Mitől más, mint a hétköznapok? Miért várjuk, hogyan készülünk rá?
Kérdések motoszkálnak bennem, emlékekkel kergetőzve.
Törvény szabályozza, hogy mikor ünnepelhet az ország népe. Ilyenkor zászlódíszbe öltözik határtól határig minden közintézmény, híd és út. Beszédek és ellenbeszédek hangzanak el, kisebb nagyobb csapatokban ünnepelünk. Ráérősen, hiszen szabadnapot kaptunk ajándékul.
Meghittebb, - bár ugyancsak országos méretű - egyházi ünnepeink érintik a hívőket és nem hívőket egyaránt. Aki úgy érzi, templomban kell hálát adnia, kérnie, az oda megy. Mások, lévén kapcsolatuk az Úrral személyes és napi, otthon, vagy utazás közben meditálnak, köszönik a köszönni valót, reklamálnak, vitatkoznak, egyezkednek Vele. Megtehetik, kapcsolatuk Atya - Fiú természetű.
Aki pedig nem hívő? Egyszerűen csak örül a törvényes szabadnapnak.
Újabban szokássá vált, hogy munkahelyek, cégek, együttesek is ünnepelnek, ahová meghívják mindazokat, akikkel közös eredmények, tervek kötik össze őket.
Személyes ünnepeinket csak egy szűkebb baráti, családi körben tartjuk meg. Van, aki szereti a nagy felhajtással járó, tűzijátékkal, hastáncos fellépésével „megbolondított” rendezvényeket, és van, aki inkább elhallgatja, hogy egy évvel megint öregebb lett.
Névnapjainkon, hamar hervadó virágerdő, közös ebéd dukál kollégáinkkal, otthon szűkebb körben, szeretteink húzzák meg a fülünket.
Nyugdíjba vonuláskor, a csecsemőkori fekete-fehér képektől a napnyugtáig tartó élet kimerevített pillanatait szokás mostanság falra vetíteni. Hintaszéket, vagy járókeretet kap tréfás kedvű barátaitól az ember.
Számomra az ünnep ennél több és más. Belül kezdődik, készülődéssel, csenddel és növekedik naggyá. Mire megérkezik az ünnep, kérdéseimre is választ kapok… és ajándékot. Hitemben megerősödve, a repülést nehezítő ballasztoktól megszabadulva átadom magam a beteljesülésnek. Lelkembe béke költözik, várom a találkozás minden évben ismétlődő, megunhatatlanul felemelő csodáját.
Így várom most is Őt, a kicsi Jézust, hogy a pásztorok mellé kucorodva üdvözölhessem szenteste, az éjféli misén. Ott megsúgom majd Neki, hogy mennyire örülök jöttének és elmondom, hogy léte, mindennapjaimnak értelmet és erőt adó energiaforrása. Szemérmesen jászolába teszem legnagyobb ajándékomat, feltétlen, elfogadó szeretetemet.
… És, mert ember vagyok, gyarló, kéréseimet is… Nem magamnak, de kérek. Mindig ugyanazt… Egészséget… Most majd még többeknek és még jobban kérem… Haladékot, erőt és életet…
Illusztráció: Gógucz Nóra Élet a fagyban
(Felhasználva az alkotó engedélyével)
Hozzászólások
Drága Erika... Az ünnepek nem csak az öröm, de az emlékezés alkalmai is. Amikor hiányzik valaki a fa alól, akkor nem örülhetünk maradéktalanul a még meglévőknek...
Ölellek szeretettel, köszönve jöttödet, Lótusz.
Szépen vártad az ünnepet, én szokás szerint szomorúan...
Ölellek, Lótuszom.
Kedves Laci!:))
Jókai regényeiben a vége majdnem mindig kedvem szerint alakul.:) A jó elnyeri jutalmát, a rossz pedig büntetését.
Sajnos a valódi élet egy kicsit más...
Még bennem bujkálnak a - szilveszterkor énekelt, és megkönnyezett - Himnusz sorai... A bőségről azt hiszem, nem csak mi, de gyermekeink is lemondhatnak. A "hétkrajcáros" jókedvhez viszont nagyon is értünk! Legyen egészség, és tekintsen le ránk a Megváltó..., és egyszer majdcsak letelik a hét szűk esztendő.
Köszönöm jöttödet, nagy örömmel olvastam hozzászólásodat! Ölellek érte szeretettel!
Hát igen, nem sokat változik az életünk: alapjában ma is olyasmi, mint egy Jókai regény. Ünnepek, szerelmek, jó és rossz tétemények; politikai csatározások, választások, imák, praktikák, gazdagság szegénység - békesség és morgolódás jönnek sorra. Ezekből - így vagy úgy - kivesszük részünket.
Egyetértve veled, azonban én is a legfontosabbat kívánom mindannyiunknak a megváltóra várva: jó egészség legyen, a többi valahogy majdcsak mellészegődik.
Gratulálok!