A Mennyország egy könnycseppjét látom.
Szép gyermekkorom mézízű szele,
s a tó felett lebegő Nap heve
még most is olyan, mint az álom.
Zúdul, és zuhog a Szinva,
barátom: költőm kőlapba írva.
Ám szobrában itt, az Isten lakik,
az én áldóm, vádlóm és megváltóm,
mert Őt látom a trikolor zászlón,
míg alattam kotyog a ladik.
Források ringó tetején
magyar imától zeng a költemény!
Ó, te versbéli táj, sziklás hegyek,
virágkelyhű lépcsőid peronján,
ősünket ránk-vetítő égboltján
szellemalakja hív, integet!
S én megyek, megyek a hágón,
ikes rímet farigcsálva, játszón.
Juditok, Márták, Editek, Flórák:
szívemből folyó csatározások,
bőrömre vert, nyomot hagyó láncot
ostorozva, vérezzek ódát!..
Káromlás volt minden versem,
amit nem nektek, s hozzátok mertem.
…Ülök a fás dombon, lankán, vápán,
utazók serege megrészegít,
de én csak téged látlak, hogy feszít
keresztre hazugságom gyáván.
Pénzt csörgetsz nekem koldusként,
mit elmondok most, élő tanúként:
Úgy jöttél felém, oly’ ártatlanul,
félőn, sebzetten, csengő-ajakkal
s hanggal, a szirtek fölötti angyal
puhaságát adva, szárnyamul,
ahogy a világ elcsitul,
s a haldoklók lelke összesimul.
Fuvallat voltál, távoli harang,
smaragdzöld erdő elveszett foglya,
örömhíred hozó, csonka kopja,
kettőezer éve várt kaland.
Feltámadásod csodáján,
most elég gonoszságom a máglyán.
Érted teszem össze a két kezem!..
Sértett szeretők sarjadó átka,
magammal vonszolt, megmaradt mátka
öleléseikben vétkezem.
Tudom, hogy te megbocsátasz,
és akkor is szeretsz, mikor ártasz.
A függőkert lugasain, által,
fényt csurgat a délutáni óra,
s e világos, égi folyosóra
rámerészkedek tiszta lábbal.
Hiszem, hogy itt tett ki Noé,
mert útmutatása: episztrofé!
Taníts, kérlek, hisz’ éhezem a jót,
élessz újra most, és mindörökké,
sose veszítselek, ne válj köddé,
adjál hálót, és alám hajót,
hadd fogjam rongyos ruhádat,
viruljon fel nálam az alázat!
Megtérek én, hozzád vezet minden:
oltalom, szándék, evangélium.
Alakod, megélt, ittas áfium,
ahogy a lombkoronán billen.
Legyek hát hozsanna-dalod,
mint tizenharmadik apostolod!..
Lillafüreden, botlik az este.
Gyerekként álmodlak: izzó zsoltár!
Kivel gyullad fel az égi oltár
a szálló vendégeit lesve?..
Bibliáddal, bennem fekszel.
…Egy költő óriással vetekszel!
prayer
(Mert mindenkiben másként cseng a vers, mindenkinek mást mond a Biblia.)
Hozzászólások
Igencsak kemény fába vágtad a fejszéd. JA ódájával - még ha meghasonult formában is - komoly kihívás "kesztyűzni". "Ahol meghasonlás vagyon, nincsen ott Isten áldása." mondotta anno Mikes Kelemen. Remélem azonban, hogy eljön annak az ideje, amikor bekövetkezik a ráhatás, elér hozzád az isteni sugallat.
Gratula + ötös pacsi!
Én a versekhez nemigen tudok hozzászólni, soha nem fektettem energiát abba, hogy a versformákat megtanuljam, ezért írok kötetlen verseket, ha véletlenül az eszembe is jut hébe-hóba.
Szóval, ezen a versen megint el lehet időzni, mire az ember összerakja fejben, eléggé szövevényes. De ha az ember veszi a fáradságot, kialakul valamilyen kép. Ámbár másodszori elolvasás után sem vagyok még bizonyos, ízlelgetni kell.
Megj.: Alább is olvaslak... írj egyszer zsoltár verset, mire összehozod, megtalálod Istent.
Szia, Géza!
Rengeteg negatív kritikát kaptam már a versim bonyolultsága miatt, nekem viszont így jár az agyam: az összefüggések, vagy párhuzamok fioláit nyitogatom, és csak élvezem az illatokat.
Ha valóban mindenkinek meg van írva előre a sorsa, akkor én amolyan hírvivő féle lehetek, aki a különbőző útelágazás táblákat teszem ki, hogy mindenki arra menjen, amerre neki a legjobb.
Túlságosan ateista vagyok ahhoz, hogy csoda történjen, viszont a reményen túl, mégis várok valamire.
Köszi, hogy olvastál!
Gondolhatnánk Óda hasonmásra, magyarázó parafrázisra is, de versed egyértelműen nem az. A látvány és a hely ugyan találkoznak, ám a sorok nem követik a nagy előd fennkölt és maradéktalan érzéseit az eszményi nő iránt. A meghasonulás lényege az ellentmondás, amikor vezeklésként a lírai én a legfőbb bűneit bevallja. A megtérés számára a szentírással felütött tudtamódosulás (áfium), miáltal a sértett szeretőknek is megmentést ígér. A vers irányadó mondandója olvasatomban:
"Tudom, hogy te megbocsátasz,
és akkor is szeretsz, mikor ártasz."
Kérdés, hogy versedben a virtuóz tehetségű trubadúr elvont, plátói vallomásai és ígéretei ellentmondanak-e az anyagszerűvé válást követelő tényeknek, a szilárd és kézzelfogható bizonyossággá formálódó József Attila-i szenvedély-kritériumoknak. Szerintem igen, számomra körülményes kontextusban, de végül is igazoltan hasonul meg az Óda.
Az óda bonyolult dallamú és felépítésű lírai műfaj, ám nálad nem egyszerű utolérni a vers gondolatiságát sem, ami sajnos kerékkötője a ráhangolódásnak.
Díjazom az érezhetően súlyozott formai munkát, az összetett ritmikát, és a precíz szóválasztást.
Gratulálok!
Bizony, sok kritika ér a verseim bonyolultsága miatt, pedig általában csupán egy párhuzam. S aki ezt felfedezi, annak világos ablak a világom.
Köszönöm a rám szánt időt!
Kedves Zoltán!
Ez a vers nagyon szép és érzelmes! A képek, amelyeket használsz, igazán megkapóak. A "Lillafüreden, botlik az este" sor különösen hangulatos, és a "Gyerekként álmodlak: izzó zsoltár!" sorban rejlő érzelem is mélyen megérintő. A vers mintha egyfajta spirituális utazásra hívna, ahol a költő és az olvasó együtt fedezik fel a világ szépségeit és titkait.
Zseniális!
Nagyon tetszik az is, ahogyan beleszövöd a hitet..
Köszönöm az élményt!
Szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Először is, köszönöm a nálam töltött időt, és az értékelést!
A vers érdekessége, hogy míg nekem József Attila versei a Biblia, addig az életem útkeresésében folyton bele botlom Istenbe is, akit sosem lelem mégsem sehol, csak vágyom rá, hogy rám is hasson.
...ami késik, nem múlik :)