Álmok, mesék vissza-visszajárnak
abból a zsenge-édes korból,
mikor a tűzhely láza tombol…
Hamvas-vágy remény-pírt
arcunkra dorombol.
Akkor még meleg volt a reggel,
most őszbe fordult fejjel
éjszakám harangja
messze-messze kondul;
Mezsgyéket szakítva áhítatot koldul.
Édes-keserű…víg-bolond élet
csoda, hogy vagy…csoda, hogy élek.
Szavaink voltak lábtörlő szegélyek,
szemünkből menekült a fény is,
hitünkre szürke köd derengett.
Árnyékos szép ígéretek
felett…alatt…
rohant vonatunk ezalatt.
Búsongó sápadt ráncaink között,
keringtek sós-ízű fényes cseppek
csúfolta őket dédelgetett,
rátarti bántó dac-közöny.
Mi!
Önző ifjú pazarlók
bő kézzel szórtuk magunkat szerte,
vállalt sors-falat húztunk,
egykori édes emlékekre.
Vonatunk fékez.
Sír a vágány…
beteljesül majd életünk
álmunk ott ragad szemünk fátylán.
Könnyű föld alatt rög leszünk.
Én, itt a sárga víg-homokban,
Te, ott a barna hűs-agyagban,
- nem múlunk el…csak elmegyünk…
Hozzászólások
Köszönöm Krisztina, valóban egy felismerés utáni belenyugvó állapotot írtam le.
Melankolikus hangulatú visszarévedésed és bús leütésed erős hatással van az olvasóra.
Az életút című versem juttattad eszembe, amiben hasonló gondolatok foglalkoztatnak.
Gratulálok bemutatkozó alkotásodhoz, igazán megfogott.
Üdv. + pacsi: tokio