SZÉPIRODALOM

Hartmann utált az emberek magánéletében turkálni. Imádta nyomozói munkáját, keresni a bűnözőket, de nem szeretett senki személyes holmija között turkálni és intimitásukat megerőszakolni.
Rendben tartott lakásban voltak. Napfény és melege áradt be a hatalmas, csukott erkélyablakon, bezárva a dohos szobaszagot. Könyvek katonás sorban a könyvállványon és össze-vissza egy kis asztalkára dobva. Hartmann a címüket nézte. Shakespeare szonettjei mellett filléres, állomási ponyvaregények és Platon Lakomája. Sehol semmi fénykép. A falakon három impresszionista mester kópiája.
Furcsa ember – motyogta, amikor detektív társa, Alma átment a szobán a fürdőszobába.
Néhány zakó a szekrényben különböző színű nadrágokkal, vasalt ingek felakasztva, és szépen összehajtott fehérnemű. A komódon egy háromlábú, kicsi faállványon kínai porcelántányér, mellette egy egyiptomi bronzmacska.
A komód egyik fiókjában összekevert papírok. Tisztító, lakbér és villanyszámlák, bankpapírok és néhány képeslap. E csomó kacat alatt találta a halomra rakott iskolás füzeteket. Hartmann kinyit egyet. Az első oldalon kabbalisztikus firkálás alatt egy dátum, és apró betűkkel olvasható szöveg.
– Mindent el kell olvasni, Alma! – Kollégája, testes, negyven körüli nő, a fürdőszobából a konyhába ment a szobán keresztül.
Hartmann a komódra tette a füzeteket.
– Egy kartondobozra van szükségünk.
– Biztos találok majd a konyhában – válaszolt kollégája.
A férfi folytatta a házkutatást. A kanapé az erkélyablaknak fordított hátat, és láthatóan az eltűnt férfi ágya volt. Az egyetlen hely, ahol nem volt rend. Összegyűrt lepedő, a párna egy fej nyomával és a félig földre csúszott takaró. Szemben a dívánnyal a lapos TV képernyő egy bútoron, és mellette a számítógép.
Tekintete egy pillanatra megpihent a gépen, majd leült a billentyűk elé és bekapcsolta. Első látásra semmi érdekeset nem talált, de tudta jól, hogy hosszú idő kell a szakértőknek átnézni tökéletesen. Nagy sóhajjal kikapcsolta.
Itt voltak, mert Wagner alkalmazója telefonált, mivel egy hete nem látták a könyvelői irodában, ahol dolgozott.
– A telefon. Nem látom a telefont. – Alma a konyhából visszajött egy ismert mosópor üres kartonjával.
– Igazad van. – Hartmann tekintete végigsiklott a bútorokon, tudva jól, hogy sehol nem volt telefon. A díványról félig lecsúszott takaró alatt találta meg.
Nem volt üzenet.
A papírokat és füzeteket a kartondobozba gyömöszölték, az ajtót a házmester kulcsával zárták be, majd lepecsételték.

*

Sok munkája ellenére kíváncsisága győzött. Íróasztala előtt ülve Hartmann mély sóhajjal nyitotta ki a legrégibb, öt éve írt füzetet.

*

„Első éjszakám. A motelszoba valóban szokatlan. Látásból ismertem a bútorokat, formájukat, mégis minden szokatlan. Gyerekként ugráltam a matracon, ez igazán vicces volt, meglepő. Valóban egy másik világ.
Hosszan vizsgáltam a távvezérlőt, mielőtt bekapcsoltam a televíziót. Keresgéltem. Különböző állomások adásai, filmek, játékok követték egymást a képernyőn. Technikailag jó volt, de hamar meguntam, mert fáradt voltam. Fárasztó napom volt. Az áttelepítés, az érkezés, a hirtelen változás, az újdonság. Ruhástól nyúltam el az ágyon, a lámpát lekapcsoltam az éjjeliszekrényen.
Az ablak előtt a függöny tompította az utcai lámpák élénk fényét a parkolón. Időnként egy érkező vagy induló gépkocsi fényszórója kúszott a falon a plafonra, majd váratlanul eltűnt.
Éreztem, hogy a magány és az ellenséges környezet magába zárt. Minden nyelvismeretem ellenére nagy erőfeszítésre lesz szükség megérteni és válaszolni az emberek kérdéseire. Előző életemnek semmi kapcsolata nincs ezzel az életformával, és időnként bánom, hogy jöttem, hogy szabadon választottam ezt a világot az emberek között. Különbözünk tőlük. Különösen a gondolkodásmód. De hosszú ideig itt maradok, meg kell szoknom.
Hasra fordulva, arcom a puha párnába fúrva hallottam egy zajt. Szokatlan zajt. Teljesen ismeretlen. Lassú lüktetés, állandó ritmus, mintha hangfenék lennék.
Kis időre volt szükség megérteni, hogy szívdobogásomat hallom! Bennem egy gép dolgozott megállás nélkül, örökmozgóként őrizve ritmusát. Nem tudom, semmit nem ismerek, ami testemet illeti. A szívről, a belső mozgásokról, a fizikai és kémiai változásokról. Rengeteg mindent kell megtanulnom! Tudatosan elhanyagoltuk az emberi test működésének ismeretét. Test, ami ezentúl az enyém.
Szívverésem ritmusától szinte hipnotikus álomba merültem.”

*

– Olvastam a napló elejét – mutatta Hartmann a füzetet Almának.
– Érdekes?
– Nem tudom. Úgy nézem, hogy egy furcsa ember – válaszolt elgondolkozva. – És te találtál valamit a papírjai között?
– Semmit. Kollégái szerint nem volt barátkozó, és ha voltak barátai, senki nem ismerte őket.
– Barátnő sem? – ráncolta homlokát.
– Úgy néz ki, hogy nem. De néhány hónappal ezelőtt rendszeresen felhívott egy nőt. Ha akarod, megnézem, hogy miről volt szó – javasolta Alma.
– Légy szíves – volt Hartmann válasza. – Én meg közben folytatom a keresgélést a füzetekben.

*

Hogy időt nyerjen, és általános képet kapjon az eltűnt emberről, dátumokon és oldalakon futott át.
„Irodai munkát találni sokkal nehezebb, mint elképzeltük. Így különösebb ismereteket nem kívánó munkát kerestem. Néhány hétig egy siralmas étteremben tányért mosogattam, majd egy benzinkútnál töltöttem az üzemanyagot kocsikba, később meg egy építkezésen dolgoztam segédmunkásként.
Diplomára volt szükség, igazolni tanulmányaimat. Valóban nevetséges helyzet. Tudományos ismereteim túlszárnyalták a tudósok és professzorok képességeit. Sajnos nem ismerem az itteni tantételeket és az itt használt matematikai törvényeket, sem a tudósok és kutatók nevét.
Néhány hétig könyvtárszú lettem. Könyveket kölcsönöztem és éjszakánként lapozgattam, emlékezetembe véstem őket. Ebben az időben vettem észre egy előre nem látott változást. Megkívántam a nőket.
Tekintetem ösztönösen követte könnyen öltözött alakjukat. Nyár volt. A hosszú nadrág és a rövid, kurta szoknya kiemelte formájukat, s én semmit nem ismertem, amit a ruha letakarva sokszor feltárt.
A könyvtárban majd minden nap láttam egy fiatal, barna nőt, egy szépséget. Velem szemben ült.
Szépség? Gondolom. Talán. Nem tudom. Nem ismerem mi a szépség, de én szépnek találtam. Nagyon szép. Időnként hosszú haja szabadon omlott vállaira, máskor meg szalag fonta kontyba.
A blúz dekoltázsa feltárta szabadon mozgó melleit, és az átlátszó anyag érzékeltetett egy sejtelmes, sötét foltot.
Éreztem a vágy ébredését, egy ismeretlen és megmagyarázhatatlan érzés. Időnként, könyvei fölött egy szempillantást vetett felém, és egy szép napon rám mosolygott. Azt hiszem, ebben a pillanatban szerettem belé. Minden olyan új volt számomra. Nem ismerem fizikailag a férfi és nő kapcsolatát, amit vágynak és szerelemnek neveznek. Félelmetes változások történtek bennem.
Kapcsolataink valóban különböznek. Nálunk a társválasztás végleges. Társulás nemileg különböző, de fizikailag és intellektuálisan egyenlő lények között. A szexualitás nem a gyönyör kizárólagos forrása, hanem a szaporodásé. Szeretkezünk, mert utódot akarunk, hogy folytatódjon életünk egy távoli jövőben. Ritka alkalom a fizikai egyesülésre. A földi világban a nő a férfi szexuális szolgálatában áll. Nálunk az örömlány fogalma nem létezik, senki nem használja a nemiséget meggazdagodásra a női test árusításával. Elképzelhetetlen fogalom. Egy férfi és nő összetársul, és egész életükben együtt maradnak.
Szellemünk órákon és napokon keresztül összeforr, semmi szükségünk fizikai egyesülésre az életközösséghez.
Most értem, hogy az emberek számára az ilyen életforma elképzelhetetlen. Csak fizikailag képesek egyesülni. A pillanat röpke örömét ismerik, ezért a gyakori partnerváltozás.
Az emberekhez hasonlóan, fiziológiai törvényeiknek engedve, ilyen feltételes kapcsolatra van szükségem, mert szerelmes vagyok.
A fogai, a mosolya… A mosoly az első pillanatban visszataszító volt, mert a földi szokásokat még nem szoktam meg teljesen. Mi soha nem mutatjuk fogainkat, csak ha ellenséges érzelmeinket akarjuk mutatni. Itt pontosan az ellenkezője. Úgy hiszem, hogy hosszú időre lesz szükség felvenni az új szokásokat. A test, a kinézet megváltozott. Átváltoztam földire, de énem, ismereteim és emlékeim megmaradtak. Ma már tudom, hogy a mosoly egy normális reakció, a baráti érzelmek megnyilvánulása. Így megpróbálok én is mosolyogni, és így válaszolok neki, fogaimat mutatva.
Vörös és húsos ajkai mögött kicsi, fehér fogak rejtőztek. Keze egy ceruzával játszadozott s én csodáltam hosszú, vékony ujjait, ajkához hasonló vörös körmeit, és arra vágytam, hogy érintsem és csókoljam őket.
Egy lehetetlen helyzet. Nem tudtam, mit kell csinálni. A szokásokat, a férfi reakciót, hogyan közelítsek meg egy asszonyt! Semmi gyakorlatom nem volt. Az indulás előtt látott filmekből leszűrtem néhány tanulságot, de a valóság túlszárnyalta a fikciót, így tapasztalat hiányában haboztam, de szerencsére ő tette meg az első lépést. Mosolyogva kérdezte.
– Sokat dolgozik. Vizsgákra készül?
– Igen, vizsgákra – válaszoltam.
Megrepedt közöttünk a jég. Magyaráztam, hogy azelőtt nem volt lehetőségem tanulmányaimat folytatni, ezért akartam megszerezni a szükséges diplomákat.
E perctől kezdve életem előreláthatatlanul bonyolulttá vált. Teljesen ismeretlen érzelmekkel küszködöm. Megoldást kell találnom egy előre nem tervezett kapcsolatra egy nővel, és diplomát szerezni gyerekes tudományokból egy barátságtalan környezetben. Mert itt minden ellenséges. Nem különösen ellenem, mert emberi eredetem senkinek nem kételyes. Nem azért vannak ellenem, mert máshonnan jövök. Ellenségeim, mert mindenkit annak tekintenek. Az egész világ vetélkedik, minden egyén a másik egyén ellensége! Képességeimnek hála, én érzem a gyűlöletet. A féltékenységet, az irigységet, a naphosszat szajkózott mosolygó hazugságokat. Időnként a gyűlölet kitör belőlük, és ez a küzdelem közöttük. A primitív emberek fizikailag, amíg a többiek csak szavakkal küzdenek.
Közöttük és közöttünk nagy a különbség. Képmutatóak. Mindig barátságosnak tüntetik fel magukat és felebarátról beszélnek, igazságról, egyenlőségről, megértésről, humanizmusról, segítségről és összetartásról. Szavakban erőszakellenesek. Hazug szavak.
Mi különbözünk, individualisták vagyunk. Nem erőszakosak, és soha nem állítjuk, hogy megmagyarázhatatlan erő kényszerít bennünket ártatlanok lemészárlására. Kizárólag önvédelemből ölünk, és őszintén beismerjük, hogy nem szeretjük az egész világot minden válogatás és érdek nélkül.
Itt az élet valóban nehéz. Hogy megkapjam a speciális engedélyt az egyetem rektorától, kénytelen voltam gondolatait befolyásolni, hogy szükségesnek találjon meggyőzni néhány professzort. A vizsga gyerekjátéknak tűnt. Képességeim meghaladták ismereteiket. Számukra teljesen ismeretlen matematikai és fizikai tételeket ismertem, mint az átvitel többdimenziós térben. A professzorok meggyőződése volt, hogy különleges képességeim vannak, egy lángész vagyok, így megszereztem a szükséges diplomákat az intellektuális munkákhoz.
Ezzel egy időben megoldást kellett találnom a szentimentális kapcsolat terén.”

*

– Megtaláltad az ismeretlen telefonálót? – Hartmann becsukta a füzetet és nyújtózkodva Almához fordult.
– Elfáradtál?
– Inkább kimerültem. Órákon keresztül olvasni épp olyan fárasztó, mint a séta. Arról nem beszélve, hogy ez nem nyomtatott szöveg. Időnként olvashatatlan az írás – sóhajtott a férfi.
– Hogy valami örömöd is legyen; az ismeretlen telefonáló neve Annette Strohmann. De már nem sokáig. Néhány hét múlva férjhez megy Rob Sinclairhoz, egy nála sokkal idősebb férfihez. Olvasd a részletes beszámolómat. A lényeg az, hogy nem akart Wagnerről beszélni. Végül is beismerte, hogy kapcsolatuk több mint egy évig tartott, és azért szakított, mert Wagner nem akarta elvenni és családot alapítani.
– Gyereket akart?
– Igen. Ez azt bizonyítja, hogy a lány valóban szerelmes volt.
– Feltéve, hogy ez a szakítás igazi oka. De miért megy ilyen gyorsan férjhez?
– Fogalmam sincs, de azt hiszem, hogy felejteni akar. Eltemetni a múltat.

*

„Szex és szerelem. Őszintén szólva, számomra teljesen ismeretlen fogalmak. Mindennek ellenére ellenállhatatlanul vonzódtam Annette-hez, és hogy ne találjon teljesen tudatlannak, egyetemi tanulmányaimmal párhuzamosan tanulmányoztam a férfi és női kapcsolatokat. Megismerkedtem a rejtett női anatómiával, és hogy hogyan kell szeretkezni. Hogyan változott az állatvilág természetes szaporodási aktusa az emberi gyönyör szolgálatában. Órákon keresztül néztem pornográf filmeket, hogy megértsem az aktust, hogy ne tűnjek annak, ami valóban vagyok; tudatlan idegen.
Szerelmesen, türelmetlenül vártam a késő délutáni órákat, amikor szabadok voltunk. Ezeken az órákon elfelejtettem a napi gondokat és csak arra vágytam, hogy karjaimba vegyem és csókoljam, ami kritériumaink szerint anti higiénikus.
Az első szeretkezés valóságos felfedezés volt. Az irodalom és filmek nagyon messze voltak a valóságtól. Szerelmünk elmélyült és második énemmé vált. Ő is szerelmes volt, élete nagy szerelme lettem. Sajnos, érzelmei mélysége volt szakításunk oka.”

*

Munka után sokszor mentek Paulhoz. „A kávé királya.” Egy bár az utcasarkon. Négy kis asztalka a járdán, szorosan egymás mellett. Úgy fogta körül az asztalokat az emberek áradata, mint az óceán hullámai a part menti sziklákat. Alma és Hartmann bent maradtak a viszonylagos nyugalomban. Halk zene, nem hard rock vagy üvöltöző rapper, sem nyávogó citera, csak rég eltűnt énekesek lassú ritmusú tangóit hallották.
– Találtál a füzetekben választ kérdéseidre?
Alma szerint kollégája mostanában minden idejét Wagner füzeteivel töltötte.
– Igen is, nem is – volt Hartmann válasza, miközben kávéját kavargatta.
– Igen, mert van egy válasza, és nem, mert nem tudom elfogadni ezt a választ. Ha feltételezem normális ember-létemet, akkor nem hiszem el. És ha senki nem fogadhatja el, ebben az esetben nincs válasz és nem is lesz soha!
– Magyarázd meg kérlek.
– Nem, majd ha befejeztem.
– A nyomozást abbahagytuk.
– Igen. Sem kórházban sem a folyóban nem találtuk – válaszolt Hartmann. – Semmi komoly kapcsolata nem volt a Strohmann leányon kívül, és minden betetőzéseként, az Anyakönyvi Hivatal szerint Walter Joe Wagner ötéves korában meghalt és eltemették Elisabethville-ben, North Caroline. Eltűnte előtt harmincöt évvel eltemették!
– Vagyis Walter Joe Wagner nem létezik?
– Pontosan. Nem létezik, vagy még pontosabban, nincs többé!

*

„Egy világszerte ismert kutatóintézet, a MIT kapui nyíltak meg előttem. Ez volt vizsgáim eredménye. Itt hihetetlennek tűnő és fantasztikus ideákon dolgozhattam a legjobb kutatók között. Időnként új kritériumokat javasoltam, nagyon vigyázva arra, hogy a dicsőséget kollégáim arassák le. Így nyertem meg a munkatársak rokonszenvét.
Egy délután, lent az eszpresszóban kerestünk kikapcsolódást, s én kíváncsian feltettem a kérdést, hogy vasárnapoként mit csinálnak?
– És te? – Jött vissza a kérdés, mint egy bumeráng.
Vasárnap reggel templomba mentek a családdal, vagy egyedül a nőtlenek. Különböző egyházakról beszéltek. Katolikus, protestáns, baptista, adventista és sok más, még hallomásból sem ismert vallásról. Kérdésem egy sajnálatos tévedés volt. Egyszer igen felületesen merültem a Tóra tanulmányozásába, mert szerintem ez volt minden egy istenhívő vallás alapja.
– Zsidó vagyok – válaszoltam abban a reményben, hogy nincs közöttünk hittestvér, mert ezt a vallást sem ismertem a gyakorlatban.
Talán szemérmességből, de senki semmit nem kérdezett, s így megmaradtak a jó kapcsolatok. De később két személy tartózkodó magatartásából megértettem, hogy nem mindenki szereti a zsidókat. Kis idő múltán megtudtam, hogy egyikük muzulmán, a másik meg ateista volt.
Azt is észrevettem, hogy a napi huszonnégy óra nem elég hosszú mindenre. Napközben dolgozni kell és az estét Annette-tel tölteni. Mikor éjszakára velem maradt, karjaimban aludt és nem volt időm semmi másra. Szerencsére csak a hét végét töltötte velem, hét közben éjfél felé hazakísértem, s így szabad voltam reggelig, mivel nincs szükségem éjszakánként órákon keresztül pihenni, mint érkezésemkor, amikor az átszállítás és a beilleszkedés kimerített. Mi nem szeretjük a megtört vonalakat. Állva alszunk, ha alvásnak nevezhetjük agyunk kikapcsolódási periódusát, miközben testünk megmerevedik.
Az itt töltött évek legjobb gyakorlatának tudományos munkásságom és szerelmi kapcsolatomat tartom. Szakításunk volt a jel, hogy más elfoglaltságot kell keresni. Valójában mindig szerelmes voltam. Érzelmeim nem változtak, és örökké emlékezni fogok rá a végtelen távolság ellenére is.
Ő szakított. Velem akarta leélni életét, mint feleség vagy szerető, ezt nem tudom! De gyereket is akart. Gyereket, tőlem!
Hogyan ismerjem be a valóságot? Kettőnk DNS-e nem keveredhet össze. Ha egy laboratórium analizálná a folyadékot az ereimben, amit vérnek neveznek, az eredmény forradalmasítaná ismereteiket, minden teóriát az emberiség elképzeléseiről.
Nem tudtam megmagyarázni. És nem élhettem, mint férj-feleség vagy szerető minden magyarázat nélkül, hogy ki vagyok én, és hogy a közeljövőben véglegesen el kell hagynom.
Beismerem, nem ilyen formában képzeltük el a szerelmet és a nemek közötti kapcsolatot. Itt a szerelem erőszakos. Maga az aktus – a nőt valóban megerőszakolják – szerencsére igen rövid ideig tart. Alkalmazkodnom kellett. Annette számára olyan voltam, mint minden férfi, és az aktust, amit szerelemnek neveznek elfogadta, mert számára ez volt normális. Egyszer megpróbáltam ügyetlenül a mi aktusunkat, sikertelenül. Mai fizikumom erre alkalmatlan és Annette furcsának találta magatartásomat. Az volt az érzése, hogy már nem szeretem és nem kívánom.
– Már nem szeretsz – hebegte, és arra kényszerültem, hogy folytassam a szokásos erőszakos, hódító, saját gyönyörömre összpontosított férfi-nő kapcsolatot.”

*

– Nem lehet eredetét megtalálni.
Hartmann vállai mögül Alma egy pillantást vetett a beszámolóra.
– Sehol semmi nyoma. Soha nem volt beteg a Betegségbiztosító szerint.
– Jól tudom. – A papírokat Hartmann összeszedte, arra várva, hogy Alma újra leüljön a székre, amit az előállított bűnözők vagy a károsult panaszosok használtak asztala előtt.
– Azt mondtad már, hogy számodra az ügy befejeződött, vagyis tudod, hogy mi történt vele. Megmagyaráznád? – A nő tekintete az íróasztalon szétterített füzetekről kollégája arcára siklott. – A válasz e füzetekben van?
– Igen. Egyetlenegy van még hátra, amit olvasnom kell, hogy száz százalékig biztos legyek.
A kapitányság zaja, a mászkáló és egy időben beszélő emberek, a telefonok csengése, körülöttük minden eltűnt. Egy pillanatra csak ők ketten maradtak: egy színtelen, fáradt, elhízásra hajlamos asszony és egy borostás, pocakos férfi, agyonmosott farmernadrágjából kicsúszó, kétes fehérségű ingével.
– Miben reménykedsz? – kérdezte Alma.
– Számomra semmiben. De mindenki számára... majd meglátod. Az ördög tudja – tétovázott Hartmann. – Az is meglehet, hogy egyszerűen lezárjuk az ügyet. Csak mi ketten, te és én ismerjük majd.
– Jól van. Nem akarod, hogy belenézzek? – és a füzet felé nyúlt.
– Ne nyúlj hozzá! Később talán, majd ha befejeztem!

*

„Sok idő telt el szakításunk óta és munkaköröm is megváltozott. Elhagytam a tudományos kutatást és könyvelő lettem egy cégnél. Lelkiismeretesen másoltam a számokat, miközben kollégáimat figyeltem, hogy megismerjem problémáikat és vágyaikat.
Mindenki a sikerről álmodott. A férfiak gyönyörű nők után sóhajtoztak, és a valóságban megelégedtek egy fizikailag hétköznapival. A fiatal nők gyengéd és gazdag férfiakról ábrándoztak, és csak rövid kalandokat találtak jövőtlen férfiakkal. A kissé idősebb asszonyok sikeres családi életre vágytak egy jó apával és szerető férjjel, és legtöbbször válással végződött az illúzió egyedül, egy vagy két gyerekkel.
Csak utópiák voltak körülöttem! Egyesek a bárokban részegedtek le a szerencsét keresve, a férfiak sportról beszéltek mérkőzéseket nézve, ahol más férfiak szaladtak egy labda után, vagy politikáról és politikusokról. Gyűlölték a gazdagokat a gazdagságra vágyva. Utálták, akik más istent imádtak vagy más jelöltre szavaztak. Egy reménytelenül szürke és ostoba élet.
Minden régi kapcsolatommal szakítottam és a város egy másik távoli negyedébe költöztem. Egy szegényebb negyedbe. Távolba vesző tekintettel unatkozó fiatalok támaszkodtak a gépkocsikra és a házfalakhoz, mintha összeomlástól akarnák óvni. Ordítva beszélgettek és cigarettáztak, és a füst illata émelyítő volt, vagy futballoztak üres sörös dobozokkal, hallgatva egy fáradt elemű tranzisztor rekedt hangját.
Egy este két csavargó megtámadott. Soha senkitől nem féltem, nem azért mert bátor vagyok, de ismertem sérthetetlenségem. Láthatatlan erőmező takart. Egy lassú, normális érintéssel, mint a simogatás, mindenki hozzám érhetett. De ha ütni akart, az erőmező megállította az öklöt testemtől néhány milliméterre, mert az ütés sűrűsíti az energiamezőt.
Hirtelen állon vágott az egyik alak és én semmit nem éreztem. Olyan váratlan volt a támadás, hogy képtelen voltam úgy tenni, mintha leütött volna. Meglepetten állva maradtam. Támadóm még kétszer hasba és arcon vágott.
– Ne erőlködj, hagyjál békén!
Kimeredt, elképedt tekintettel nézett rám, és egy revolvert szorongató remegő cinkosára ordított.
– Öld meg! Öld meg!
Többször rám lőtt, én meg sértetlenül állva maradtam. Attól féltem, hogy üvöltésük és a lövések felriasztják az egész kerületet. Menekültek és én is szaladtam, mert nem akartam senkinek semmi magyarázatot adni, különösen a rendőröknek nem.
Valóban csak otthon ijedtem meg. Attól féltem, hogy támadóim majd elmesélik más csavargóknak, hogy valaki nem érzi az ütéseket és egy fél tucat revolvergolyót. Olyan, mint Superman!
Mondhatom, hogy szerencsém volt, mert ilyen támadás nem történt, amikor még Annette-tel voltam. Még gondolni sem mertem az előre nem látható következményekre. Most igazán megijedtem. Egy véletlen baleset feltárhatja eredetemet. Éveken keresztül sikeresen titkoltam valódi lényem, különböző társadalmi rétegben mindenféle fizikai vagy magas szellemi munkát végezve.
Hazavágytam. Visszatérni és befejezni ezt a mesterséges életet. Gondolom, hogy sikeres volt a misszióm. Belülről ismertem az emberek életét. Közöttük éltem. Persze, van még sok ismeretlen kérdés. A földi életnek megszámlálhatatlan oldala van. A jövő küldöttjei más országot, más embereket, gondolatvilágot tárnak fel majd, érzelmeket és vágyakat.
Olyan ez a bolygó, mint egy mozaik. Rengeteg a különbség. Sokkal több, mint másutt, a többi bolygón. Különböző hiedelmek, archaikus meggyőződések. Itt az emberek képtelenek elfogadni a valóságot, minden energiájuk szétszóródik és más valóságok gyűlöletére fecsérlik.
Valóban komplikáltak és primitívek. Majd mindenki különböző istenekben hisz, abszurd isteni törvényekben, és egymást ölik e hitek nevében egy csodálatos túlvilági életet képzelve haláluk után.  A valóság ismerete és a tudomány felszínes, még a tudósok körében is. Ismerem őket, beszéltem velük. Fürkésztem gondolataikat, és néhány szeleburdi, éretlennek tartott tudós kivételével képtelenek elfogadni más lények létezését a földön kívül. Ez egy elfogadhatatlan gondolat, mert a vallások, a hitek végét jelenti, amit az égen és a földön találva próbálnak megmagyarázni.
Folytatjuk majd a földlakók tanulmányozását, és biztos vagyok, hogy nem fedjük fel létezésünket. Fejlődniük kell, nyomunkra lelni és bolygónkat megtalálni. Meg kell érteniük, hogy nem egy nem létező teremtés koronái, és el kell fogadniuk a gondolatot, hogy a mindenség sokkal nagyobb és komplikáltabb, mint az évezredekkel előbbi naiv elképzelések.
Ideje elmenni. Megtalálni társam, akit másként szeretek, mint itt a földön szeretnek. Újra világom egyensúlyában élni, hogy analizáljam múltam, az emberek közt töltött évek eredményét.
Elment az üzenet. Gondolataim elképzelhetetlen távolságot hidalnak át és most várni kell érkezésüket, amikor a fényoszlop majd rám száll.
A randevút kitűzték. Június 7-én éjjel várom őket, távol innen, egy erdő szélén...”

*

Ez utolsó szavak után Hartmann a füzetet becsukta. Beszélni kellett Almával, megmagyarázni a megmagyarázhatatlant és együtt választani, ami a jövőt illeti. Jelentést írni a felsőbb szerveknek és felfedni a füzetek tartalmát, vagy hallgatni és lezárni az ügyet, elfogadható anyagi bizonyíték hiányában. De mindenekelőtt egy bizonyosságra volt szüksége. Egy esti újság szerkesztősége levéltárában megtalálta a keresett választ a június 8-i számban.
„A Garfield járás több lakosa éjfél és egy óra között felhívta a sheriff irodáját kószáló fénypontokat jelezve a városon kívül, mások meg fényoszlopokat láttak a környéki erdő fölött. A hivatalos szervek szerint semmi szokatlan nem volt, mert a különböző színes fények meteorológiai léggömbök voltak.”

*  *  *