiba, mer nagyon zuhogott. A kocsi ablakai bepárásodtak, az ablaktörlő nem győzte félrelapátolni a vizet, semmit se látott, ahogy kitolatott a rossz pizzériából, de nem zavarta, biztonságba érezte magát – jobban, mint bármikor, eddigi életében – mellette ült Szivárvány. És akkor még annak a felhőszakadásnak is tudott örülni.
Mer’ annyi féle tud lenni az eső! Lehet reménytelen, rosszkedvűn zuhogó, olyan késő-őszi, munkába indulós reggeleken, kis gyerekeken csuklyás esőkabát, táskájuk alig fér kabátjuk alá, benne a házifeladattal, a buszon meg az összecsukott ernyőkből az amúgy is beázott cipőkre csorog a víz. Aztán meg van bújós, olyan kedvesen, óvón, lágyan permetező eső is, kevesen járnak akkor már az utcán, annak eső mosta kopott kövein óvatosan, rájuk vigyázva csusszan a fény, tudják, érzik, esernyő alatt bújva bámulják a kicsi ajándék-csodát… Tavasszal meg, ahogy zsibong a zápor verte rét, győzi, reménytelen kerülgetni a fű alatti pocsolyákat, közbe’ szeme nem győz betelni a hirtelen támadt fénylő színekkel, előbújó apró virágokkal, a rét ezerárnyalatú zöldjével. Tavaszi szél szokta kergetni akkor pajkos felhőit, mögülük kikukucskáló napsugár simogatja sorra tavaszi réteket. Aztán van Mindenszentek-beli eső, olyan sok-sok fekete esernyővel, sírok közt tolongó, másokat taszigáló. türelmetlen ostoba tömeggel, emlékezéssel, lelkiismeret-furdalással, áhítattal, szégyenkező, kedves krizantémokkal.
És van! Van ritmust doboló, kedves eső, hallgatta akkor éjjel tetőtérben, fáradt-álmatlanul, életébe se érezte olyan biztonságba magát a másik mellett, remélte, sose jön a reggel, remélte, életére megáll a perc, a pillanat.
Barátja megmutatta nékik, mi hogy működik a nyaralóban, aztán felszállt az esti vonatra, elutazott.
Mindegy, hagyom barátom, hagyom cserben, utazok (m), menekülök tovább, vissza időbe, régi falumba. Sietek, inalok, csak el innét, minél előbb! „Irányított utazás.”
Reggelente telehordom a napra tett kádat.
A kád vize estére kellemes langyossá válik, Keresztem minden este gondosan lecsutakol, tetőtől talpig, mondja csak közbe: „Ne fázz, ne kényeskedj, mindjárt kész leszünk”. Én nem fázom azokon a nyári estéken, csak mímelem a borzongást, jól esik törődése, dédelgetése, akartam, vártam már az estét, jól esik sajnáltatni magam. De Keresztem átlát a szitán, jó szárazra dörzsöl, ez is nagyon jólesik, közbe neveti kényeskedésem.
Forró nyári délután fel kellett locsolni a nyári konyha, meg az étkező homokkövét, hűsebb lett utána, ez az én tisztem volt; finoman permetezett a víz a keresztül a kanna rózsáján. Utána málnaszörp dukált. Türelmetlenül várta, hogy felszáradjon végre már az a kő. Forró nyári napokon csak este, vagy hajnalban nyitották ki a spalettákat…
Hozzászólások