OLVASNIVALÓ IRODALOM

"-Mikor rajzolta ezt neked, öreg?-kérdem, és belekarolok, majd elindulunk felfelé a lépcsőn, magunk mögött hagyva a beteg testét a koszos padlón, meg a batyuját, és az üres flakont a kartondobozon. -Két hete. Azóta várlak. Angyali mosolya volt a kicsinek." /DevAngel 4. rész/

- Anyu, mikor kapok fagyit?
- Ha befejeztük a munkát, addig nem hagyhatjuk itt a standot.
- Hát jó, addig rajzolok a bácsinak.
- Melyik bácsinak, kislányom?
- Annak a nagyon csúnyának ott, aki kéreget. - felelte a fruska az anyjának, és egy kartondobozt húzott elő az asztal alól, amiből aznap reggel pakolták ki a narancsokat. Letépte az egyik oldalát, piros filctollat vett a kezébe, majd csendesen, egy dalt dúdolva rajzolni kezdett. Az anyja nem ért rá foglalkozni vele, sok volt a vevő aznap, nem győzte lemérni a gyümölcsöket.
Amikor a lány elkészült a rajzzal, odafutott az öreghez, és mosolyogva a kezébe nyomta
- Hát ez meg mi az ördög? - kérdezte az, meglepetten.
- Ne félj tőle, nem olyan gonosz, mint mondják! És vele van egy lány, akinek olyan szép a szeme, minta az ibolya. - azzal sarkon fordult, és vissza szaladt a zöldséges standhoz, ahol az anyja éppen aprópénzt számolt egy asszony tenyerébe.
Az öreg nézte a rajzot, és nem tudta mire vélni. Gyakran látta a piacon a kislányt, de soha nem váltottak egy szót sem. Az anyját meg ki nem állhatta, mert sajnálta tőle az aprót. Mindig azt mondta, az kell a gyereknek. Persze, a gyereknek! - gondolta - Ez nem gyerek, hanem egy kis boszorka! Egy angyali boszorka...
A kislány, szokásához híven, leült a zöldséggel, gyümölccsel megrakott asztal mellé a földre, és rajzolt. Közben figyelte az embereket. Olyan áhítattal tudott nézni, hogy némelyek beleborzongtak a tekintetébe, s csak nagyon kevesen állták azt. Néha úgy járt a keze, úgy vezette a filctollat a koszos karton darabokon, hogy oda sem nézett. Nem rajzolt jól, de volt valami, amitől megelevenedtek a firkálmányai. Mintha az életből ragadott volna ki pillanatokat, hogy azok ott, a keze alatt és által formálódjanak tovább.

Az öreg visszaballagott az aluljáróba, leült a doboza mellé, és a mocskos betonra dobta a gyerek rajzát. Nagyot húzott a műanyag flakonból, és hátradőlt, hogy aludjon egyet, ám idegesítette a papír. Nem hagyta nyugodni, amit látott rajta, a gyermekien egyszerű, kacskaringós vonalak, és a dátum. Próbálta elhitetni magával, hogy semmit sem jelent, hogy ez csak egy csacska gyerek oktondi firkálmánya, amit unalmában készített, na meg azért, hogy őt bosszantsa. De nem, nem hitte, hogy csak erről lenne szó. Befészkelte magát az agyába a kislány őszinte, ártatlan mosolya.
-Akkor is csak egy boszorkány! Gyereknek álcázva! - morogta magában, aztán elgondolkozott. Mit is veszíthet ő? Mi is az élete? Mennyit ér? Mi tölti ki a napjait? Mi van, ha tényleg működik az eleve elrendelés, amiről annyit olvasott anno az egyetemi könyvtárban?
Cikáztak a gondolatai, aztán lassan dolgozni kezdett benne az alkohol, köhécselt még párat, és elaludt.

- Nézd, anya! Annak a néninek bánat van a fejében.
- Miket beszélsz megint te gyerek! Elijeszted a vevőket! Maradj nyugton már végre!
- De anyu, nézd, a kendője alatt, ott lakik a bánat a fejében! Nézd! Fáj neki. - azzal felugrott, és odaszaladt a kék kabátos nőhöz, majd így szólt:
- Ne félj, néni, nem fáj már sokáig! Kiveszik a bánatot a fejedből, és elköltözöl. - a mosolya olyan őszinte volt, a tekintete olyan ártatlan, a szeplői pedig olyan hihetetlenül rendezetten pöttyözték az arcát, hogy az már - már nem volt emberi. Határozottan nézett fel a nőre, hatalmas, zöld szemeivel, vörös haját pedig kuszálta a kora reggeli szél.
- Hogy hívnak? - kérdezte a nő, s nem látszott meglepettnek.
- Mara.
- Nagyon szép neved van.
- Veszel gyümölcsöt?
- Nem, köszönöm. - felelte a nő, aztán kinyújtotta a kezét, hogy megsimítsa a kislány arcát, de az elhúzta a fejét, és elszaladt kacagva.

A nő, fájdalomtól eltorzult arccal, lépdelt az aluljáróban. Aprót kotort elő a zsebéből, bedobta a kartonon alvó hajléktalan nyitott tenyerébe, aztán eltűnt a metróra igyekvő tömegben.



Megjegyzés:szépírások