Hi! Vagyok ám még – kicsit!
(Öregember I.)
Rég, nem tudom mikor, rég -80-as évek; utazok(m) vissza, messzire, szokásom szerint. Van időm az utazásra.
Gyerekfürdetés szokásos ideje, olyan mindennapos-hétköznapi ünnep. Kicsik sivalkodása, ágy leterítve lepedővel. Csöngetnek rosszkor, nagyon rosszkor, nyitunk ajtót. Öregember akvarelleket árul. Próbálja mindet mutatni – a hely kevés, ágy leterítve lepedővel, lakás kicsi, ágyon rajt épp az egyik gyerek, takarom gyorsan be kicsi, soron lévő, huncut ficánkoló-kapálózót, jaj, csak nehogy megfázzon! Öregember kínálja, mutatja képeit, csuda szépek. Rosszkor jött, látom rajta is a bocsánatkérő-szégyenkező zavart… Keres helyet, kiteregeti kincseit. Én is zavarban vagyok. Nem különösebben értek az akvarellekhez, de sok a (hó)fehér, az akvarell sajátossága, a színek meg varázslatosak. Van az öregnek kísérője is, fiatal nő – unokája, vagy csak ügynöke, esetleg mindkettő?
- Vegyenek tőle, megéri, hamarosan meghal majd, úgyís, és akkor a képeiér’ sokkal többet kaphatnak majd – hadarja fülembe az unoka, lehet ügynök, vagy mindkettő.
Van csak hányingerem az egésztől. Öregember magát árulta, életét, kért segítséget, nem tudtam akkor. Szerettem volna képeit. Szükségem lett volna rájuk Szerettem volna hellyel kínálni, szerettem volna beszélgetni vele, megismerni, kínálni pohár borral. Ő legalább hagyott valamit maga után…
(Öregember II.)
Szétrebbentek, olyan bűntudattal, pedig semmi okuk nem volt rá. Csak, másik szobába Öregember – szokása szerint, megint – leesett az ágyról. Ő már csak ilyen volt, nem tehetett róla. Ők akkor szétrebbentek, némi bűntudattal; okuk nem volt rá, gyors-sietősen kapkodták fel a ruhát, gyorsan, egymás előtt is szégyenlősen; szégyenlős, vágyódó gyerekek, szakadt, múlt épp fontos pillanat. Az a másik Öregember nem kínált akvarelleket nékik, ő csak tehetetlenségét, meg a bányába szerzett szilikózisát adhatta volna. Párja, öregasszony gondosan látta el Öregembert, szerette is, a maga módján, szerette (szerethette nagyon, annak idején) szerette most is a maga módján nagyon, viselte gondját, gondosan porciózta ki párjának a napi öt szál cigarettát, meg a három deci bort, hozzá szódát – Öregembernek szüksége volt erre. Öregasszony néha magára hagyta, gondolom kicsit menekült – ő gondolja utólag, igaza volt öregasszonynak – menekülhetett vissza az időbe, menekült a valóságtól. Öregember nem bánta ezt, kapott szabadságot, indult kalandozásra, keresett még pár cigarettát, túléléshez. Tették vissza Öregember mezítelen, szánalmas, aszott testét az ágyra, takarták be, hálás volt ezér’, mosolygott, olyan szégyenlős-bocsánatkérően; nem volt miért kérnie bocsánatot. Ő meg a szájába dugott egy cigarettát a sajátjából.
Hozzászólások