A víz illata, mióta eszedet
tudod. Napjaid mégis part fövenyén.
Peregnek. Lábujjaid között homok-
szemek. Néha feltűnik egy vitorla
a horizonton. Ilyenkor felsejlik
még a gye
szépírások (446)
Lám, fröcsögve surrant el egy év –
avítt deszkáján inogva szörfözött –,
nyomában lomhán evickélt a hév,
nem serénykedett immár szerfölött.
Mészáros szemmel a halovány ember
mócsing a vásznon, semmiképp se karaj,
kerülni kell, mert nyűgje van – ten
Testedbe zárva egyre rád pályázik
Feszélyez közvetlensége. Belédköt,
lépten–nyomon provokál, amíg meg nem
érted, hogy a válaszod akarja, nem
mítoszok személytelen fele
Van egy szekrény a lenti szobában,
ahova el szoktam bújni.
Én még pont beférek oda,
de öcsi nem tudja, hogy kell kinyitni.
Remélem,
anyu vesz majd egy nagyobbat,
mert ezt nemsokára ki fogom nőni.
Tegnap eljött hozzánk a tanító néni,
és árulkodott ról
Ünnep van megint.
Állok az ablakom előtt.
Nézem a téli fák fagyos szépségeit.
Csillogás mindenütt.
Az ünnep sorba állítja
koldusait.
Friss kalács illatát
lehelik a házak.
Előttük gémber-testű emberek.
Mindenki siet.
A templom ajtaja nyitva,
vádlón a hitet taní
A második lehetett volna – igaz,
egyben a legérdemesebb – egy remény-
teljesnek ígérkező kollekcióban.
Csak éppen már az elsőt sem sikerült
levadászni. Azóta sincs semmi
Szorongásaimból kábán ébredek,
Izzadságszagú nehéz reggelek
Lopóznak lomhán, kimérten tova.
Veled? - Veled nem lehet!
Eltolod sápadt, szomorú lelkemet.
Szeretlek! - mondanám - eretnek
Tétován, dadogó szavakkal.
Eressz el! - sikoltod - és akkor
Rám zuhan
Kondás-ősünk feltarisznyált
sóval, kenyérrel, varjú-tollal
- balról űzött és tűzött a Nap -,
s bakacsizma-kolonccal nyakadban
a Tejút tájait végiggyalogoltad.
Arcod pergamentjére,
míg megtértél anyám karjaiba,
hány ráncot én rajzoltam!
(Álmot látok moha-ágy
Néhány nappal nagykorúvá válásom előtt váratlanul eltanácsoltak a líceumból, mivel néhányszor hangosan ásítani merészeltem alkotmánytanórán. Az önérzetében mélységesen megsértett, apró termetű tanárnő gazembernek, a haza és a dolgozó nép ellenségén
A végtelenek völgyébe váltottam jegyet és fel sem tűnt, hogy a vonat, amely oda vitt a múlt fojtogató ködét hasította keresztül. A jegyem, nem az első osztályra szólt, csupán csak a másodosztályra. Az alig fűtött fülkébe, kissé koszos ablak
"Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam."*
Csak a hiányt tudom versembe ölelni,
magamba rejteni becéző szavakkal,
szívem szegletébe örökre bezárni,
Időben történik minden,
mióta együtt is látszunk.
Egyszerűbb várni, mint hittem.
Horizonttól horizontig
nyílik összezárulásunk.
Sors és történet. Kibomlik.
Kikapcsoltam a tévét. Arcomon elmaszatolom a lefolyt könnyeim, szememből kitörlöm az ott maradt kósza cseppeket. Leoltom a villanyt és a hálószoba felé indulok. Útközben a fürdőben engedek magamnak egy pohár vizet. A hatalmas tükörben szembenézek ön
Platón kapualja
Először s utoljára kísértelek
haza. Vigyázva, meg ne bánts, másodszor
mondtad a szemembe, amit megbántás
nélkül egyszer sem lehet ilyen nyíltan.
Bár folytak még utóvédharcok, az volt
a döntő momentum. Meg kellett legyen,
és pontosan
olyan eleven érzékekkel ébredsz,
érkezésed sincs meglepődni rajta.
(az ököllel gyötört szívgödör milyen
gyorsan felejt!) már nem kell emlékezet,
hogy előhívjad a színeket. sarkig
tárulsz, miközben felszikrázva körül-
ölel. eddig csak húzta maga utá
ben testembe zárva rám pályázik, köz
vetlensége feszélyez, lépten-nyomon pro
vokál, kitérhetne előlem, de kezdettől
fogva tudja, hogy utána kérdezni fogok,
szövegeim számára is csak válasz
kísérletek, akár gesztusaim, még nincs
itt az idő, hogy érv
Szinte imponál, ahogyan eltörted a pálcát.
Most hát nem vagy egyikük sem.
Egy fokkal persze jobb helyzet,
ahhoz képest, hogy nemrég még
mindegyikük te akartál lenni.
Csak így meg külön világokban éltek.
Elszigetelődtél saját szigeteden
tarkódon égtájak célkeresztje
gesztusok vetkőznek meztelenre
szívkamrák fagyálló vermek
forradalmaid leveretnek
felekoronáznak ha koronáznak
szél emelte torony a várad
birodalmad ím birtokba veszik
surranó léptekt
Talán az egyetlen, ami annyira
tied, hogy letagadhatatlan. Mégis,
szemrebbenés nélkül megpróbálkozol
vele, valahányszor beéred azzal:
csak vagy. Hagyod, hogy megessen, pedig épp
neked kellene megtörténned. Többször,