SZÉPIRODALOM

A kis székely városka állomásán ücsörögtem. Nyári gyakorlatra utaztam vissza a fővárosba, ahol egyetemista voltam. Harmadév utáni nyáron volt ez, már egészen belejöttem a nagyvárosi életbe, alig vártam, hogy ismét ott lehessek. Türelmetlenül nézegettem az órámra, de nem sok haszonnal: vagy két napja egy rossz mozdulattal felhúzás közben kiugrattam a rugóját, így az kitartóan mutatta a reggeli fél tízet.

A személyvonattal féltizenegyre érkeztem be, és a gyors, amivel tovább utazhattam, csak éjjel egykor jött . Az állomáson egy-két ember lézengett. Magamfajta, társaságnak való, senki.
Gondolatban már Bukarestben jártam, a kollegáknak meséltem az apró-cseprő nyári élményeimet. Sejtem, hogy románul futott bennem a belső monológ, mert akkora már bátran, majdnem hibátlanul beszéltem a nyelvet.
- Kisasszonkám, ha meg nem sérteném, órája van-é?
No, egy ilyen ostoba leszólítás igazán nem hiányzott! Már megtanultam, hogy okosabb semmit sem felelni, így lehet a legkönnyebben lerázni az alkalmatlankodót, és már léptem volna is tovább, rá sem nézve a kérdezőre, amikor visszacsengett a fülembe a körülményesen megfogalmazott kérdés a hangsúllyal együtt.
Jé, apám szokása így cifrázni a beszédet, ha mókázni, viccelődni akar.„Kisasszony, adna-e nekem egy pakk szivarat, de hitelbe?” – szokta kérdezni a kezdő eladó lányoktól, és közben ’vágott’ a szemével, jelezve, hogy ez csak játék. És ha a kislány nem értette a viccet, és rávágta, hogy „hitelbe nem árulunk”, apám elkeseredve panaszkodni kezdett: „No, Feri, te jól alája mentél, hogy a széplányoknál még egy annyi hiteled sincs, ameddig a bukszádat elékotorod.”
Székely ember szokása, hogy minden mondatban, köszöntésben, kérésben ott legyen a móka, a sziporka, ott bujkáljon a huncutság. Kell a sok ködre, hidegre egy kis kacagás is napfény helyett.
Ahogy fordultam volna el, faképnél hagyva a hívatlan beszélgetőtársat,végigszaladt rajta a szemem: félcipő, pantalló, más színű zakó, alatta szürke, házilag kötött szvetter, kihajtott inggallér, napégette, hatvan körüli arc, vidáman csillogó szemek, és a szemek körül a kacagó, fehéren virító szarkalábak. De hát ez így ismerős! Ez egy jókedvű és rendes falusi ember, nem leszólítani akar vagy tolakodni, csak unatkozik, és - ahogy a szemén látom -, valami mókát forgat a fejében.Hát akkor lássuk a medvét!
Mit is kérdezett? Hogy van-e órám? Előkaptam a legtökéletesebb rádióbemondó hangsúlyomat, - igazi pesti kisasszonyhoz illőt -, és széles mosollyal fordultam feléje.
- Igen, bácsi, van.
- S ha szépen megkérném, megmondaná-é nekem, hogy mennyet mutat?
A kisördög táncra perdült bennem: a kérdés így fogalmazva éppen kérte a mókát. Nagyon vigyázva, hogy a szemem se rebbenjen, és anélkül hogy ránéztem volna az órámra, adtam a választ nagyon komolyan.
- Fél tízet.
- De a’ nem létezik - hőkölt hátra az öreg.
- Hogyne létezne! Meg is mutathatom – folytattam rezzenéstelen arccal, és odatartottam a kezem az órával, olyan mozdulattal, mintha kézcsókra nyújtottam volna.
Odahajolt, megnézte, rám pillantott csodálkozva, majd megfogta a kezem, és egészen ráhajolt az órára, hogy jobban lássa. Aztán óvatos, atyáskodó hangon, hogy meg ne sértsen, fejcsavargatások között mondta:
- Akkor az ejsze nem jár jól.
- Az sehogy sem jár. El van romolva – közöltem a lehető legtermészetesebb hangon.
- Ej, az álgyódat, te léjánka, hogy kibabráltál velem! Melyik falusi vagy? – taszította a feje búbjára kacagva a kalapját .

Ennyi volt. Négy mondat, alig több tíz szónál, és a kisasszonykából visszavedlettem egyértelműen azzá, aki voltam: falusi leánykává.