SZÉPIRODALOM

halódó gyöngyvirágok igéző illata
még szív-tengerszint fölött tétován mosolyog
egy feledésbe merülő érzés törött kupola
ahogy már a Styx lidércfényes vizeivel telt
találkozások és elválások rozsdás pinceajtóin át
a lelkek alagsora félhományában mindörökre
kettétörött lassan süllyedő kőtáblái
elvarázstalanodott parancsolatoknak
de a csókjaid napfényes-délutános natúr íze
konokul-eleven a génjeimbe írva
moccanatlan őre a Várkerület s a belvárosi
girbe-gurba utca ódon polgári rejtjelei rémlenek
már régmúlt otthonunknak egy
cikázó pillanatban lepkehálóval
befogva az aphroditéi édes málnaízű szeszély
derűsen bukkanó kristálytiszta téridő-görbületét
pedig már neved sincs kiírva a kaputelefonon
de halványodó emléked mint csöndbe hullt alabástrom
dereng a kapualjban ott van a város tovatűnt közös
lépteink felavatta utcákon tereken visszafelé
s mindenütt a lélekben szétkoptak s porosan
holtak a veretes évezredes Igék mint kettétört
kenyér jobbik fele áldott utakon szótlan
lépve le hósipkás hegyek lánya lettél
s jelenlétem maradéka már rég
törlési listádon is túl a szívben
a lombhullató időtlen titok
kopár ágain elárvultan dobban
későre jár talán az Alsó-Lővérek felől
a törvény bennem múlik el pontosan