Csak egy halványkék, de kecses reménység a férfilélekben.
Mint kint a fák zöldesbarna koronája, türelmemet most is elrejti,
a Te női valód elől az árván maradt ősz.
Mehetnékem van a félkomfortzónából.
Némán taszít már a feketésszürke tehetetlenség.
Noha Isten minden nap égszínkéken gondol rám.
Vajon nevemet sem tudva, Te is?
Mintha késedelmes lenne a földbarna időzítés:
hajnali ködökbe burkolódzó, ismeretlen jöveteled.
Nem a másikhoz.
Hozzám.
Jáspisként felragyogó imád valahol talán az égig ér.
Vajon megtaláltál?
A délelőtti égbolton tétova, s lágy, fehéresszürke felhőátvonulás.
Az ütött-kopott konyhában, a halványzöld stokedlin ülve,
megszavazom magamnak a sokadik cigarettát.
Noha semmire sem jó.
Talán csak arra, hogy szürkészölden, s csak néhanap,
de Téged gyorsabban várlak.
Pedig csak lila délibáb ez.
Csöndes őszirózsás imákban, néha aranylón érzem: látlak.
Véletlenül sem érdemeltelek ki.
Egy Magasabb Úr áteredő kegyelme az,
ami szörnyeinket belül egy pillanat alatt porrá teheti.
Téged és engem: megigazít.
S már Te is látsz talán ott belül.
A hófehér vonzás selymesen a szívhidegen felülkerekedik.
Miközben nem egymást várjuk.
De mindketten egyetlen pillanatra a Mennybe látunk.
Koromfekete félelmeink pengeéles horizontja fölött
kigyúl egy apró csillagkép.
Téged és engem Valaki gyöngyvirág illatú kegyelemmel
majd aranylón összeköt.
A fölsebzett, de éledező szívekben
a vártnál is gyorsabban, patyolattiszta csöndben közeledik.
Hozzászólások
Kedves László! Köszönöm a legújabb műbírálatot. Több ponton egyetértek vele, több ponton meg nem. Arról tudok csak írni, amiben élek, amit megtapasztalok, s amit érzek. Továbbá, amire/akire vágyom. Például egy hívő katolikus olvasónak lehet, hogy teljesen mást mond a szöveg. Neki teljesen más lesz az olvasata. Egyik példaképemnek, Tar Sándornak is szemére vetették az önsajnálatot. Attól még a kortárs magyar rövidpróza kiváló, maradandót alkotó mestere marad. Vagy. Olyan olvasók, akiket egyszer vagy többször megtaposott az élet, megint mást fognak ebből versből kiolvasni, mint ami az elemzésedben szerepel. Bíztatom az olvasóimat, hogy fontolják meg a Te műbírálatodat is, de alkossanak szuverén véleményt magukban e versemről is. Végezetül egy kis önsajnálat: Nem táplálok már túl sok illúziót afelől, hogy az irodalmi kánon engem valaha is befogad. Noha elsősorban még csak nem is ezért írok. Ha ezért írnék, már évekkel korábban abba kellett volna hagynom. Mindenesetre még ez is előfordulhat. Barátsággal: Marci
A Közeledik című versed poétikai és esztétikai szempontból kétségkívül egy gondosan felépített, gazdag szín- és motívumrendszerrel dolgozó alkotás. Ugyanakkor a mű recepciója során nem mehetek el szó nélkül a lírai éned azon alapvető magatartásmintája mellett, amely a szöveg belső feszültségét – és egyben mély egzisztenciális elakadását – adja. A versed gerincét ugyanis nem egy hús-vér, kétszemélyes párkapcsolati dinamika, hanem a totális magány, az önreflexív melankólia és a cselekvésképtelenség (inaktivitás) esztétizálása alkotja.
A költemény belső terei és kellékei szinte programszerűen modellezik a megrekedtséget. Az „ütött-kopott konyha”, a „halványzöld stokedli” és a „sokadik cigaretta” realisztikus, kissé deprimáló miliője a tehetetlenség tárgyiasult megfelelői. Transzcendens távlatokba helyezed a várakozást, ám ez a fajta misztifikáció (a „Magasabb Úr áteredő kegyelme”, a „Mennybe látás”) a szöveg mélyebb rétegeiben inkább a pszichológiából ismert spirituális hárításként (spiritual bypassing) működik. Ahelyett, hogy valós, immanens lépéseket tennél a „félkomfortzónából” való kilépésre, a felelősséget és a kezdeményezést teljes egészében áthárítod egy kozmikus, isteni időzítésre.
Ebből adódóan a megszólított női alak („Te”) nem valódi partnerként, hanem egyfajta „lila délibábként”, egy elvont ideaként jelenik meg, akinek tulajdonképpen nincs is saját ágenciája, hangja vagy arca. A kapcsolat így nem a realitás talaján, hanem egy szolipszisztikus belső monológban, a magány szentéllyé emelésében artikulálódik. A mártíromság és az önsajnáltatás („véletlenül sem érdemeltelek ki”, „fölsebzett szívek”) esztétikai pózaiba burkolózol, ami felveti a kérdést: vajon valóban a megérkezésre, a másik hús-vér valójára vágysz-e, vagy csupán a hiány és a várakozás melankolikus állapotának állandósítására, amely az alkotói üzemanyagot biztosítja számodra?
A mű zárlatában megjelenő, patyolattiszta csöndben való „közeledés” így inkább egy vágyott transzcendens menedék, semmint egy valós, emberi kötelék ígérete. Technikailag meggyőző, ám emberi és párkapcsolati dimenzióit tekintve egy mélyen izolált, önmagába záródó férfilélek látlelete ez a versed. A benne tapasztalt hangulatok és motívumok azonban könnyen belterjessé válhatnak, és az olvasóban egy idő után lehangoló, gyámoltalan érzetet kelthetnek. Éppen ezért a jövőben kifejezetten izgalmas lenne olvasni tőled olyan, szélesebb horizontú lírákat is, amelyek képesek kilépni az egyéni frusztrációk bűvköréből, és bátran felvállalják a tágabb társadalmi, közérdekű kérdések reflexióját is.