Hazafelé be akartunk vásárolni a maglódi Auchanban, ám amikor megérkeztünk, gyanúsnak találtuk, hogy kifejezetten nagy a rend és a tisztaság. Ebből azt következtettük ki, valószínűleg eltévedtünk (és valóban, a Csömöri Auchanba térünk be). Harminc év taxis múlttal ez mondhatni kicsit gáz, de fogjuk csak rá bölcsen a Pfizerre!
Az üzletben aztán végleg elhatalmasodott rajtam a rosszullét, a karácsonyi díszek labirintusában már nem bírtam lépést tartani Földimmel, ezért engedélyt kértem a parkolóba kivánszorogni és az autóba becsücsülni. Itt talán kicsit el is szunnyadhattam, mert amikor körbenéztem, már egész sötét volt, és roppant hosszú időnek tűnt az egyedüllétem. Gondoltam, felhívom kedves Földimet – hisz azért van telefon a világon –, igyekezzen már, mert még ma haza szeretnék érni. Nyúlkáltam is azonnal az ülés alá, ahol a brifkómat tartom, de sehogy sem értem el. A derekam és a hátam annyira sajgott, mintha két fogdmeg összeverte volna tonfával.
Végül kelletlenül, mégis kinyitottam a kocsiajtót és a kellemes meleg vacokból kikecmeregtem a nedves hidegbe. Benyúltam az ülés alá és egy igen bátor mozdulattal kiemeltem az autóstáskát, amiben – hatalmas meglepetésemre – egy deka telefon sem leledzett.
Visszacsüccsentem a még langyos ülőhelyemre és elmerengtem: hol a ’csába lehet az én alig használt, retro telefonom? Kisvártatva villant be, hogy a múlt héten a Mókival közlekedtem és a Kasza Tibiével felérő hatalmas arccal elhelyeztem a műszerfali telefontartóban az ezeréves Nokiát. Ott is hagytam persze. Földim minden évben rendszeresen feltölti a kártyámat, hogy megmaradjon a telefonszám, én viszont sosem tudom felhasználni az összeg negyedét sem, így már létrehoztunk a Telekomnak egy kisebb adományalapot, amiből majd feltétlen támogatniuk kell az ESL-t (Elektromágneses Sugárzásellenes Ligát)! No, röviden ennyit a telefonhasználat szokásaimról. Rám - komolyan mondom - nem érdemes pazarolni a durva költségű Pegazust.
Ahogy visszakuckóztam a Dodóba, csak rágott a bizonytalanság, hogy mi van akkor, ha Földim nem talál ide? Lehet hogy a hátsó kijáraton jött ki, elvesztette a fonalat és reménytelenül bolyong a parkolóban? Néhány perc töprengés után rávettem magam, hogy visszacammogjak a bejáratig és a nagy portálüvegen keresztül lessem a csodát, ahogy Földim a tömegből látomásként előbukkan. Be ugyanis nem mertem menni, mivel a FFP2-es maszkom a kocsiban maradt. Tudom persze, most nem kötelező a maszk, hiába ugyanannyi a beteg, mint tavaly, amikor még büntették a maszk megtagadását. Ezzel együtt, amikor múlt héten jogosítványügyben az orvosnál voltam, még annyi időre sem vehettem le a maszkot, amíg a kivilágított táblát leolvastam, pedig feltűnően párásodott a szemüvegem.
Ahogy mindezt végiggondoltam, hihetetlen módon, mégis valamiféle természetfeletti nyugalommal (bár számomra kimondottan szürrealisztikusan) felbukkant kedves Földim.
Egyetlen sóhajtással elmondtam neki a várakozás közben támadt aggodalmaimat és egyúttal noszogattam is: menjünk má', menjünk má' innen végre hazafelé!
Ez sem sikerült azonban simán, ugyanis mindenféle útvonal ki volt táblázva, csak az M0-ás irányát felejtették el megrajzolni.
Földim beizzította a GPS-t a telefonján, de az is tökre meg volt halva, mint ahogy korábban az internet is berosált a híres Samsungon.
A három körfogalomban kerültünk vagy tizenhetet, aztán egy Kistarcsára vezető útról élesen visszafordultunk. Ekkor jutott eszembe a kőkori GPS-em, amit még taxis koromban használtam. Rávettem Földimet egy kis kutatásra a kesztyűtartóban, és csodák csodájára ott lapult a pompás szerkezet. Félreálltam és belőttem a Nagytarcsa városközpont útvonalat. Ettől kezdve úgy haladtunk, mintha zsinóron húzták volna Dodókát.
Nagytarcsáról már csak lefelé kellett csorognunk és ahogy szokták mondani: lefelé a sz@r is remekül gurul.
Haza is értünk huszonöt perc alatt, és szerencsére még szarvas sem jött keresztbe az isaszegi erdőből.
Útközben Földim azért még egyszer rám kérdezett:
– Nem veszel be te is egy Cataflam tablettát, ami minden bajon segít?
– Ezzel a vírusos kézzel fogjam meg? – kérdeztem vissza. – Inkább majd otthon, miután kezet mosok.
Odahaza persze a macskák etetése volt a legelső, mivel mozdulni nem tudtunk tőlük. Szinte levertek bennünket lábról a nagy sündörgésükben. Egy saját macskánk van egyébként, de ő igen válogatós fajta, így amit nem kívánt meg, azt mindig kiadtuk az ún. „kinti” macskáknak. Ezáltal lett végül öt macska a ház körül. Emellett van még három újabb aspiráns is, akiknek a pályázatát időnként felül kell bírálnom.
Végre eljutottam a kézmosásig és bekaptam egy Cataflamot. Hogy biztosra menjek (mivel még nekünk éjszaka le kellett vágni és be kellett csomagolni a másnapi megrendeléseket), ittam rá fél liter Kékúti Theodorát, és gyorsan bebújtam az ágyba.
Alig másfél órát pihentem és úgy ébredtem, mint akit rendesen leforráztak. Csurom víz volt mindenem, de sem a fejem, sem más testrészem nem sajgott. Ismét embernek éreztem magam. Lementem a vágóhelyiségbe (a lépcsőn járás is jóval könnyebben ment), és Földimmel karöltve úgy dolgoztunk éjfélig, mint a gépek.
Pénteken mindenkinek elindult a csomagja az előrendelésben szétkapkodott „Téli táj"-jal egyetemben. Mit nekünk nyugdíjas kor, mint nekünk kőkemény Pfizer vakcina!
Hozzászólások
Csupa extrém kaland veled az élet. Úgy szövöd az események szálait, akár egy vérbeli textilguru.
Persze, ahogy szokták mondani: minden jó, ha jó a vége.
Gratula!
Tulajdonképp jól jött, hogy elkeveredtünk a csömöri Auchanba. Sokkal nagyobb a rend és a tisztaság, mint Maglódon, legközelebb is oda megyünk nagybevásárlásra.
Meg tud kavarodni az ember rendesen, ha kikerül a komfortzónájából. Ehhez idősebb korban úgy tűnik már egy komolyabb oltás is elég.
Az apróságokat leszámítva mis is igazán örülünk, hogy jól vagyunk. :)
Az M0-áson koncentrálni kell, hogy északról indul délre az ember, vagy fordítva. Néha én is rendesen beledőlök.
Örülök, hogy jól vagytok. :)