Csak hull, csak hull,
És esik egyre,
Hull csak:
Rétekre, szántókra,
Rosszkedvemre.
Zizeg, betakar
Búvó nádasokat,
Kitakarja a bánatomat.
Csak hull, csak hull,
És esik egyre,
Hull csak:
Rétekre, szántókra,
Rosszkedvemre.
Zizeg, betakar
Búvó nádasokat,
Kitakarja a bánatomat.
„Az erkölcse egy porszívóé, lelke egy tikettautomatáé, alakja pompás, arca gyönyörű, gonosz….”
Ernest Hemingway- Szigetek az áramlatban
Kitapogatja az órát a kezén és lenyomja a gombot. Ahogy a csipogó hang megszűnik, ráeszmél, hogy mi is van. Reggel
Eddig reméltem és vártalak
Már csak álmodozom
Mint fogyó Hold a Nappal
én a sóhajoddal
úgy változom
Nem tudhatja azt senki
Milyen reménytelenül szeretni
ha nem élte át
Lehet-e valakitől így elvenni
Élte hajnalát?
Te meg mered tenni, neked szabad
Még ha megölsz
Állok a fényben gyanútlanul
A felhők ölébe ködpermet búj
Árnyak tolulnak a kert alatt
Alkonyat kúszik csönd szakad
Nézem a bomló rügyeket
Lelkem illatot gyűjtöget
Lennék a szirmok közt suhogás
Bokrok tövében leborulás
Fogy a fény gyűlik az árnyék
Estére
„Egy színész a színpadon akkor »töri át« a negyedik falat, mikor játékában, mint a darab szereplője, valamilyen formában a nézőközönség tudtára adja, hogy tisztában van vele, hogy azok figyelik őt.”
(Forrás: Wikipédia)
A nézőtér üres volt, a színpadon
Lusta forró nyár volt,
A folyó partjától,
Két lépésnyire álltam,
Néztem, mi folydogál,
Lenn a mederben, az árban,
A megnyilvánuló világban.
A történet ott folyt előttem,
S én magamtól
Megkülönböztettem,
Amit láttam, ami lent úszott
Örvénylett hibátlan,
Az idő t
Őrült egy körhinta repített az éjjel,
S jutottam fel újra, Bacchusnak csúcsára,
Borgőzös szemekkel, támasztom az asztalt,
S mártom a pennám a hullámzó tintába,
Petárdák vad hangja, pezsgő édes csókja.
Ébreszt reá arra, egy ajtón átléptem,
Őszintén örülök
Ki is lett volna képes a helyemben,
folyamatosan adásra kapcsolva
észlelni: jelei foghatatlanok.
Idő kellett hozzá, hogy belássam, már
régen vételre kellett volna állni.
Az igazi meglepetés ekkor ért.
A jelfolyam félreérthetetlenül
téged közvetítet
Kortévesztés már e tánc,
amit véled járok.
Íme, az egyasszonyos
élet koreográfiája.
Úgy voltunk kezdet egymásnak:
folytatódnunk kellett.
Rendhagyó történet, mégis
mily
Próbálkozásaidnak ellenáll. Még
felületét sem tudod megkarcolni
kérdéseiddel. Nincs algoritmusa,
az érvelése nem modellezhető.
Részleteiben szublimálhatatlan,
csak egészben lehet tied s egészen — ha
fenntartások nélkül átadod magad.
Mestermű, amely t
Belé vetítem magam. Befogad, majd
a finomra hangolt psziché a saját
arcával projektál vissza — engem. A
könnyednek induló mentális játszma
a kölcsönösségtől észrevétlenül
és magától értetődően válik
abbahagyhatatlanná. Tükrözések
és azonosulások oda-v
Homályhoz szokott, bambán hunyorog
a fényben. Zavara feszélyez:
halálosan bosszant a mozdulat,
ahogy nehézkesen szeméhez
emeli kezét. Tájékozódni
próbál, arcát árnyékba vonva.
Beleizzad, és mégsem
Nem szűnik a varázs
nem múlnak az álmok, szelíd
határsértők, szememből szemedre
áthajolnak napvilágnál inni
csillagok fényét, tüzet gyújtani
pázsitodon, majd kioltva meg-
rabolni rejtekeidet, nem fogyó
rejtel
Távozz tőlem!
Legalább most, a vereség után.
Megsebeztél, de énem csorbítatlan.
Maradék erőt onnan merítek,
ahová most sem tudtál behatolni.
Ígérhetsz egérutat a rejtezkedésben,
csak felingerel, ha alábecsülsz.
Tisztának maradni szebb lett volna
<az örömkönnyek: az arcodon a boldogság
az apádnak kisszütyőben minizokni
a szomszédoknak újságolás, munkahelyen vigyorgás
>a havonta vizsgálatra járkálás, az autópálya, a büfé szaga,
a kórház alagsorában – a betegfelvétel – a tízezres felváltás
_az alu
Kihasználatlanul maradt esélyek
ösztökélnének megint: vidd dűlőre
végre – legalább fejben – oktalanul
idő előtt félbehagyott játszmáid.
Jó, ha empátiával kezeled, ám
ügyelj rá, ne befolyás
A fiú jómódú családból származott. Birtokaik voltak, nagy gazdaságot vittek, apja tisztséget viselt a városban, anyagiakban sem szűkölködtek. Szülei jó neveltetésben részesítették, igazi úrifiúvá vált. Egyke volt, a család szeme-fénye-közepe. Emelle
Bölcs asszonyok megértő türelmével
kezel első találkozásunk óta.
Szemrehányásokkal soha nem illet.
Igaz, tulajdonképpen nincs is nehéz
dolga velem. Kezdettől érezheti:
hatalma korlátlan fölöttem. Vele
élek, vele hálok, és ha rajtam áll
majd, ott lesz ő is
Nyárestéken sokszor elszundikált a fotelban. Ilyenkor lopva figyeltem, először a kezét néztem. Kicsi, ráncos, dolgos kéz volt, a sok mosástól csupa puhaság. Ahogy megérintettem, felpillantott rám, majd újra elszunyókált. Szerettem