SZÉPIRODALOM

Örökösök/3

A férfiak, miután kihunyt bennük a remény, hogy még viszont láthatják szeretteiket, olyan túlélő asszonyokhoz kötötték sorsukat, akik Jutkának még lány korából voltak ismerősei. Így lettek rokonai olyanok, akikről korábban elképzelni sem merte volna. Velük jött össze többször is egy héten.  Nagy örömére és megnyugvására, Szerén is itt élt a közelében. Ő olyan kötelék volt a múltból, amely biztonságérzetét erősítette. Az új rokonság késői kicsinyekkel is bővült. Ők voltak a fényadók, az öröm közvetítői. Miattuk járt Jutka nagy gyakorisággal a Kárpáti rokonokhoz.

Miksával ellentétben annyi volt az elfoglaltsága, hogy óramű pontossággal élt, tevékenykedett. Reggel nagy gonddal, rendbe tette magát, megfontolt válogatással elegánsan felöltözött, sminkelt, kevés ékszert vett magára, ruhájához színben illő cipőt húzott. Papucsban soha senki nem látta Miksán kívül. Ő is csak kora reggel, vagy késő este. Ezt a szokását élete végéig megtartotta. Rendkívül összeszedett volt élete minden pillanatában. Reggel lefőzte a kávét, termoszba töltötte, kirakta a süteményeket, és kész volt a bármely pillanatban érkező vendég fogadására. Szükségét érezte, hogy olyan emberekkel vegye magát körül, akiket szeret, és akik felé is hasonlóan nyilvánulnak meg.

 Ezért szervezte meg a hét végi összejöveteleket is. Ilyenkor nála gyűlt össze az egész népes család. Hozták a kicsiket, akik szeretettel, és titkos irigységgel töltötték el a szívét. De ha megsértett valakit, ha nem, mindenkor elmondta véleményét. Úgy a gyerekek neveléséről, mint a felnőttek viselkedéséről, vagy bármiről, ha elégedetlen volt. Mert saját önálló véleménye mindenről volt. Jó, vagy rossz, de volt. Igaz, hogy ő maga soha nem szembesült a gyermeknevelés gondjaival, mondjuk a kamaszok kezelésével, de mindig tudta, mit kellett volna tenni akkor, abban a pillanatban a szülőknek. Határozott volt, és nemtetszését, vagy egyetértését azonnal kihangsúlyozta. Ott, és abban a pillanatban, mikor kigondolta. Szemtől szembe. De soha senkiről nem mondott rosszat a háta mögött. A politikát pedig nagy ívben kerülte.

         Időnként, bár egyre ritkábban, feltűnt a városban Bartus Endre, a korábbi sógor. És minden alkalommal eljött vele Ladányi János, sógornőjének, Bartus Magdának a felnőtt fia. Rokoni szeretettel időztek egymás társaságában, dicsérték Jutka püspök kenyerét és pogácsáját, de a társalgás felszínes maradt. Kis semmiségekről, esetleg betegségekről, gyerekek csínytevéseiről esett szó. Úgy éltek, mintha nem is ezen a földön laktak volna. Nagyon ügyeltek, hogy a valóság említésre ne kerüljön.

Miksa nem örült túlságosan ezeknek a népes családi összejöveteleknek. Attól tartott, hogy valakinek szemet szúr a rendszeresség, és elvisz közülük valakit az agyon hallgatott, lefüggönyözött fekete autó. Aztán vagy hazajön az illető, vagy sem.

Ismert Pesten olyan egyszerű családot, akit a Hortobágyra telepítettek ki. Egyik héten még áruért ment hozzájuk a lakásukra, mert az egész raktáruk elfért otthon, másik alkalommal már senki nem tudott róluk semmit. Még azt is letagadták a szomszédok, hogy valaha látták őket. Állították, hogy téved, itt nem is lakott ilyen nevű család soha. Már kezdte elhinni, hogy ő a szamár, és rossz helyen kopogtat.

 Csak jóval később, amikor a síró anyóssal futott össze az utcán, tudta meg mi történt. Kellett valakinek a lánya lakása, hát feljelentést küldött ellenük. Természetesen névtelenül. Elég, ha azzal vádolta őket az illető, hogy rendszeresen hallgatják a Szabad Európa rádiót, vagy, hogy a szocializmus ellenségei. Nem tudni, mit írt a levélben, de már benn is lakik a lakásban. Ezek meg szegények már oda is vannak a kicsikkel együtt. De nincsenek egyedül. Nagyon sok családot telepítettek oda.

Mindenféle rendű, rangú népek vannak köztük, és olyan embertelen körülmények között élnek, hogy azt még állatnak sem lehetne jó érzéssel kívánni. Beszélni pedig erről egyenesen tilos. Mert akkor mehet ő is a többiek után. Meg minek riogatna akárkit is? Hálás, ha egyszer-egyszer elmehet szegényekhez látogatóba. Olyankor viszi el nekik a legszükségesebbeket. Hiszen összecsomagolni sem tudták a dolgaikat. Jött a végzés, és vele egy időben a teherautó.

Miksa nem említette itthon keserű tapasztalatait. Jobb, ha minél kevesebben tudnak a szörnyűségekről. Menekülésként egyre inkább befelé fordult. Újságja, könyve mögött, rekamién pihenve szárnyalt az elme, és az érzelem.

 Különben valóban kevésnek találta azt a maradék üres időt, amit a gyerekeire fordíthatott. Pedig mostanában különösen meggyűlt a gondja velük. Évike közelében feltűnt egy olyan fiatalember, akinek ő nagyon nem örült. Nagyhangú fickó, okoskodó, pökhendi. Nem kedvelte a stílusát. Azt is jobban szerette volna, ha nem keresztény.

Kizárólag azért, hogy soha ne merülhessen fel lányában a szörnyű gondolat, vajon mit tett a vészterhes időben. Mert mindenre gondolt. Miksa féltette a kislányt. Korainak is tartotta még a házasságra. Kérlelte tehát, szórakozzon, válogasson, és főleg tanuljon valami szakmát. De nem lehetett vele bírni. Minden áron férjhez akart menni Kósa Kolozshoz. És amikor bejelentette, hogy kisbabát vár, Miksa beletörődött a házasságba. Most már csak abban reménykedett, hogy Zsuzsikát sikerül szerencsésebben elindítani az életben.

Itt Kiskecelen nem volt semmi jele -, legalábbis ők nem észlelték-, hogy bármiféle megrendítő eseménysor lenne készülőben az országban. Itt csak csend volt. Talán túl nagy csend. Ők nem adták meg a világnak, hogy zaja beférkőzzön hozzájuk. Arról is a rádióból értesültek, hogy Pesten és egyéb nagy városokban az elégedetlenségtől, tüntetések vannak a diákok, és az értelmiség körében. A rádióból tudták meg azt is, hogy sokfelé leverték a vörös csillagot, és ledöntötték a Sztálin szobrokat.

Azt már félelemtől vegyes döbbenettel hallgatták, hogy a tüntetőkhöz tömegek csatlakoztak, hogy köztük van már a munkások többsége is. Szerencsére most nem jött hozzájuk senki, Miksa nem szeretett volna véleményt nyilvánítani. Jutkát is rendszeresen arra kérte, ő is tartózkodjon lehetőleg otthon, a közelében.

 Pillanatnyilag azt sem tudta felmérni tájékozatlanságában, hogy jó-e nekik, ami most történik, vagy félni kell megint. Mert úgy látszik, a félelem örökre benne marad a zsigereikben. Tudta ő jól, hogy történelmet nem az ilyen kis megriasztott Kárpáti Miksák igazgatják, amilyenné ő is vált. Tisztán látta már rég, hogy az élet, amelyet rákényszerítettek vezetői a népre, bizonyos embercsoportnak nagyszerű változást hozott az életében, de álmában sem képzelte, hogy azok, akik majdnem megtolták a vagon hátulját, amikor őket vitték a koncentrációs táborba, nem engedelmeskednek többé a hatalomnak.

Toporgott a rádió előtt, és félt. Olyan bizonytalan volt, hogy eláradt benne a szégyen érzése. Azokra gondolt, akik most börtönben, vagy kitelepítésben sínylődnek, akik ugyanúgy nem vétettek senkinek, mint ő, de tudta, hogy semmit nem akar tenni. A bőrén érezte a gyávaságot, undorodott az egésztől, de eldöntötte, hogy a kezét sem fogja felemelni, a hangját sem fogja kiengedni soha. Érte sem tette senki. Több veszteséget már nem bírna elviselni. Tehát mától süket és vak.

 Inkább ledőlt a fekhelyére, alvást tettetett, kikapcsolta a való világot, és belemenekült abba, amelyet maga teremtett magának.

                           A valóság és a képzelet terméke

És itt megpihent. Lecsillapodott a lelke, és bár itt is aggódott, ez másfajta aggodalom volt. Most éppen rátört valami rossz sejtés, mintha valakit veszély fenyegetne a családban. Már utazott is, kapaszkodott a vonatra, alig várta, hogy Pesten legyen, hogy elérje Mikit. Jaj, csak az a fiú nehogy belekeveredjen valamibe! A fiatalság heves, könnyen meglódul a lelke, de Mikinek nem szabad! Ő már egyszer megjárta a poklot, a fia nem hősködhet senki helyett!

Bármerre kereste, nem találta. Páni félelemmel loholt a kollégiumba, kereste az egyetemen, de senki nem látta, nem tudott róla. Nem jártak a villamosok, már sínek sem voltak, autók hevertek az oldalukon, felborítva. Orosz tank tetején Miki korú kiskatona barátkozott a magyar gyerekekkel. Mindezt csak egyetlen pillanatra rögzítette a szeme. A lába vágtatott, a szíve zakatolt, a kabátja félig szakadtan lobogott utána. Már szinte vánszorgott, mire befordult Jutka bátyjának lakása felé. Itt kell lennie a fiúnak! Itt él Sanyi második feleségével, és két kicsi lányával. Ide szokott eljönni Miki, ha családi szeretetre éhezik. De nem találta itt sem.

Sehol sem volt már!

Elment. Elmentek. Sanyival vállvetve cipelték a két kicsit egy-egy háti kosárban, miközben sógornője vitte a gyerekek holmijait. Más családok is csatlakoztak hozzájuk. A bérházban, ahonnan elmentek, többen készültek, de csak ők mertek vállalkozni a nagy útra. Irigyelték is őket később. Miksa az egészből semmit nem hallott meg, csak annyit, hogy Miki elment. Levelet is hagyott Sanyiék asztalán. Kérte, ne haragudjon rá az apja, nem akar tovább itt élni. Nagyon huzatos neki ez a táj, lépten-nyomon ki van téve az időjárás viszontagságainak. Érzékeny erre a szünet nélkül újabb időjárási frontot hozó környezetre. Jobb, ha elmegy. Azonnal jelentkezik, amint valahol megállapodik.

Miksa összetörten utazott képzeletben haza. És összetörten, kimerülten ébredt bele a valóságba. Duzzadt, zavaros tekintettel nézett körül, inge izzadt volt, az egész ember úgy nézett ki, mintha nem lenne jelen.

Jutka rémülten figyelte, hogy milyen megviselten ébredt Miksa. Már orvost akart hozzá hívni, amikor beállított Ladányi János, aki akaratlanul maga felé irányította figyelmét. Még szerencse, hogy a fiú nem az a fajta, aki bekapcsolódna bármilyen eseménybe. Ahhoz túlságosan óvatos, még inkább magának való. A forradalomhoz sincs semmi köze. Igazság szerint most kezdett magához térni a személyes sorsát meggyötrő kábultságból.

Elcsitult végre a fájdalom, mely családja elvesztése miatt gyötörte. Most is, mint korábban is mindig, kizárólag a saját lehetőségei foglalkoztatták. Néhányan kimentek külföldre a környezetéből, és az ő fejében is ott motoszkált a kényszer, hogy csatlakozzon a távozókhoz. Tanácsért jött. Miközben elmondta kétségeit, megérkezett Bartus Endre éppen őt keresve.

- Nagyon aggódtam miattad! – mondta feldúltan. Pesten elszabadult a pokol. Mindenki lő mindenkire. Akinek valaha valamilyen sérelme volt, úgy érzi, most jött el az idő a megtorlásra. Kibújt az emberekből a gonosz is a jobbító szándék mellett. Tombol a harag, s minden sértett bosszúért liheg.

- Miről beszélsz itt nekünk Endre? -- kérdezte Jutka. Még a hideg is kilel az indulatodtól! Nagyon kérlek, ha egy mód van rá, ne hozz minket ilyen kínos helyzetbe. Tudhatod, hogy nem tűrjük meg a házban a politikát!

- És azt hiszitek, hogy ki lehet tiltani? Hogy, ha nálatok tilos, akkor házon kívül nem történnek meg a dogok? Nem lehettek ennyire együgyűek! Pontosan te hangoztatod ezt Jutka, aki egyszer már lejátszottál egy hasonló partit, s csak akkor ébredtél fel, amikor egy fellobogózott marhavagonban találtad magad?

 Remélem, magatok sem hiszitek el, hogy ha homokba dugjátok a fejeteket, a feneketekbe nem lehet rakétát lőni? Nem létezik, hogy fogalmatok se legyen arról, mi történik ebben az országban! Jó, én sem értem, hogy juthattunk el idáig. De legalább nézem! Nézem, és nem értem. Ez a legiszonyatosabb az egészben!

                                               1956

 De annyit én is meglátok, hogy itt most egyik magyar a másik magyar ellen feni a kését. És nem számít még a vallás sem. Most nem a zsidókról van szó, ez a történet az egész magyar népről szól. Ezt nektek is tudni illik. Idáig jutottunk az elegáns, nagy hallgatásunkkal, a finom kis püspökkenyeres, kávés délutánokkal. Addig, addig finomkodtunk, kerülgettük a témát, míg a fejünkre zuhant az egész Szocializmus. Legalább ennek a félelmetes hallgatásnak van végre vége.

Miksa nem vett részt a beszélgetésben. Igazság szerint még mindig a saját élményeinek hatása alatt élt. Fél füllel hallgatta Endrét, de ő csak visszaigazolta a saját tapasztalatait. Jutka viszont a maga tapasztalatlanságával faggatta sógorát.

 - De hát, mi van Pesten, hogy így ki vagy cserélve? Legalább világosítsd meg előttünk, mi miért történik!

- Hogy mi miért történik? Hm. Hát ezt nehéz lenne elmondani! Talán azokért az agyon hallgatott évekért, amikor mindenki úgy tett félelemből, vagy rosszul értelmezett szolidaritásból, hogy minden rendben van. Pedig nem volt jól semmi! S a hazugság megmérgezte a lelkeket. Most pedig nagy baj van!

Az emberek megelégelték, hogy behúzzák fülüket, farkukat, és bólogassanak, mint az idióták. Kimentek az utcára. Onnan meg már nagyon nehéz visszahozni őket.

- Ha láttátok volna milyen szépen kezdődött! Némán és méltóságteljesen hömpölygött a sokaság. Aztán elszabadultak a fékevesztett indulatok. És most magyarok lógnak a lámpavasakon, és magyarok tették nyakukra a kötelet. Magyar lövi a magyart. A világ meg szurkol, lelkesen buzdít, de nem segít! Így lettünk mi Hősök. Meg egymás gyilkosai!

                                                                             *

Mindannyian némán hallgatták ezt az egyébként csendes embert, aki vett egy mély lélegzetet, és folytatta, lelke minden terhét kikiabálva, az élményeit:

- Az oroszok már ismét itthon vannak nálunk. Ha egyáltalán kimentek, és nem csak tettették. Most aztán elverik a port mindenkin, akit elérnek. Természetesen velük tartanak hitvány magyar híveik, akik nagyszerűen értenek a köpönyeg ki-be fordításához. Az ilyenek hívták egyébként vissza is őket. Nem mintha nem jöttek volna maguktól! Ugyan már! Csak nem hagynak el ilyen jó helyet, mikor nekik ez itt a Kánaán! Arról nem is beszélve, ha most engednének a magyarok nyomásának, vége lenne a jó világnak máshol is, mert akkor a többi kis nép is felmondaná a szállást, ahol megpihentek egy röpke időre. Akkor pedig végük. Így inkább minket taposnak nyakig a földbe. 

- Honnan tudsz te ilyen dolgokat Endre bátyám? – kérdezte döbbenten a fiatal János. És miért nem tudom mindezt én?

- Mert nem akartál szembesülni az igazsággal. Ez is egy módszer. De legalább magadnak ismerd be, hogy nagyon jól tudtad a korosztályodról, mennyire elégedetlen. Miként a lakosság többsége is. Ott vagy közöttük a gyárban, ha csak el nem fordulsz, tudnod kell, mit gondolnak. Nem véletlenül vonultak ki az utcára. De fegyver nélkül tették, kizárólag a jobbítás szándékával. Erre közéjük lőttek! Kikényszerítették belőlük a harcot, most pedig statáriális bíróság elé állítják a javát lázadásért. Halál, halál!

- A Istenért Endre, teljesen megrémítesz! Már így is meg vagyunk zavarodva attól, amit a rádióból hallunk. Azt reméltük, végre lecsendesedik a nagy zaj, most meg azzal állsz elő, hogy ismét harcok, börtönök, büntetések következnek. Ezt már nem lehet tovább elviselni!

- Higyjétek el, már meg is kezdődött a nagy színjáték. Mostantól megint senki nincs biztonságban. Lehet nem oda figyelni, másról beszélni de én láttam, hogy Pesten orosz tankokból lövik a békés lakosságot. S vannak közülünk olyanok bőven, akik hősiesen segítenek nekik. A valóságban már vége is a forradalomnak. Leverték. Kis nép vagyunk mi magunkban. Itt csak elkezdeni lehet a Himnusz éneklését, de mire a végéhez érnél, azt is beléd fojtják. Nincs itt most biztonságban senki. Nagyon reméltem fiam, hogy nem mászol bele a közepébe, mégis féltettelek. -, mondta el egy szuszra.

- Mi ugyan nem éltük át az említett az eseményeket, de hidd el, a bizonytalanság és a hírek sivársága nem festi rózsaszínűvé a bárányfelhőket. - szólalt meg Jutka. - Valóban megpróbáltunk nem oda figyelni, mert ez az egyetlen módja, hogy ne éledjenek fel újra régi félelmeink. Látod, ez a fiú is azon töri a fejét, ne induljon-e a nyugati határ felé.

- Elkéstél fiam. A határokat már lezárták. Örülök is neki. Ki maradt volna a Bartus családból, ha te is elmentél volna? A nagymamáékról sincs semmi hírünk, mióta létrejött ez a szörnyű hírzárlat.

- Sanyiék is kimentek a gyerekekkel - fordult Jutkához. Engem hívtak fel indulás előtt, és kértek, hogy tudassam veled, ha találkozunk. Sokan mentek együtt. Hallgasd a rádiót, Bécsből üzennek, amint tudnak!

                                          Tükörbe is kell néha nézni

Endre nem gondolta, hogy ennek az odavetett mondatnak olyan megbetegítő hatása lesz

az asszonyra, mint ami bekövetkezett. Mindenki őrzi lelkében a maga által elítélt, szégyenteljes titkait, amelyek egyszer csak önálló életre kelnek, és visszaszállnak arra, akik el akarták felejteni azokat.

Jutka kábultan hallgatta a hírt a fivéréről. Lesújtotta, amit hallott. Pontosabban letaglózta. Most hirtelen leteperte, megsemmisítette a hosszú ideje elhessegetett önvád. Visszapergett előtte az utóbbi évek minden eseménye, a saját önzése, a tudat, hogy ő is cserbenhagyta nagy bajában a fivérét.

Mi történt ővele, hogy olyan közönyössé vált a más bajára, nem segített ott, ahol tehette volna! Ő, a mindenkinek mindent megmondó, magának mért nem nyitotta fel a szemét? Milyen jó testvérek voltak, amikor együtt laktak kifosztva testileg lelkileg a szülői házban! Tudták, hogy csak egymásra számíthatnak, s megpróbálták támogatni a másikat a mérhetetlen veszteségek elviselésében. Igaz, hogy Sanyi volt az öregebb néhány évvel, de pont ő nem tudott megbékélni, megmaradni itthon. Úgy érezte, el kell mennie, tenni kell valamit, hogy bele ne őrüljön a várakozásba. Pedig akkor már tisztában volt vele mindenki, hogy nincs kire várni. Elment szó nélkül. Talált magának valami rozzant szobát Pesten, és belépett a Néphadseregbe. - Most legalább fegyver lesz a kezemben az ecset helyett, ha veszedelem fenyeget - mondta. És belevetette magát a tanulásba. Dolgozott és tanult, mint a megszállott. Le akarta foglalni minden percét. Loholt egyik helyről a másikra, néha Kiskecelre is eljutott, csupán annyi időre, amíg beszámolt élete alakulásáról, és vágtatott tovább. Itt maradt róla a tudat, hogy sikeresek késői tanulmányi eredményei, közeledik az érettségi időpontja. Elfogadható lakásra várt, erre ígérete volt, és fegyverszakértői előadói kinevezésre a honvédségnél. Nem igen volt nála lelkesebb szolgálója a hadseregnek, és a magyar népi demokráciának.

Egyik alkalommal másodmagával érkezett, és bemutatta Hannát, a feleségét. Akkor már gömbölyödött az asszony hasa, és Sanyi örömmel, vegyes aggodalommal várta a gyermek érkezését. Felesége mindössze két évvel volt fiatalabb nála, ilyenkor már van némi rizikója egy gyermek kihordásának. Viszont volt saját otthonuk, még ha kissé hiányos is a berendezése, és a szomszédban egy megbízható néni vállalta a babát, ha Hanna visszamegy dolgozni az iskolába. Később rövid levélben tudatta, hogy gyönyörű kislányuk született, mindannyian egészségesek, és lakásuk is kezd már otthonnak látszani. A kicsinek mindene megvan, ami szükséges a fejlődéséhez, és úgy tűnik, hogy hamarosan testvérkéje is születik.

Jutka őszintén örült a híreknek, de nem ment el Sanyiékhoz meglátogatni a babát, mert pontosan ebben az időben államosították az üzletet, és nem akarta magára hagyni Miksát rövid időre sem. Sokáig csend volt Sanyi körül, aztán megtudták Endrétől, hogy megszületett a második kislány is. Most nem írt, úgy látszott, nagyon lefoglalták a növekvő család körüli teendők. Vagy a sérelem a közönyre?

Hogy távolodtak el egymástól ennyire? Pontosabban ő, hogy engedhette el ilyen nagyon Sanyi kezét? Túl sokat törődött önmagával, önző lett. Önzőbb, mint korábban. Lekötötték a külsőségek, és azok a rendszeresen érkező izgalmak, amelyek a mindennapokkal jártak.  Élte a saját életét, nem gondolt Sanyiékkal. Ez még megbocsátható is lenne. De később nagyobb dolgok történtek a fivére körül, és ő közönyös lett a baj iránt is. Nem igaz! Sokkal súlyosabb dolog történt: Gyáva lett! Nem segített, amikor Sanyiék bajba kerültek. És ennek tanúja Miksa is, és Endre is. Ha nem lennének, most akkor is mardosná a szégyen és az önvád, de így még rettenetesebb az érzés.

Bátyját és feleségét egyik napról a másikra elbocsátották az állásából. Nem indokolták, miért történik ez velük, de hirtelen megfagyott körülöttük a levegő. Régi barátok nem álltak velük szóba, sőt kikerülték őket az utcán, ha találkoztak. Elfogyott a pénzük, nem volt kitől kölcsön kérniük. Mindenüket eladogatták, de azok ára hamar ráment a kicsikre. Kirakták őket a szolgálati lakásukból is, és senki nem fogadta be őket. Mert mindenki félt. Ez volt a nagy rettegések, a koncepciós perek időszaka. A közelmúlt. Senki nem tudta, hogy koholt vádak alapján mikor derül ki róla, a saját bűnössége. Itt már fejek is hullottak. Rajk László az elvtársak lenagyobbika akasztófán végezte egy ilyen per kapcsán. Azért mert Spanyolországban harcolt, mert nem élt a Szovjetunióban, emigrációban, és mert kellett egy bűnbak.

Sanyi Endrével üzent Jutkának, hogy segítségre van szüksége. Nem keresi fel, mert nem akarja bajba sodorni, de a gyerekek éhesek. Pénzt küldött neki. Pénzt. Azt igen. De biztatást, hívó szót nem mellékelt a küldeményhez. Mert félt. Mert nem merte kérni Miksától, hogy fogadják be őket. És mert Miksa sem ajánlotta ezt fel. Azok szegények a pénzen albérletet szereztek. Szinte a földön háltak, mert már semmijük sem maradt. És rettegtek, mert nem tudták mi a bűnük. Ekkor már Sanyi három műszakban dolgozott apró pénzért egy gyárban, és a kisebbik lánykától meg kellett válniuk egy időre. Ez volt életükben a legtragikusabb döntés. Be kellett adni a babát hetes bölcsődébe, mert nem tudták volna megfelelően táplálni. Erről már nem értesítette a fivére, mert ekkor már meg volt bántva az egész világra. Csak Rajk újra temetése után tudta meg, hogy ő lett volna a következő koncepciós per főszereplője.

Olyan tervszerűen, és előrelátóan szervezték meg a dolgokat, hogy már a honvédséghez is azért vették fel évekkel korábban, azért segítették a gyors előmenetelét, hogy meg lehessen vádolni haza ellenes hírszerzéssel később. Mivel az ő lágerüket az amerikaiak szabadították fel, be lehetett volna bizonyítani róla, hogy előre szövetkezett azokkal. Egy nagy volumenű cionista és orvosper konstrukciója várt kidolgozva bevetésre, de szerencséjére Sztálin halála miatt ez már nem valósult meg.

Jutka a részletekről semmit nem tudott, de a tény, hogy fivére azóta is elzárkózott előle, és szó nélkül távozott az országból, mélyítették benne a bűntudatot.

A veszteség érzése szinte megbénította. Csak ült némán, bal keze ujjai bal combjába markoltak, jobb tenyerével az állát szorongatta, és csupán annyi jutott el a tudatához, hogy megint eltűnt valaki a közeléből, aki szerette őt. És ráadásul ő szervezte meg a saját veszteségét. Hiába beszéltek hozzá a továbbiakban, néma maradt. Ijesztő volt a reakció, amit a rengeteg rossz hír, váltott ki belőle.

Miksa, aki szintén a maga veszteségével volt elfoglalva, de már megszokta, hogy kétfelé él, tisztán érezte, hogy Jutkának az ő megnyugtató segítségére van most szüksége. Imbolygó, fáradt járásával mellé lépett, átkarolta a vállát, arcát, karját paskolta, arcát arcához szorította, érezte, hogy pillanatnyilag a testi kontaktus az, amivel kiemelheti ebből a lehetetlen állapotából.

Közben vergődött, mert most ő maga is olyan válságos helyzetbe került, hogy neki is segítségre lenne szüksége. Az imént szédelegve hallgatta Endre beszámolóját, a pesti eseményekről, és majdnem felkiáltott, amikor olyan dolgokat mondott, amelyeket ő órákkal korábban, képzeletben már átélt. Arról nem is beszélve, hogy korábban tudott Sanyiék távozásáról, mint mielőtt Endre a városba érkezett. Hamarabb látta a feldúlt Budapestet, az orosz tankokat a rekamiéján fekve, hiszen megjárta azt, mint, ahogy a valóságban hallott róla. Most aztán nem tudta, mit gondoljon magáról. Félt, hogy túl messze ment a maga által teremtett világban. Okos ember volt, tudta, hogy nem normális dolog, hogy egy időben két helyen érzékeljen dolgokat. De, ha mégis megtörtént, az, kész elmebaj! És, Miki is elment!

 Ne haragudj Jutka, de fel nem foghatom, hogy ekkora tragédiának éled meg a történteket. - lépett Jutkához Endre. - Nem voltatok ti örökké együtt! Értsd, már meg amit mondok! Élnek!!! Hallod, amit mondok? Élnek. Csak elmentek. Gondolom, hogy nem érezték magukat túl nagy biztonságban. Az elmúlt években nem volt ez az ország olyan nyugodt, amilyennek te magaddal elhitetted. És miután voltak olyan elszántak és merészek, hogy vállalták a gyerekeket, nekik most az ő érdekeiket kell elsősorban szem előtt tartaniuk. Kérlek, kérlek, ne omolj össze!

Jutka lassan felengedett ebből a merev kábulatból, amelybe magát sodorta, ő is átölelte Miksát, és maradtak csendben. Úgy elmerültek saját gondolataikban, és egymás vigasztalásában, hogy észre sem vették, mint tervezik az éjszakát vendégeik

- Endre bátyám, gyere hozzám aludni! - kérlelte János. Szerencsésen hozzá jutottam egy apró lakáshoz. Elférünk benne ketten is. Szeretném, ha ilyen viharos időkben nem utazgatnál!

Jutkát szemmel láthatóan megviselték az átélt események. Képtelen volt elfogadni a tényt, hogy Sanyi minden szempontból messze került tőle. Sápadt lett és nagyon csendes. Miksa látva mennyire magába fordult, most a korábbinál többet törődött vele, és kevesebbet vonult vissza rejtett magányába. Egyébként mindketten nehezen viselték a most következő kemény időket. Noha ők csak szemlélői voltak az országban lezajló eseményeknek, így is nehéz volt megélniük, hogy a megtorlásnak és a megfélemlítésnek a legalantasabb eszközeitől sem riad vissza a hatalom. Most derült ki maguk számára is, mennyire megviselték idegeiket a lágerekben töltött idők. Minden személyes ok nélkül félelemben és bizonytalanságban éltek. Úgy érezték, ahol a törvényes magyar minisztert is kivégezhették, senki nem várhat el jogi védelmet. Mindenki elborzadt a törvényesített gyilkosságok olyan sorozatán, amely egy egész nemzetet kiáltott ki bűnösnek, és tartott rettegésben évtizedekig.

                                         Társas magány

Miksa szinte menekülésként is egyre több időt töltött most lányaival. Rossz alvó lett, így az éjszakai órákat is arra használta fel, hogy eleget tegyen apai kötelességének. Nagyon megviselte, hogy semmi jel nem érkezik Mikiről, és hatalmas tehertől szabadult, amikor megtudta, hogy jól alakult a sorsa. Dicsekedni szeretett volna, világgá kiáltani örömét, büszkeségét, amikor értesült, hogy megszerezte kinn a diplomát, és hogy megbecsülik a munkáját. És megkönnyebbült a tudattól, hogy talált egy magához illő disszidens magyar lányt, akivel házasságot kötött. Gyereket egyelőre nem terveznek, szeretnék megismerni előbb a világot.

Nagy, nagy nyugalom szállta meg, hogy a fia sorsa végre elrendeződik. Van itt neki éppen elég gondja Évikével. Minden tiltakozása ellenére hozzáment ehhez a csirkefogóhoz, hiába akarta lebeszélni a házasságról. Most ott él egyedül a gyönyörű gyerekével, mert természetesen mindenki más is kell ennek a szoknyapecérnek. Állandóan félre lép, és hol összeköltöznek, hol külön vannak. Most éppen külön. Az anyagi gondok természetesen őt terhelik, mert Évikének se szakmája, se állása. De legalább itt van, és a kicsi különösen sok örömet nyújt neki. Ha a karjába emelheti, minden bánata elszáll, és csak a kis finom tejszaga tölti be a világot.

 Különös helyzeteket élt át ebben a maga alkotta világban. Miközben boldogan vesződött a gyerekeivel, tisztán látta, hogy ezzel a külön élettel lassan tönkre teszi a valódi házasságát. Észrevétlenül távolodik el feleségétől. Éppen ezért időnként rátört a vágy, hogy Jutkát mégis részesévé tegye ennek a maga által kreált életnek. Fel is ajánlotta a lányoknak, hogy megnősül, elveszi Jutka nénit. De minden alkalommal akkora ellenállásba ütközött a lányok részéről, hogy letett szándékáról. A végén már azt sem tudta, melyik az éber, és melyik a gondolati élete. Egyre súlyosabb teherként cipelte vállán kettős életének terhét, és egyre gyakrabban határozta el, hogy véget vet ennek a buta, beteges képzelgésnek. De valahányszor eljutott a döntés határához, mindig történt valami, ami megakadályozta, hogy megtegye. Legutóbb is, amikor eljutott addig a pontig, hogy vége, nincs tovább álmodozás, Miki jelezte, hogy jön haza családostól látogatóba. Hát lehet ennek ellenállni? Hiszen az ember boldogságra vágyik! Arra van teremtve.

És az ő fia azt írta neki, hogy hála az égieknek, már elég jól állnak anyagilag, és, ha már felhúzták azt a vasfüggönyt az ország és a nyugati világ között, röpül haza. Alig várja, hogy megölelhesse az itthoniakat, és bemutathassa azokat, akikkel bővült szeretteinek köre. Mert hozza a gyerekeit is!

Miksa aléltan hallgatta a telefonba kiáltott örömhírt, és lélekben készült a nehezen várt találkozásra. Szinte abban a pillanatban kikapcsolta a valódi Kárpáti Miksát, hogy boldog apaként, várja feltámasztott fiát. Megismétlődtek vele a korábbi csodák. Mire az élet kihordta a történelmi eseményeket, addig ő a maga teremtette külön világában mindenben megelőzte azokat.

Pedig a valós élet is egyre szállította a mindennapok újraéledő csodáit. Begyógyultak a nehezen hegedő sebek, összeszoktak az új kapcsolatokban élők, és nőttek a belőlük származó utódok. Jutka kiélhette családi központot létrehozó szerepét, reggel kiöltözött, szeplőire rakott egy kiló púdert, rá egy halom pirosítót, kávét és teát készített termoszokba, úgy várta az érkezőket. És azok jöttek. Hozták a gyerekeiket, később pedig a gyerekek maguktól is ide találtak már.

Ladányi János is harmadmagával járt már hozzájuk minden vasárnap délután. Mint egy ékszert, úgy hordta ide gyönyörű, égszínkék szemű feleségét, okos, jól nevelt fiukat, Norbertet. Józsa karcsú, fiatal teremtés volt, sok évvel fiatalabban Jánosnál, rajongva szerette férjét. Rengeteg dolga ellenére sem panaszkodott soha fáradtságra, és valóban fáradhatatlanul szolgált másokat. Nevelt lánya volt meglehetősen idős szüleinek, és azok minden gondját akkora természetességgel vállalta magára, ahogyan reggel felkel a nap. Budapestről jött ide férjhez a nagyon csinos, nagyon kapós Ladányi Jánoshoz, és rengeteget kellett utaznia, hogy szüleit is ellátva tudja. A gyermek nevelésére is rendkívül igényes volt, háztartására is, és postatiszti munkáját is igen korrektül végezte. Mindig mosolygott, mindig elégedett volt, folyamatosan boldognak látszott.

Igazság szerint csodálatos kettőst alkottak. Mindkettőjüknek ugyanaz volt az éltetője: a szerzés. Ezért sem a fáradságot, sem a lemondást nem érezték áldozatnak. Józsa úgy dolgozott utazás előtt, mint a gőzgép, hogy mindent rendben hagyjon itthon, és mindent vigyen magával, amire szükség van Pesten. János pedig ugyanolyan természetességgel vállalta a gyermekkel járó feladatokat. Mert szemük előtt a végcél lebegett, a vagyon. És vagyon lett is hamarosan, mert Józsa szülei idősek voltak és roppant gazdagok. S ami utánuk maradt, mindent megörököltek. Házat, antik berendezést, festményt, porcelánt, nyaralót, ezüstöt. És amikor mindezt megszerezték, akkor hajtottak csak igazán, mert kiderült, hogy ami van, az még nem elég.

Mások számára érthetetlennek tűnt az a kényszer, ami szinte sodorta őket, hiszen Jutka is tudta, Endre is, hogy mennyi ékszer jutott Jánosnak a családi örökségből. Tehát már megállhattak volna. De nem tudtak, mert már elkapta őket az a szenvedély, amely szinte erősebb volt, mint a legizzóbb szerelem. Pedig innen az sem hiányzott. Most a kis pénzt rakták egymásra. Olyan takarékosan éltek amennyire csak lehetett, minden mellék munkát elvállaltak, és elolvadtak a gyönyörűségtől, ha ismét hozzá tehettek valamennyit a sokhoz. Szinte semmilyen szerintük fölöslegesnek ítélt kiadást nem engedtek meg maguknak. És ebben őszinte egyetértés volt köztük. Kizárólag ezeket a vasárnapi összejöveteleket vállalták. Itt is, mint mindenhol, mindenkihez kedvesen, kellemesen közeledtek. Elvégre ez nem került semmibe.

                                                                              *

Miksa néma tűnődéssel szemlélte az emberek különböző viselkedését, a különböző helyzetekben, miközben, ha lehetséges, még inkább befelé fordult. Jutka nagyon gyakran érte tetten valami indokolatlan révült boldogságban. Ilyenkor a saját külön szerettei juttatták nagy örömökhöz. Készülődött Miki és családja látogatására, egyengette Évike ügyeit. Kell, hogy tanuljon valamit az a lány. Szerencsére ő is belátta szegény, hogy a házassággal nagyon rossz vásárt csinált. Apja vett neki egy használt autót, meg két drága kézi kötőgépet, mellyel otthon készítette a szebbnél szebb darabokat, melyeket autójával szállított rendelőjének.

 Apja megnyugvására Zsuzsika is megkomolyodott, felelősséggel élte az életét, és nem kellett már miatta örökké aggódnia. Ami külön örömöt jelentett számára, olyan jó hatással voltak egymásra, hogy a fiatalabb lány is belépett a kis vállalkozásba. Már ő is külön lakott egy ideje, neki is vásároltak egy nagyon helyes lakást, és nála rendeztek be egy külön helyiséget, ahol dolgozhattak.

Most végre nyugalom költözött Miksa lelkébe, és úgy készült a régen várt találkozóra, mint hajdan az esküvőjére. Mindent megszervezett, minden nap minden óráját előre eltervezte, így egy csodálatos hónapot töltöttek el együtt. Persze, hogy ragyogott a boldogságtól! A menye kellemes, kedves teremtés, az unokák csintalan tünemények, a fia semmit nem változott, csak megemberesedett, és kapcsolata a testvéreivel változatlan. Miksa úgy elmerült belső örömeiben, hogy nem is figyelt arra, ami az országban történik.

Tudnia kellett a saját élményén keresztül,- ha már a való világra alig figyelt, - hogy az ország lassan feltápászkodott a forradalom ütötte sebek utáni lábadozásból. A lakosság zöme először a félelemtől elcsendesedett, majd belefásult az eseményekbe. Lassan behegedtek a fájdalom ütötte sebek, nem folytatódott az immár értelmetlenné vált tiltakozás. Annál is inkább, mert a felnövekvő nemzedék mit sem tudott az általa át nem élt eseményekből. Éppen ezért meg sem érthették őket.

Meg sem érthették szüleiket, akik pontosan értük meghúzták magukat. Ötvenhat és környéke eseményeiről különben sem volt ajánlatos beszélni. Az emberek élni akartak, megélni, és ezért kompromisszumokat kötöttek. Úgy tűnt, mindenki elégedett az életével. A nemzetközi helyzet feszültsége is oldódott lassan, a hideg háborús évek kitörlődtek az emberek tudatából. Észrevétlenül létrejött egy konszolidált nyugalom. Ez az időszak egybe esett a gazdasági élet pozitív alakulásával, minek hatására egy talán nem is látszólagos nyugalom terpeszkedett el az embereken. Az ország, miként a világ is, fejlődött, gazdagodott. A később születettek már nem is tudtak semmit a nagy megrázkódtatásról. Úgy tűnt csend, rend és nyugalom jellemzi az országot.

A világ eseményeit már televízió közvetítette, a szennyest géppel mosta a háziasszony, és porszívóval takarított. A lakosság autót, telket vásárolt, kölcsönökből szép nagy házakat emelt, modern gépekkel tette könnyebbé az életet.

Elfelejtődtek azok az évek, amikor levelezni sem lehetett a külföldön élő rokonokkal, eljött az, az idő, hogy személyes találkozásokra is sor kerülhetett. Ennyi év után elévültek a személyes keserűségek, sérelmek, de megsokszorozódott a szeretet, és a ragaszkodás. Jutka is várta haza Sanyiékat. Nem látott és nem hallott a nagy készülődéstől. Röpködött ide-oda. Kalapot próbált, hozzá színben hasonló sálért loholt, Szerénhez és Józsához is naponta elszaladt egy-egy jó ételreceptért, mert egyszerűen nem fért a bőrében a várakozás örömétől. A Kárpáti rokonság szintén vele lelkesedett.

Kárpáti Vince már eleve itt telepedett le második feleségével, Ernával. Egyébként itt praktizált már a deportálások előtt is. Ő is elvesztette az elsőt, a szerelmetest, aki első gyermeküket hordta a szíve alatt, amikor Auswitzba érkezve balra indult a kíméletes bánásmód reményében…

Amikor hazajött, és fájdalomtól szédelegve próbálta összetákolni romokban heverő életét, komoly segítség volt számára nagybátyja, aki erős támasza tudott lenni azokban az időkben. Akkor mindannyiuk számára úgy tűnt, Miksa a legerősebb valamennyiük között. Mindenesetre a kapocs, amely akkor kötötte össze őket, egyre erősödött, és Erna, az új feleség is nagy odaadással ápolta a rokonságot. 

                              A  harácsolás  művészete

Lázban égett a két asszony a készülődések közepében. Jutka az új hűtőszekrényt mutogatta nagy boldogan, ami kevés otthonban volt látható még ebben az időben. Igazán mindent elkövetett, hogy minden rendelkezésére álljon, hogy mindenben a legjobbakat tudja nyújtani, ha eljön a nagy nap.

Végre megérkezett a várva-várt levél, a pontos időponttal. A levelet Hanna írta, melyben részletesen közölte, mikor érkeznek a Ferihegyi repülőtérre. Az, az elképzelésük, onnan személyautóval jönnének Kiskecelre. Ladányi János azonnal felajánlotta szolgálatait: ő nagyon szívesen felutazik értük az autójával. Annyiért ő is haza fuvarozza őket, mint bárki más. Kizárólag az a kérése, hogy a fuvardíjat dollárban adja ide Sanyi bácsi.

Az, az igazság, hogy senki nem lepődött meg az ajánlatán, ismerve János kapzsiságát. Hiszen ebben az időben ritkán lehetett valutához jutni, sőt, egyenesen büntetendő dolog volt otthon tartani. Nem tett senki megjegyzést, holott mindenki ízetlennek találta egy kicsit. Erre a családra ez nem volt jellemző. Kizárólag Vince dünnyögte a bajsza alatt, hogy ő is szívesen elment volna a rokonokért Pestre, és még fizetséget sem fogadott volna el érte.

Az asszonyoknak fel sem tűnt, hogy Miksa nem foglalkozik velük különösebben, miként az sem, hogy milyen látványosan kellemes hangulatban éli napjait. Vagy nem törődtek most vele eléggé, vagy azt hitték, velük örül a maga módján. Mert Miksa alélt boldogságban élte meg ezt az időszakot. Az ő külön világában minden, de minden a legnagyobb rendben volt most. Igaz, hogy Mikiék már elutaztak, de a kedves emlék éltető melege itt maradt a szívében. A lányok élete is szerencsésen sínre került. Most már az sem bántotta, hogy végleg nyugdíjazta magát, és a piacra sem ment árulni többé. Ami némileg megkeserítette örömét, az, az a lelkiismeret furdalás volt, amelyet Jutka miatt érzett.

 Megszenvedte, hogy kirekesztette őt külön öröméből. Ugyanakkor azt is tisztán érezte, ha bevallotta volna neki képzelgéseit, jogosan megrémítette volna, s azonnal elmeorvoshoz vitte volna. Így aztán azzal vigasztalta magát, hogy miután nem vett észre semmit, fájdalmat sem okozhatott neki. Egyébként messzemenően gondoskodott a jövőjéről. Minden pénzüket takarék levelekbe fektette, és kiszámította, ha optimális esetben él nyolcvan éves koráig, ezzel a kamatozási rendszerrel Jutka is élhet, mondjuk kilencvenig, és a pénz kitart élete végéig. Anyagi helyzetük felől tehát biztonságban érezte magát.

Mostanában különben nagy megelégedésére igen kellemes szomszéd család költözött a mellettük levő házba. Jóval fiatalabbak voltak náluk, udvarias, előzékeny, de cseppet sem tolakodó emberek. Szerencsés volt a vezetéknevük, és úgy tűnt, hogy az életük is szerencsésen alakul. Mellesleg Miksa magukat is szerencsésnek érezte, hogy ilyen szomszédokat hozott közelükbe a sors.

Egy hónapot töltöttek itthon a nehezen várt vendégek, és amikor elutaztak, itt maradt utánuk a szeretetnek az a dédelgető érzése, amely valósággal elringatta Jutkát. A múltról nem beszéltek ugyan, de felhőtlenül szerették egymást. Ettől kezdve minden évben egy hónapot biztosan együtt töltöttek.

 Vince napi munkája végeztével minden este karon fogta Ernát, és elsétáltak meglátogatni idős nagybátyjukat, meg Jutkát. Itt pihentek meg, itt fújták ki magukat. Szinte észrevétlenül, úgy alakult, hogy programmá vált ez a mindennapi látogatás. Egész további életében itt fejezte be a házaspár a napot. Fiuk felnőtt, önálló életet élt, Jutka és Miksa pedig ajándéknak tekintette ezt napi néhány percet, amit egymásnak adtak a későbbi években. Mert az évek szálltak, és Kárpáti Miksa göndör haja is rég ezüstbe fordult. És bár szálfa termete még mindig őrizte fiatalságának varázsát, ő is fáradt lassan. Egyre többet feküdt kedvenc heverőjén, és egyre gyakrabban időzött gyerekei társaságában.

Már Zsuzsika is férjnél volt, és mostanában készült egy újabb unokával megajándékozni apját. Nagy lelkendezéssel várta első gyermeke jövetelét. Úgy beszélte meg Évikével, hogy most egy időre szünetelteti jelenlétét a közös vállalkozásban. Ma leszállítják az utolsó közösen kötött pulóvereket, és semmi mással nem foglalkozik, csak a gyermek várásával. Indulás előtt haza kanyarodtak apjukhoz elköszönni, hogy hármasban - Évike kisfiával - elinduljanak. Vidáman és jókedvűen integettek ki az autó ablakán, mielőtt kikanyarodtak a főútra. Miksa csupán annyit látott, hogy egy óriási teherautó is abban a pillanatban ér a kanyarba, amikor ők. Már csak egy hatalmas csattanás hangja ért el hozzá, és tudta, érezte, hogy nincs az az apai szeretet, amely az ő lányait még egyszer életre kelthetné.

Jutkához valami szokatlan, valami félelmetes hang szűrődött ki a konyhába. Még a kezét sem volt módja megtörölni, amikor a hang elért hozzá, mert a lelke megérezte, hogy Miksával valami nagy baj lehet. A férfi összegörnyedve, kezét gyomrára szorítva fetrengett a heverőjén. Torkából soha nem ismert riasztó hangok préselődtek ki, szeme meredten tapadt egy pontra, amely csak az ő számára nyújtott látnivalót. Jutka érezte, hogy róla tudomást sem vesz, de soha nem szorult ennél nagyobb és gyorsabb segítségre.

Vágtatott át a telefonnal rendelkező Szerencsésékhez, hogy mielőbb segítséget hívhasson. Áront éppen otthon találta, aki azonnal értesítette a mentőket, és velük egy időben Kárpáti Vincét is. Marika a felesége pedig futott Jutkával vissza a beteghez. Szinte egy időben érkezett mindenki. Alig vesztegették az időt, már emelték is át a Miksát a hordágyra, és szirénázva suhantak vele a kórház felé. Vince ült be mellé, Szerencsés Áron pedig Jutkát repítette utánuk a saját kocsijával.

Az ember mindent átvészel. Lám, még ezt a szörnyű infarktust is kiheverte. Igaz, hogy lassan ment, hogy sokáig tartott a lábadozás, de végül csak hazaért. Megviselten és legyengülve, de itthon van. Pedig nem akart élni. A kórházban fekve rádöbbent, milyen egészségtelen dolgot művelt magával, és mekkora kegyetlenséggel bánt el Jutkával. Ez még akkor is igaz, ha asszony nem vett észre semmit az egészből. Elég, ha ő tudatában van annak, hogyan közösítette ki a magánéletéből, és hogyan fosztotta meg attól az intim szférától, amit nyújthatott volna neki a szép kis saját játékai helyett. Nagyon határozottan tisztában volt vele, hogy az ő lányai nem halhattak meg autó balesetben, mert már régen nem élnek szegények. S, hogy csupán az ő önző beteges képzelete teremtette őket ujjá.

 Miközben tudta, hogy mindaz, amit művel már az elmebetegség határán mozog. De azzal is tisztában volt, hogy annyi örömet, és ez által annyi energiát biztosított neki ez a másik élet, amely nélkül nem tudta volna túlélni a valóságot. És miközben ott a kórházi ágyon elhatározta, hogy nem akar tovább élni sem az egyik, sem a másik világban, felhívta telefonon Miki, aki vele együtt siratta húgait, és könyörgött, hogy legalább érte, az ő kedvéért akarjon meggyógyulni.

Így kezdte elölről ezt a gyilkos, önmaga által is megvetett játékot, mert közben érezte, hogy ez számára egyetlen módja a továbbélésnek.

Most tehát újra itthon van a régi ágyán, Jutka pedig kiöltözve, kisminkelve, de főleg megnyugodva kering körülötte. Jönnek a rokonok, a felnőtt gyerekek a gyerekeikkel, sőt, a gyerekek már egyedül is, és annyi valódi szeretet lengi körül, hogy ismét szép az élet. Szívet andalító zenét hallgat a régi lemezekről, a TV olyan amilyen, de műsorokat sugároz, s a könyvek ismét barátokká szelídülnek. Vince és Erna naponta megjelenik a szokott időben, Szerencséséktől pedig naponta betekint valaki egy röpke pillanatra.

                                                                                 *

Hamarosan lesz a Holocaust megemlékezés, amikor a Kiskecelről elszármazott zsidók maradékai mind hazajönnek a világ végéről is. Aki még él, aki mozogni tud, mind itt tolong annál a falnál, amelyen elvesztett hozzátartozóik nevét védi az emlékezet. Ilyenkor összebújnak, mert elsiratni csak együtt lehet. Miként emlékezni is.

 Jutka már lázas készülődésben éli napjait, mert ezen alkalmakkal mindenki, aki megfordul a városban, megjelenik az ő házukban is. Szép és keserű találkozások ezek. Ilyenkor fel- elevenednek a régi emlékek, a fiatalság, de főleg a közösen megélt lágerélet eseményei. A régiekről, az elhurcoltakról most véletlenül sem beszélnek, csak örülnek egymásnak. Az, fel sem tűnik nekik, hogy a busztól a temetőbe, és vissza mindenkit Ladányi János fuvaroz diszkrét fuvardíjért. Valutában.

A világ más részén élők örömmel nyugtázzák, hogy fejlődik az ország, és, hogy nyugalom van az itt élők körében. Hogy megindult végre egy egészséges mozgás, mely által, ha ritkán is, ha kevés pénzzel, de elindulhat a magyar ember is a nyugati országok felfedezésére. Azt minden alkalommal jókat röhögve veszik tudomásul, hogy itt a választások idején mindenki arra az egyetlen Pártra voksol, amely már egy lassan-lassan enyhülő diktatúrával uralkodik mindenek felett. Így választ a lakosság egyből - egyet.

Arról viszont nincs tudomásuk, mert még alig észrevehető, hogy annak a Pártnak a falán már sok-sok hajszálrepedés keletkezett, s azon észrevétlenül beszivárgott egy új szándék, a változást sürgető jobbító akarat. Kibontakozóban van egy eddig ismeretlen csendes mozgolódás, amely a változtatást, az átalakítást tűzte zászlajára. A modernebb gondolkozásúak új gazdasági mechanizmust kívánnak létrehozni, amely hasonlít valami módon a nyugati világéhoz, s amelyet az észrevétlenül gyengülő Szovjetunió nem vett észre, vagy már nem képes letiporni. Kísérlet ez még csupán, lassú előrenyomulás, mert a konzervatív szárny állandóan meg akarja akadályozni a változásokat, de már az is nagyszerű, hogy valami visszafordíthatatlanul elkezdődött.

 Miksa csendesen szemlélődik, élvezi az élet apró morzsáit, noha van valami zavaró tényező az életében. Valami megváltozott Jutka körül. Úgy érzékeli, hogy a haja most is lángol a fodrász segítségével, de újsághoz, könyvhöz nem nyúl, viszont a festék egyre vastagabban és egyre elnagyoltabban kerül arcára, szájára.

Nem panaszkodik, de hosszas faggatózásra kiderül, hogy már alig lát. Hályog keletkezett mindkét szemén, és azonnali operáció szükséges. Hiúság, vagy félelem? Soha nem beszélt róla.

A műtétet Budapesten a legjobb orvos végezte, és most igazán szerencse, hogy Ladányi Jánosék fővárosi lakosok lettek nemrég. Miként az is, hogy Józsa is és János is olyan hallatlan szeretettel és gondoskodással sündörgött körülötte, hogy Jutka észre se vette Miksa hiányát. Szinte fel sem tűnt neki, hogy nem jött fel hozzá látogatóba. Azaz, mert el volt látva, természetesnek tartotta, hogy nyolcvan év után már nem utazik az ember, ha, nem muszáj. Szerencsésék viszont észrevették, és felajánlották szolgálatukat, hogy menjenek együtt Pestre. Annál is inkább, mert ők is látni akarták Jutka nénit!!.

Csodálatosan sikerült a műtét, hamarosan haza térhetett a beteg, s az orvos csak azt kötötte a lelkére, ne emeljen nagyobb terheket, és a világért se sírjon. Miért is sírt volna? Naphosszat pihengetett a teraszon, fogadta a látogatókat, és természetesnek tartotta, hogy délutánonként Miksa is leheveredett a belső helyiségben. Senki sem tudta, hogy egy ilyen alkalommal, amikor ismét betévedt belső magánéletébe, hogy találkozzon imádott fiával, az éter hullámain csak síró menyével sikerült felvennie a telefonkapcsolatot. Ekkor közölte vele az asszony, hogy Miki autóbalesetet szenvedett. S azt is, hogy nem élte túl.    

                                              Nincs tovább

Jutka úgy el volt foglalva saját magával és a látogatóival, hogy nem vette észre férjén a változást. Sem azt, hogy nem eszik, sem azt, hogy elnémult. Azt sem, hogy a maga részéről befejezte az életet. Így aztán nem is vigyázhatott rá jobban a szokottnál. Néhány nappal hazajövetele után, egyik ebéd utáni pihenőjük alkalmával bekopogott Szerencsésné Marika, hogy meglepje Miksa bácsit egy kis ínyencséggel. Jutka beküldte a szomszéd szobába, hogy adja át neki személyesen. Az asszonyka sikoltozva rohant haza a férjéért, mert amit látott az önmagáért beszélt. Miksa néhány perccel az ő érkezése előtt elővette azt a zsineget, amelyet napok óta magánál hordott. És eredményesen használta.

Jutka még soha életében nem volt egyedül. Beleszületett egy népes családba, egyetlen nagycsaládnak tűnő utcába, számára egész életében természetes volt a közösségi lét. A lágerból csonkán hazaérve fivéreivel költözött össze. Előtte évekig a Bartus család fonta úgy körül, mint egy kellemes folyondár. Miksával töltött éveiben sem maradt magára soha, egyetlen éjszakára sem. Hiszen, ha párja dolgait intézni Pestre járt is, aludni mindig hazatért. De akkor is nappal minden pillanatban tudta, érezte maga mögött, miként azt is, hogy gondolatban vele van. És a kettősük sem szorítkozott soha csak magukra, hiszen azért szervezte maga köré ösztönösen a mindkét házból való rokonokat, barátokat, mert szüksége volt rá, hogy sokan vegyék körül.

 Most itt maradt egymagában, és olyan üresnek érezte az életét, mintha az egy kongó cserépfazék lenne. Megdermedt a csendtől, mely körülötte, benne keletkezett. Nem érezte a napfény melengető simogatását, és a szellő lelket üdítő hatását sem. Nem látott fényeket, nem léteztek számára színek. Az ízek is elhagyták.

Döbbent lélekkel tengett-lengett akkor is, ha egyedül volt, akkor is, ha a népes család bármely tagja beült hozzá, hogy magányát oldja kissé. Értetlenül figyelte mindenki, hogy amit korábban soha sem tapasztaltak nála, most, ebben a szokatlan helyzetben szinte minden ékszerét magára aggatta. Úgy viselte magán a vastag, nehéz arany díszeket, mintha védelmet nyújtó pajzsnak tekintette volna valamennyit.

Ült szigorúan, kihúzott derékkal, távolba meredve egy fekete hollóhoz hasonlóan, és az volt minden gondolata, csak az, járt a fejében, amit mellesleg ki is mondott, hogy Kárpáti Miksa kicselezte őt. Megfosztotta attól, amely neki, mint házastársnak kijárt, a kötelességétől. Mert ő arra tett szent fogadalmat, hogy sem örömében, sem bánatában nem hagyja magára, de ápolja, ha eljön a végórája. Úgy érezte, Miksa megszégyenítette, megalázta. Nem volt módja teljesíteni azt a feladatát, amelyet normális körülmények között, mint jó házastársnak meg kell tennie. S ettől a saját ura fosztotta meg. Mint egy rossz asszonytól, megszökött előle. 

Úgy szenvedett, mint egy megcsalt feleség, aki mellett szeretőt tartott magának a társa, s meg is szökött vele. Sírni nem mert, mert félt, hogy elveszti a látását is. De belülről rázta a zokogás. Siratta az egész megtépázott életét. Ezt is Miksa ellene elkövetett bűneként tudta be. Az ő embere nagyon jól tisztában volt azzal, hogy neki nem szabad sírnia, mégsem óvta még a szemét se. Még azt is megakadályozta, hogy tiszta szívből elsirathassa. Még a szép búcsúzástól is megfosztotta. Mert búcsúzni sem akart.

 Visszalopta tőle még a saját szép érzéseit is. Lassan rádöbbent, hogy Kárpáti Miksa nem is szerette őt. Csak jobb híján megtűrte maga mellett. Ezért dobta el a végén, mint egy megunt rongyot. Bartus Erik ezt soha nem tette volna meg vele! Erik igazán, és mindenkinél jobban szerette őt. Vállalta érte még az életet is. Azt az életet, amelytől akkor már jobban rettegett, mint a haláltól.

Ezekben a napokban tudatosult benne, hogy ő most vezekel valamiért. Sok mindenért. Neki soha nem lett volna szabad férjhez mennie Kárpáti Miksához. Máshoz sem, mert az a szerencse, melyből ő megalkotta a szerelmet, amely úgy érkezett az életébe Erikkel, mint valami álom, nem tűrte el, hogy felcserélje egy másikra. Ezért bűnhődik most. Mert arra már ráérzett, hogy Miksa sem tudott soha többé boldog lenni senki mellett. Mellette sem.

Hiába hitette el magával, hogy majd ő elfelejtteti a veszteségeit, hogy olyan környezetet teremt számára, amely mindenért kárpótolja. Micsoda naiv álom! Hát ő el tudta felejteni Eriket? Amin ők átmentek, azt túl lehet élni, de kiheverni lehetetlen. És most már mindörökre egyedül van. Ezen túl nincs más dolga, mint úgy vigyázni magára, hogy sokáig és kényelmesen éljen - egyedül. Kész, vége mindennek. Soha többé nem történik vele más, mint hogy él.

        A Kárpáti család minden tagja különös szeretettel és figyelemmel vette most körül. Különösen a helyben lakó Vince és Erna halmozta el a korábbinál is nagyobb gondoskodásával. Ladányi Jánosék pedig, noha Pesten éltek már ekkor, gyakran megjelentek a városban. Nem utolsó sorban itt laktak a szomszédban Szerencsésék, akik úgy szerették őt, mint egy vérbeli nagymamát. Az mindenesetre mindenkinek feltűnt, hogy Jutka valami különös, megmagyarázhatatlan változáson ment át.

Anyagi gondjai nem voltak, eddigi életén nem kellett változtatnia. Reggelente, a korábbiakhoz hasonlóan elegánsan felöltözött, gondosan sminkelt, és egyre több ékszert vett magára azokból, melyeket első férjétől kapott. Végig sem gondolta, mi történik benne, de észrevétlenül újra Bartusné lett belőle. Úgy élt, úgy mozgott, mintha Bartus Erik özvegye lett volna. Nem tudatosult ez benne, viszont ösztönösen megkönnyítette vele életét.

Különös öntudatot kölcsönzött neki ez a változás. És hatalmas megkönnyebbülést. Kárpáti Miksa fotója a főhelyen állt a komódon, és soha nem hiányzott a mellé helyezett vázából a virág. De a temetőben a Bartus család sírját látogatta meg először Jutka, és az áldozatoknak állított emlékműnél Bartus Erik neve alá helyezte el előbb a virágait. Lelkében megszűnt Kárpáti Miksa özvegye lenni.

Soha nem volt egyedül. Vagy barátokat fogadott, - erre való szervezőkészsége most sem hagyta cserben, - vagy járta a várost. Ment. Fodrászhoz, Ernához, ismerősökhöz, bevásárolni, nézelődni. Jelenség volt Kiskecel utcáin. Apró, elegáns, választékosan öltözött öreg hölgy, kihúzott derékkal, szapora léptekkel, hol itt tűnt fel, hol ott. Fájdalmára Szerén korábban Pestre költözött, még Süveges doktor halála után. Közös lakást vásároltak Annáékkal, s ott vállalt olyan munkát, amely elterelte figyelmét fájdalmas veszteségéről. De a temető sűrűn hazahúzta, ilyenkor ismét átélték a régi barátság kellemes együttléteit. Meg leveleztek is. És örökké és minden pillanatban várta haza bátyját, aki közben szintén megözvegyült. A várakozás állandó programmá vált életében. Minden év szeptemberétől elkezdte várni jövő augusztusban érkező testvérét, aki egy teljes hónapot töltött vele minden esztendőben, s aki ugyanúgy vágyott ezekre az együttlétekre, mint testvérhúga.

A későbbiekben ez volt az, az időszaka az esztendőnek, amikor teljes értékű életet élt. Ilyenkor minden nap főzött. Finomabbnál finomabb ételekkel kedveskedett testvérének, aki horgászni járt, régi barátokkal találkozott, nagyokat pihent, és ami egyre inkább előtérbe került, ő finanszírozta ez idő alatt a háztartás kiadásait. Sőt. Megvásárolta azokat a tartós fogyasztási cikkeket, amelyeket az asszony már nem engedhetett meg magának.

Mert a világ észrevétlenül változott, s az ország gazdasági helyzete egyre előnytelenebbül alakult. Egyszer csak azt vette észre, hogy félteni kell azt az összeget, melyről Miksa még jogosan úgy ítélte meg, kitart élete végéig. Az egyre növekvő árak, s a csökkenő kamatok kiszámíthatatlanná tették a jövőt.

Nem lett volna gond, ha Jutka eladhatta volna a hatalmas házat, amelyben már egyébként is gyűlölt élni. Komfortosabb, kisebb lakásra vágyott, maga választotta bútorokra, amelyben semmi nem emlékezteti élete nagy kudarcára. De a változó világban ezt, már nem engedhette meg magának. Testvére ugyan biztatta, hogy bármi történik vele, anyagi gondjai soha nem lesznek, de ezt nem szerette volna megélni.

Első megrendülése a fizikumával kapcsolatban akkor érte, amikor meg kellett válnia egy zápfogától. Eddig még a nátha is elkerülte, s ezt a veszteséget tragédiaként élte meg. Ekkor, bármily nevetséges, de szinte kicsúszott a talaj a lába alól. Ettől az időtől kezdve törődni kezdett az egészségével. Rendszeresen ellenőriztette magát. Minden héten jött hozzá egy fiatal orvos. Mindig csütörtökön, és mindig fél négykor. Ez volt az ő napja. A nagy napja. Szinte fetisizálta ezt a napot. Ilyenkor nem fogadott senkit.

Ezt az időt mindenkivel tiszteletben tarttatta. Erre az alkalomra mindig különösen készült. Még gondosabban csinosította magát, még több ékszert tett magára, még szebben terített. És mindig kiderült, hogy a vérnyomása rendben van, a cukorszintje normális, s hogy a szíve remekül viselkedik.

Szüksége volt ezekre a biztonsági intézkedésekre, miként arra is, hogy hálájával magához kösse orvosát. Tudni, érezni akarta, hogy azon a napon, abban az órában kizárólag övé ez a csodálatos ember, s hogy mindenkor csak jókat mond neki. Ladányi Jánosné, az égszínkék szemű Józsa meg is jegyezte többször nem kevés iróniával:

- Úgy látszik, ez a Jutka szerelmes lett az orvosába. Lassan kiürül a lakás, mert minden dísztárgy a doktor úrhoz vándorol.

A világgal is sokat nyűglődött. Kezdte nem érteni. A történések már nem érdekelték úgy, mint régen. Kizárólag az őt érintő dolgokra koncentrált. A lelkeket felemelő, földre sújtó rendszerváltásból, sem jutott el a tudatához más, csupán annyi, hogy megkapta a kárpótlásokat. Ez határtalan nyugalommal töltötte el a jövőt illetően. Megválhatott a már gyűlölt háztól, és egy új, - ráadásul a régivel szemben épült-lakótömbben vásárolt csinos kényelmes lakrészt magának. A házat Szerencsésék vásárolták meg tőle, és azonnal át is alakították.

Valahányszor lenézett a régi, már szinte felismerhetetlenül átalakult, megszépült épületre, végtelen elégedettség töltötte el, s szinte csendes gúnnyal nézett le rá. Mintha azt mondta volna magában: Végre kiléptem belőled, kivetettelek a nyakamból. Ugyanakkor különös megnyugvással nézett körül csinos új otthonán. Érezte, hogy most van otthon valójában.

Innen járt roppant választékos öltözetben, feszes derékkal alkalmanként Vincéékhez, akik minden ünnepnapot megosztottak vele. A vasárnapokat változatlanul neki szentelték, de a nagy ünnepeken őt vitték be a családba. S amikor az egyetlen Kárpáti fiú megnősült és gyerekek születtek, az ünnepek a fiatalok otthonában folytatódtak. Biztonság, nyugalom, szeretet vette körül.

 Már közel járt kilencvenedik évéhez, amikor Kárpáti Vincéről kiderült, hogy hamarosan kilép közülük. Kedvességét, emberségét, szépséges humorát átviszi egy másik dimenzióba, ahova egyelőre egyedül indul útnak. Erna kétségbeesett küzdelmet vívott a kórral, és az idővel, de vesztésre állt. Jutka minden pillanatát velük töltötte, mindenben rendelkezésükre állt, de tapintatosan félrehúzódott, ha egy árva pillanatra is fölöslegesnek érezte magát. És közben félt. Mit félt? Rettegett. Hiszen Vince fiatalabb volt nála, mégis útra kelt! Korábban már Balázs, az öccse is átmentette lelkét egy másik világba. És most elmegy Vince is, ez a drága fiú!

Nem a haláltól félt Jutka. Dehogy! Az most eszébe sem jutott. De igenis félt az egyedül maradástól. A kiszolgáltatottságtól. Korosztályából már mindenki eltűnt észrevétlenül, de ezt fel sem fogta. Hiszen neki itt volt a család. Vince példáján okulva viszont elbizonytalanodott. Most szembesült először azzal a ténnyel, hogy ha elfogy az ereje, mellette nem áll senki. Neki minden mosolyt, minden törődést, minden odafigyelést sokszorosan meg kell hálálnia! Mert ő, a továbbiakban, kiszolgáltatott. Neki nem lehet többé véleménye, ő csak bólogathat és igenelhet, ha nem akarja azokat elveszíteni, akikre neki van, lesz szüksége.

                                                                             *

Látta Erna sorsán mire számíthat. A fiatalok dolgoztak, hajtottak a pénzért, mert a sok is mindig kevésnek bizonyult, s nem volt sem idejük, sem hajlandóságuk Erna sirámait hallgatni. Ezért-e vagy másért, három-négy hónappal Vince halála után Erna nem akart tovább élni. Egyszerűen nem engedte magát meggyógyítani egy viszonylag banális betegségből. Meg akart halni.

Minek szépíteni, amit nem lehet? A legnagyobb űrt Jutka életében hagyta Erna. Kilencven évesen itt maradt gyermek, férj, közvetlen rokon nélkül. Bizony nagyon megszenvedte a veszteséget! Ereje is elhagyogatta lassan, utcára ritkán vágyott. Pénze volt, szerencsére meg tudott fizetni egy mindenest, egy igazán becsületes, jóravaló embert, aki naponta felkereste, mindent megvásárolt, mindent elintézett, amire szükség volt. Jött a fodrász, jött az orvos, és jöttek Szerencsésék. Önzetlenül, barátságból.

Körülvették szeretettel, gondoskodással. Gondozásra még nem volt szüksége, de a szeretet kincset ért már. Jutka még kulcsot is adott nekik, hogy bármikor felkereshessék. Ha valaki, ő értékelni tudta a figyelmességnek még a morzsáit is. Rokonául fogadta őket. Mindenki másként szerez biztonságot.

Kárpáti Milán felesége, - becsületére legyen mondva -, minden vasárnap úgy főzött, hogy abból Jutka ki nem maradhatott. Vagy az ebédet küldte el valamelyik gyerekével, vagy az autót Jutkáért. És a nagy ünnepeket továbbra is náluk, együtt töltötték. Úgy látták el, mintha a bizonytalan lelki ismeretüket akarták volna kiegyenlíteni nála. Mindazt a gondoskodást megadták neki, ami után Erna sóvárgott. Lehetséges, hogy az örökség is eszükbe jutott? Miért ne? Emberek vagyunk.

                                            Végakarat

Volt egy pillanat, amikor Jutka ráeszmélt, hogy az élet véges. Még akkor is, ha az, az övé. És ő, aki soha senkinek nem adott semmit jó tanácson és szíves vendéglátáson kívül, elkezdett gondolkodni a végrendeletén. A számítás, az önző gondolkodás most is első helyen állt a fontolgatásban. Kire számíthat? Ki mit tett érte eddig?

De most, ebben az esetben először fordult elő a határozott, önző Jutkával, hogy saját akaratát külső érzelmi befolyásoltság határozta meg. A céltudatos Ladányiékról elmondható a szlogen, hogy ismét jókor voltak jó helyen. Mert igaz, ami igaz, az utóbbi időben egyre több időt töltöttek vele.

Már ők is nyugdíjasan, de jól bíróan minden dolgában megpróbáltak mellette állni. Szinte látványosan. Az asszony tevőlegesen, János tanácsaival, egyéb szolgálataival. Józsa különben is fáradhatatlan ember volt, és soha nem sajnálta magát, ha valamit el kellett végeznie. Most ráadásul ismét felülkerekedett rajta szerzési ösztöne. Mindketten hajráztak. Kiújult a nagy közös szerelem, a szerzés vágya. Ez volt a nagy nekilódulás.

Tisztában voltak vele, hogy Jutka a Kárpáti örökség tulajdonosa, Kárpáti Miksa javaiból tudta életnívóját nem akármilyen színvonalon az utolsó pillanatig biztosítani. De arra is ráéreztek, hogy szíve jó ideje a Bartusokhoz húz. Ezt kellett kihasználni. Úgy irányították észrevétlenül döntésében, hogy ők, vagy az ő fiuk legyen a legtöbb dolog örököse. János egyébként is értett Jutka nyelvén, szinte olvasta gondolatait, s mindig időben végszavazott.

Jutka már korábban elhatározta, sőt hangoztatta is, hogy mindenkinek hagy valamit emlékül, aki jelentett valamit az életében. Annyi borítékot címezett meg, ahány személynek emléket óhajtott adni. Mindenikbe tett egyet-egyet ékszereiből. A lakást négyen öröklik, úgy döntött. Szerencséséké lesz a negyede. Ők mellette álltak minden gondjában, minden keservében. Nem számít, hogy nem rokonok. Semmi nem számít, csak az érzelem.

 Milánék szintén kapnak belőle egy negyedet. Nem többet, mert Ladányiék fia közelebb állt hozzá még akkor is, ha semmit nem tett érte. De benne Bartus vér csörgedez! És ő akkor volt életében legboldogabb, mikor ezt a nevet viselte. Amit Erna és Vince kapott volna tőle, az az Erna húgáé lett. Ezt nem tudta magának sem megmagyarázni, miért teszi. Tulajdonképpen nem is kötötte semmi Klárihoz. Miért nem gondol inkább Milánékra? Titokban, némán, neheztelt ezekre a fiatalokra. Meg is mondta egyszer valakinek egy gyenge pillanatában: Ha fele annyit törődtek volna az anyjukkal, mint velem, Erna még ma is élne. Nyilván ezért volt a döntése ilyen kemény.

Az értékpapírjait természetesen Ladányi Jánosra testálta. Akkor is rá hagyta volna, ha nem sündörgött volna ennyit körülötte mostanában. Kár volt annyit fáradnia. Neki elévülhetetlen érdemekei voltak. Bartus unoka volt. Őt Bartusnéként hurcolták el, az elszenvedett sérelmekért és veszteségekért kapta mindazt, ami értékpapírban van. Ez csak Bartus örökség lehet!

Megnyugodott, amikor a végrendelet megszületett. Mindent elintézett. Sanyi bátyjának eddig sem volt szüksége semmire, gyermekei pedig annyira jó módúak, hogy azoknak nem jelent ez a kis örökség semmit. Itt pedig senki nem tudja, mit rejt a végső döntés. Majd, ha ő elmegy, lesz, aki csodálkozik, lesz, aki neheztel, de neki ez már akkor nem számít. Az ő lelke rendben van.

Egy esztendő sem telt el az örökösök megnevezése óta, s már itt áll körülötte mindenki, akinek még jelentett valamit. Olyan szerényen húzódik meg a kis csipkés takaró alatt, amely szerénység életében soha nem volt rá jellemző. És nem is sejti, hogy máris eltűntek a névre szóló borítékok tartalmukkal együtt, imádott otthonából. Mert valakik feltörték a lakást. Mi az, hogy feltörték! Loptak! Mindent elloptak, ami borítékolva volt. A tolvajok, bárkik voltak is, nem tartották tiszteletben Barta Judit végakaratát. Hogy melyik örökös agyában született meg ez az ötlet, amit jó érzésű emberek hullagyalázásként aposztrofálnak, nem tudható. Mindegy is. De élni kell vele, s ez nem egyszerű, mert ha ismerős neki ez az érzés; szégyen.

 Mert a feltört lakást nem látta senki. Az azonban mindenképpen elgondolkodtató, hogy az „elkövető” kizárólag azt tulajdonította el, ami nem az örökösöknek volt címkézve. Az viszontnevetséges, hogy az örökösök máris sértődöttek, még ha nem is mutatják ki egymás előtt. Szerencsés Áron ugyanis, aki a legkülönb közöttük, kifejezetten megalázottan állt a koporsó mellett. Mert Kárpáti Milán ízetlen modorban vette el tőle a lakáskulcsokat, melyek Julka megtisztelő bizalmát jelentették számára. 

- Hoci a kulcsot! S ezt úgy tette, olyan közönségesen, és sajnos olyan természetességgel, amelyért Szerencsés szégyenkezett őhelyette. 

 Ugyanakkor ő maga azt sérelmezi, hogy a „gyásztól megtört Ladányi” már a bizonyosság órájában határozott hangon utasította, hogy az ő saját tulajdonát képező értékpapírokat vegye magához, és őrizze otthonában addig, míg személyesen át nem veheti.  

Amit senki nem tud a jelenlévők között, ezek után nem meglepő. Ezen a temetési napon az őszinte tisztelők, az érdek nélkül szeretők állnak csupán megrendülten az urna körül. A többi színház. A nem öröklők lelke tiszta, és igaz szeretettel köszönnek el attól a jelenségtől, akit valaha úgy hívtak: Sánta Judit

Kezdtem 2002-02-07

Befejeztem 2004-01-18