Mindannyiszor átmelegszik a lelkem, valahányszor végigmegyek szabályosan tervezett útjain, és ismételten megállapítom, hogy ez a klinika mennyire elegáns, milyen különlegesen szép. Örömmel tölt el, ahogyan be
szépírások (446)
másodlagos szeretők
írják monológjukat
Afrodité ketrecből
bámulja a jelet
tűzarany színű hajnalokon
összezárt a tér
veled
*
retinens lelkek szeánszából
viharok születnek
Béla néni
feljegyzéseket készít idegen
franciaágyakból
szétguruló apró kávészünetekben
Bonyek
k
Egyre nagyobb szemekben
hull alá az elmúlás: tizenhét
év a katlanban, mögöttünk rút tudás
liheg még, de már rühesebben
zörögnek perceink, mint törékeny
porceláncellák a szívünk alatt - kissé
meg is fakultunk a küzdésben, jól bevált
klisékkel dobál
A címben foglalt igazság csak ideig-óráig, és csak részben igaz.
… Viszont, igen szellemes!
Az idegen tollak használatának rossz szokása, különösen az írástudók körében harapódzott el széles körben.
Míg, a képzőművészetben inkább a hírességek nevét
Beethowen: Mondschein szonátájára
Hangjegyeket hord a Hold ezüstlő fátylán,
nem sejti a jövőt ami bizton vár rá.
Mintha benne ringna csillagos ölében,
úgy issza a holdfényt pihenős időben.
Így születik mennyből világnak a dallam,
később
annyira ügyel a látszatokra már
nem ő látszik tudatalattijából
is a második szándék kezd elsőként
nyomulni ám a high-tech színvonalon
művelt alakoskodás sem hibátlan
rendszer eszement
Nem tudom, a fák
álmodnak-e leveleket,
vagy a levelek keresnek
maguknak ágat?
Nem tudom, miért vonz
a semmi, s miért akarok
a semmiből nyerni
bizonyságot.
Halandónak tudom
magam, mégis a lélek
lángjába nézek;
Isten jeleiből öröklétbe
formázom
elfelejtett
illatok öleléséből
előtört
az emlékezet
az elmén túli igazságok
da Vinci-kódba
tömörültek
megfeneklett
csendlátomásokba
görbült a tér
sztrájkba lép
a szél
folyékony üzenetek
palackjában apró buborékok
viháncolnak
ébren marad a nap
Sorsok 2
Maja és Erzsi minden reggel együtt költik el kávéjukat Maja elegáns konyhájában. Amíg lefő a kávé, Maja kinyitja hetvenhét zárral felszerelt vasrácsát, mellyel azok ellen védekezik, akik minden zárat kinyitnak, amelyet igazán akarnak. Aztá
Továbbgondolt bölcsességek, Buddhát idézve.
Jellemformáló próbák és akadályok nehezítik életünket.
Nem elég a szó, nem elég a testbeszéd, az, aki fogást keres rajtunk, tudni akarja, mit rejtegetünk a szívünkben, látni akarja lehunyt szemünk titkait,
Te szép tavasz, halványkék ragyogása.
Bennem: bús Dunai emlék.
Érzem didergő hideg hullámaid,
riasztó képet festenek szűkölő elmék.
Árvult lelkem kutatja mindhiába,
elmúlt ragyogás helye üres emlék.
Fosztogatta mind, ki megkapta,
nem találod többé, örökr
Ritka szerencse az én koromban
még élő szülőknek gyermekeként
tehetni, ami szép kötelesség,
így nem maradhatnak nélkülem ők.
Már harminchét év egy házasságban
– áldhatlak ezért is Téged és őt –,
állít hát önzésem új korlátot:
párom ne hagyj
Fej: Gombold helyére
azt a mellényt, ha tényleg közös! Kezdetnek
az is megteszi, hogy empátia helyett
nem értetlenkedsz szánt szándékkal. Nyomd
már le a kilincset, másként nem kerülhetsz beljebb.
Kívülről beszólni soha nem szül jó vért.
Színt vall
Genedics Kamilla festménye
Naponta ismétlem önmagam.
Gondolataim kilobbannak az űrbe,
de nem csillagporból alkotnak téged elevenné,
se nem két kezem mesterien,
ahogy szobrász hasít a nyers kőből.
Amikor a látomás legyőzi az elme korlátait,
a Te
Megsérült füllel a csendre rogyok,
elfogad talán, a burkába vesz,
sok zörgő felleg, mi esőt zokog,
és ellenem bőszen viharba kezd.
Hosszút lép csendem és belém karol,
viszi a súlyomat gyepszőnyegen,
minden villámban a földig hajol,
ők visszazörögnek fagy
Félelem-tépte hajam
sápadt arcomba hull,
elengedném az esőt
ha a felhők lennének alul.
Éberséggel áldott éjjel
reggelre semmivé lesz álmod
kétkedő szemekkel látod,
s csak bámulod a világot.
Emberkéz alkotta isten
Isten-lélek áldotta földi lét
ér
Tudván:
elkerülhetetlen
megannyi esendő végvár eleste,
immár minden helytállás
eleve megkésett utóvédharc —
veszve.
Nem hiábavaló mégsem,
nem pusztán harsány
magakellető virtus.
Híján korához illő
tartásnak–tartózkodásnak,
őszülő tincsekkel
az e
részeg utcákon
pocsolyába szédül
az éjfél
örömlányokkal veszi magát körbe a
a Hold
angyalok járnak tilosban
félreakasztják glóriájukat
obszcén szavakkal
elküldik Istent
a fenébe
és a hajnal
az - az átkozott
inkább átalussza
a reggelt
(Széll Zsófia verseire)
A sápadt tapétán
egy téglalapnyi élénk folt,
egy képnek a lábnyoma,
amit magaddal vittél.
A hiány kontúrokban
fejezi ki magát:
Ez nem üresség, szólít meg,
ez a kép helye.
Elnevezhetem, eltakarhatom,
a hiány rejtve i
Itt éltél hát, ember, költő, szerelmes ifjú,
mint sovány sorsjegy egy nagy kalapban,
korona neked nem készült soha, csak hiány-jel
jutott homlokodra.
Te, a szappanfőző fia a gőztől illatos, gerinced
egyenes ostor, apád görnyedt életén cipelt
anyátlan
