Az utolsó fejezetet magamnak írom,
hogy bölcs tanítómtól okuljak.
Mint a távolban meghúzódó ősi rom,
vagyok hátukra borult falak,
szörcsögő búvópatak medrén alvó szikla,
száz gesztenyeízű dagályától
a végtelenbe taszítva.
Porhó fútta nyomok előtt járok,
széles árnyat vet rám az éj pokla,
várok telis-tele csenddel
szűz lármától körbefogva.
Nem nézem a süppedő jövőt,
a múlt frivol homályát se lesem,
agyam néhány dallamot szőtt,
magamnak dúdolom szüntelen.
Hozzászólások
Milán, köszönöm szépen, hogy értékelted a versemet...
Nagyon rendben van a versed mind mondandóban, mind hangulatilag. Valóban, ilyen gondolatok járnak az eszünkben, ha már "süppedő" jövő az utunk perspektívája. A dal tényleg fontos, az elcsendesíti a felesleges külső lármát és megadja a belső alaphangot.
Elismerés és kézszorítás!
Köszönöm szépen, hogy benyitottatok hozzám...
Egy ilyen meghitt, nótázgató őszi séta az alkonyba hajló úton igencsak megfogja az olvasót.
Engem is elbűvölt versed szívhez szóló, varázslatos légköre.
Gratula + ötös pacsi!
Károly Őszidőnk c. verséhez írt kommentben is felemlítettem a legidősebb magyar ember életkorát, ami 113 év. Ezek szerint, nem muszáj kapkodni, várni lehet még azzal az utolsó fejezettel.
Remek bemutatkozó verset hoztál. Igazán megfog keserédes, nosztalgikus hangulata és tanulságos mondandója.
Elismeréssel gratulálok!
Melankolikus őszi dalodat - magam is őszbe csavarodván - veled együtt tudtam dúdolni. Tökéletes leképezése annak az életérzésnek, ami éveink múlásával egyre inkább eluralja a gondolatainkat. Számvetés és befelé fordulás, érzékletes képekkel.
Örömmel üdvözöllek oldalunkon!
Gratulálok, nagyon tetszett!