SZÉPIRODALOM

A mozi előtti hirtelen kanyarban nyávogtak az autógumik.

Karcsika, a bejárat előtt állva utánozta hangjukat:
– Nyáááuuúú, nyáááuuúú. – Szasz haver, tiszteletem nagyuram, kézcsók mamóka! – szakította félbe néha hangutánzó monológját.

Karcsika szinte mindig itt állt és leskelődött. Soha le nem ült a szemközti park piros padjaira, elvégre neki ez volt a ˝munkája˝; megfigyelni a történéseket, majd utánozni azokat hangokkal és mozdulatokkal.
Olyan volt, mint a mai pantomimművészek, csak kezdetlegesebb és rongyosabb kivitelben.

Egyik lábát húzta, a bal keze eltorzulva kitekeredett, ujjai görcsbe merevedtek, mintha örökre megragadták volna a hegedű nyakát.
Állandóan a piszkos, hosszú kabát volt rajta, fején pedig egy medveszőr kucsma, ­– legalábbis én már mindig így fogok emlékezni rá.

– Szasz haver! – szólt hozzánk, amikor nevetve közeledtünk felé.
Na, mi van a kezemben?
– Tudjuk, paralízis… (ez volt a szokásos válasz).
­– De nem abban, hanem a másikban!
– Hát… 20 fillér?
– Na, figyelj kishaver, ezt most buktad, mert ez egy kis bémallér, azaz egy bélás. Tegyél gyorsan mellé egy másikat!
Na, játszunk még egyet?
– Most elég volt Karcsika, majd ha vége lesz a mozinak.
– Jó rendben, de azért éneklek még nektek valamit.
Rázendített a szokásos, kedvenc nótájára, kacska kezével utánozva a hegedű fogását, jobbjával pedig a képzelt vonót vezetve ügyesen.
„Jó ló volt a fakó, jó a viselete,
Áldja meg az Isten, aki felnevelte.”
– Jól van Karcsika, megyünk már ­– szóltunk rá. Ne éld bele annyira magad az előadásba, mert kezdődik a mozi!
– Én most nem megyek be – felelte Karcsika, már láttam négyszer.
Neki külön széke volt a jegyszedő mellett, és minden filmet többször megnézett, néhány énekkel fizetve a cechet.
Bementünk az épületbe, de visszanézve még láttam, ahogy odabiceg Kovács Lali nagyanyjához és elkezd énekelni.

Emlékszem, a Szerelmesfilmet játszották. Fenn ültünk a középpáholyban, és a híradó alatt mindenféle figurákat mutogattunk a vetítőgép fénysugarába, ami a vásznon bizarr látványnak tűnt.
A cukros, csokis papírok is csodásan sziporkáztak a villogó fényben, ezért bőszen dobáltuk, fricskáztuk a zsöllyére.
Ment az ordítozás, a kiabálás. Mindenkinek volt valami gondja-baja a másik szektorban ülőkkel.
Csak néhány kis csaj sunyított. Ők csendben voltak, örültek, hogy beengedték őket, mivel még nem töltötték be a tizennégyet.
A szomszéd Józsi kiabált:
– Csend legyen már! – mindjárt kezdődik, lesz benne meztelen nő is.
Picit rendeződtek a sorok, mert a jegyszedők is sokadjára mordultak fel:
– Aki dobál és ordítozik, az ki lesz vezetve!
És tényleg elkezdődött a film, semmi hézag, semmi szünet, semmi villanyfelkapcsolás.

Engem nem tudtak a magyar filmek lekötni, az oroszok meg aztán végképp untattak, de emlékszem néhány nyugati alkotásra is, amelyik borzasztóan álmosító volt, mint a Sacco és Vanzetti vagy a Jean Paul Marat üldöztetése és meggyilkoltatása.
Most azért úgy éreztem, ez a film kivételesen jóra sikeredett, nem zsibbadt rögtön, már az elején a lábam.
Halász Judit és Bálint András teljesen élethűen játszottak. A téma is elfogadható volt.

A film felén is túl jártunk, amikor behallatszott a terembe egy hatalmas fékezés nyávogó hangja: nyááuuúú... pouuft.
Szinte ugyanúgy szólt, ahogyan Karcsika utánozta, csak most volt a végén egy durva puffanó hang és egy éles sikítás. Mintha a dobba rúgtak volna bele csizmával, és a hegedűt a legvékonyabb hangján vinnyogtatták volna egy pillanatra.
Néhányan kimentek a zsöllyéről, amikor a jegyszedő kinézett.
Pillanatokon belül hatalmas hangzavar támadt. A film előtti kavarodás ehhez képest csak bemutató volt.
Mi is – egymást taszigálva – rohantunk le a páholyból. Pillanatokon belül feledtük Jancsi és Juliska bájolgását. A kíváncsiságtól fűtve törtük-zúztuk magunkat a kijárat felé.

Mikor végre leértünk, sokunknak szakadt volt a ruhája, égnek állt a haja. Kinn az utcán már sikoltoztak a lányok, a fiúk pedig ordítottak:

– Elütötték Karcsikát, meghalt!

Az úton egy lovaskocsi állt. Valamivel előrébb, a másik oldalon pedig egy teherautó. Karcsika az alatt feküdt.
Nemsokára jött a mentő. Már csak letakargatták szegényt. Testének trancsírozott darabjai azonban imitt-amott még láthatóak voltak.

Úgy emlékszem, senki sem ment vissza a moziba. A szomszéd Józsival mi is csendben hazaballagtunk.

Másnap találkoztam Misi bácsival, a kocsissal. Ő mesélte el a történteket:
Karcsika, a mozi elől akart a parkba terelni egy sündisznót az út másik felére. Intett neki, hogy álljon meg, s közben énekelve egy gallyal hajtotta a sünt.
A teherautó a kocsi mögül érkezett, nagy sebességgel. Már nem tudott megállni. A sofőr kikapta balra a kormányt, s elhúzott a szekér mellett.
Abban a pillanatban sikolyba torzult Karcsika nótája – kilépett az autó elé…

Egyszerű, szegényes temetése volt a szerencsétlennek, de szinte nem lehetett a sírt látni, annyi ember állta körbe.
Társai – a Szeretetotthon fogyatékos lakói – hangosan zokogtak.

Akkoriban szereztem először pillanatragasztót. A szomszéd Józsival keresztjére ragasztottunk egy-egy bélást.
Néhány nap múlva már nem volt több hely a keresztfán.

A szerző megjegyzése:

Az írás az 1970-es évből emel ki néhány pillanatot. Akkor adták ki az első réz-cink ötvözetből gyártott "bélásokat" – rajtuk a Kádár címerrel –, és akkor készült Szabó István Szerelmesfilm c. alkotása is.