SZÉPIRODALOM

Egyre csak gyűltek a temetetlen álmok,

reményem zsúfolta polcaimra őket.

Emlékem botlik, amíg sorait nézem,

feledés pókjai erős hálót szőttek.

Legrégebbit nyitom, féltő óvatosan,

kisiskolás szempár mosolya úgy éget,

évtizedek múltán is varázsos

Ülj a tenyerembe te libegő levél,

várhat az avar-sír egy percet még!

Mondd, milyen az őszidő, ha kopog a tél,

fájnak-e az emlékek, ha közel a vég?

A tavasz varázsa, mint selymes igézet

még mosolyt kelt-e sárgult lelkeden?

Mesélj a napsugárról, mi

Egy kettő egy kettő, sikong a leányka,

meglendül lábán a parányi topánka.

Léptével játszódik a levelek között,

csattan a pici talp a nagyobbak mögött.

Labda pattog árnyak alatt  el kell érni,

fut az apa, fut az anya, fut egy néni,

mindhiába lihe

Hatalmat ölelve, tébolyult vággyal

tapostak a kor hazug csillagai.

Illúziók fénye kábulatában

hurrázott a nép apraja, s nagyjai.

Diktátori béklyó szépséget sugallt,

felsőbbrendűséget más népek felett,

kommunák jólétét, felhőtlen álmot,

vagy

Delíriumos álmok, széttaposott vágyak...

Tobzódó rongy-lelkek, nyegle gigerlik

osztják a csodát, aranyat, mézet,

míg az ügyeletes eskütevők, a soros esküt teszik.

Csak állok itt bambán, a valami

és a semmi közt félúton a csörtetés felett,

ví