SZÉPIRODALOM

Portálunk szerkesztőjeként 2011. 08. 28-a óta találkozhatunk  Sági Erzsébet nevével. Erzsi, vagy ahogy sokan becézik "Tuszka" tavaly áprilisban csatlakozott hozzánk, azóta követhetjük nyomon a 4 Dimenzió Online oldalain  is emberközpontú írásait, amelyek a mindennapok apró részleteit, a pozitív gondolkodást, a megismerést, a figyelem és a gondoskodás különös, egyéni szemszögből vizsgált pillanatait hozzák közel hozzánk, kollegákhoz – ugyanúgy, mint a nagyra becsült  olvasókhoz.

Nem akartalak rögtön meginterjúvolni, amikor elvállaltad a szerkesztői munkát, mivel előzőleg talán elhamarkodottan próbáltam sommás válaszokra – helyzetértékelésre, egyéni állásfoglalásra bírni az előtted kinevezett szerkesztőnket, aki nem sokkal bevállalása, és a vele készült interjú elkészülte után komoly megdöbbenést okozva leköszönt.
Nos, mivel téged már régebben ismerlek publikációidon keresztül, és futólag találkoztunk is mielőtt beléptél volna klubunkba (azóta pedig többször láttuk egymást), az a kép alakult ki bennem, hogy kiegyensúlyozott, sokirányú élettapasztalattal és kifinomult látásmóddal rendelkező ember vagy, aki nem riad vissza a véleménynyilvánítástól sem, úgyhogy valójában nem lett volna szükség az óvatoskodásra. De biztos, ami biztos, aki egyszer már keményen beütötte a fejét, az tart az árnyéktól is.
Mindenesetre már huzamosabb ideje - az irodalmár-publicista kisugárzásod letapogatásán kívül - a szerkesztői véleményed is felettébb érdekel.

1., Jól emlékszem – néhány évvel visszagondolva –, hogy irodalmi berkekben felvetődő – épp aktuális, közhangulatot befolyásoló témákról kommentekben, cikkekben szeretted kifejezetten határozottan elmondani véleményedet, másokéval összevetni elgondolásodat, és bátran versenyeztetni az érveidet, ezáltal vitákban tisztázni a helyzetet a tisztelt publikum előtt?

Jól emlékszel Laci! Ha megszólaltam, őszintén tettem, de sohasem a kötözködő, vitát provokáló, minden áron szerepelni vágyó magamutogatás, hanem az ügyért/emberért/eszméért való kiállás vezetett. Néhány ellenséget sikerült is begyűjtenem... Az ellenségeskedő, személyeskedő, és főleg értelmetlen vitákat mindig kerültem. Ha nem volt más megoldás, töröltem magam arról a lapról, ahol ilyen helyzettel találkoztam.

Végzettségem szerint könyvtáros-népművelő, újságíró vagyok. A Pest megyei Hírlap ceglédi mutációjának külsőseként rendszeresen jelentek meg cikkeim, és könyvtáros szaklapokban is publikáltam.
Novellákat és verseket 2006-tól írok.

A kezdet? Csíksomlyón, egy papszentelésen átélt megrázó élményt hazatérve felidéztem, és megírtam. Sikere volt. Felkerült a Gyulafehérvári Érsekség honlapjára, majd később az ACCORDIA Kiadó egyik antológiájában – nyomtatásban is – megjelent.

Azóta is nagyon fontos inspiráló tényező a másoknak való örömszerzés, az adás vágya.

Akkor írok, amikor „rám jön” az írás. Elég egy apró hír, egy beszélgetés, egy álom, hogy tollat ragadjak. Bár a prózaírás áll hozzám közelebb, olykor verseket is írok. Költői példaképeim: Arany János, és Wass Albert. Nagy hatással vannak rám Weöres Sándor elmélkedő írásai, szeretem - és gyakran olvasom - Müller Péter és Popper Péter műveit is.

Erősségemről kérdezel. Legotthonosabban a félperces novella műfajában érzem magamat.                             (A képen férjemmel, Dr. Zsákai Tiborral)

Nyomtatásban 2008 óta az Accordia Kiadó antológiáiban jelennek meg írásaim. 2009-ben, és 2010-ben pedig meghívást, és dedikálási lehetőséget kaptam a kiadótól az Ünnepi Könyvhétre.
2009-ben az INFÓRUM „Versenyben az idővel” című digitális emlékkönyvíró pályázatán Példakép díjban részesültem.

Feledhetetlen az a pillanat, amikor az első nyomtatott könyvet, amiben az én írásaim is ott lapultak, a kezembe vehettem.

Nem várt, de boldogító siker volt számomra az első felkérés az Ünnepi Könyvhéten való részvételre. Még ma is él bennem az ott megélt öröm, amikor sorban álltak asztalomnál barátaim, ismerőseim, hogy pár sort kérjenek tőlem dedikációként.

Meghatóan szép emlékem, amikor a neten megismert író és költő barátaimmal illatos műsort készítettünk a Vakok Intézete nyugdíjas lakóinak. Előadásunk, ott létünk és az oda vitt, és ott visszakapott öröm még ma is elevenen él bennem. Előadás végén az egyik hallgatónk – születésétől vak néni – megajándékozott egy gyönyörű, általa horgolt vállkendővel. Kincseim egyike.

A képzőművészet világába való kirándulásaim oka is az írás. A neten megismert és baráttá lett emberek között akadt egy festőművész, Gógucz Nóra, aki kérés nélkül minden adandó alkalommal a segítségemre sietett, hol úgy, hogy közreműködő szerepet vállalt az általam szervezett műsorokban, hol úgy, hogy képeivel díszítette felolvasó estjeimen a termet, de segített úgy is, hogy vendéglátóink – a pénzhiánnyal küzdő palotai Sclerosis Multiplexes betegek Klubjának – anyagi támogatására felajánlotta az ott kiállított képek eladásából származó bevételt.

Ilyen előzmények után mondhattam-e nemet Nóra kérésére, amikor megkért, legyek tárlatvezetője, és festményeinek méltatója egy-egy kiállításán?

Bár idegenkedtem a TV-s szerepléstől, de vállaltam, hiszen olyan dolgokról kellett szólnom, amelyek szívemnek kedvesek, a képekről, és alkotójukról.

Én „gyárilag” vagyok ilyen! A civil életben is segítek, ha tudok. Etetem a hajléktalanokat, a madarakat, átadom a helyem a buszon, és ha mást nem adhatok, rámosolygok a kedvetlen tömegre. Minden nap megkeresem azt a – mai világunkban egyre ritkábban található - keveset, aminek örülhetek. Ebből építkezem. Így szerzett kincseimet - békémet, szeretetemet – pedig továbbadom a nálam szegényebbeknek.

Azt kérded, milyen vagyok? Magamról írtam egykor, ma is vállalom:

„Békétlen világunkban a békét hirdetni, nem csupán gyönyörűségesen felelősségteljes feladat, de lehetőség is arra, hogy belénk kössenek, lejárassanak és kinevessenek mindazok, akiknek unalmas és divatját múlt dolog a béke. Mégis, érzem, tudom, hogy erre a feladatra születtem le… pont most és pont ide, ahol élek. Ide, az Európai Unióba, kelet és nyugat választóvonalára települt szépséges országunkba, egy lengyel-sváb vegyes házasságból született, helyét és dolgát egész életén át tétován kereső, hűséges magyarnak.”

Egy házirendnek nem az a dolga, hogy megkacagtassa olvasóit. Szabályozzon, tájékoztasson, legyen mankó a 4 Dimre látogatóknak, és legyen segítő, vagy esetenként tiltó korlát a benne otthonra lelőknek. De – mivel nincs „kőbe vésve” –, adjon lehetőséget a ritka kivételek alkalmazásának is, ha a szükség ezt kívánja. Nem szerkesztői lazaságra gondolok, hanem arra, hogy olykor az emberség törvényei felülírhassák a házi „törvényt”.

Jogos a számonkérés. Csak olvasókat hoztam, regisztráció nélküli csendes társakat, azt a néhány embert leszámítva, aki kérésemre regisztrált, és publikált is oldalunkon. Ezek elmaradozása részben civil okokra – besűrűsödött magánéleti tennivalókra – vezethető vissza, részben pedig a 4Dimet uraló csöndre. Nagyszerű szerzőgárda versei, írásai, tehetséges fotósok, képzőművészek munkái találhatók meg itt, de valahogy az egymáshoz szólás, értékelés kimerül a „tetszikelésben”. Keresem, és nem találom az okokat. Ugyanakkor azt tapasztalom, hogy ha – néhányan – megszólalunk egy-egy mű alatt, bár annak alkotója örömmel reagál, de nem viszi tovább az örömszerzés, a figyelem jelét, hozzászólását társai munkái alá.

Nem az időjárásról való csevegést hiányolom, hanem a véleményalkotást, és annak vállalását.

E-book kiadásának ügyében nem emlékezem részemről tett ígéretre. Valós – papírból készült, nyomtatott – könyv kiadásáról viszont beszélgettünk. Sajnos a mai és főleg a holnapi gazdasági helyzet nem csak a kiadás költségeit, de az emberek könyvvásárlásra fordítható pénzét is érzékenyen érinti.
Bármennyire fáj, azt mondom, várjunk a közös kötet kiadásának tervével. Elégedjünk meg, és örüljünk a netes megjelenés lehetőségének.

Megfontolom ötletedet Lacikám! Saját fórumtéma nyitása azt is jelenti, hogy nem csak bedobok egy nagyszerű témát, hadd szóljon, hanem azt is, hogy a bedobástól kezdve gondozom is azt. Figyelem a reakciókat, és válaszolok a hozzászólásokra.

Soha nem gondoltam, hogy egyszer majd azért kerülök utcára, mert megszüntetik, pontosabban kiszervezik alólam a munkahelyemet. Pedig ez történt velem. Megszűnt a könyvtár, és én úgy jártam, ahogy egyik írásom – Taigetosz(om) - hőse a bőrönd, akit lomtalanításkor kidobtak.

Nem vigasz számomra, hogy az engem lomtalanító vezető azóta már szintén az utcára került...

De tudod Laci, akit a mozdony füstje egyszer megcsapott, az nem tud többé élni a füst nélkül. Civil barátaim mindegyike vasutas. :)

Teljesen pesti sohasem voltam! Diákkoromtól – bejáróként - Pesthez kötött a tanulás és a munka is. Később zuglói lakosként, de vidéki székhellyel lettem kétlakivá. Ez az állapot olykor annyira megzavart, hogy éjszaka, álmomból felriadva nem tudtam, hogy melyik otthonomban is vagyok, és hogy mekkorát tévedtem földrajzi helyzetem megítélésében, az akkor derült ki, amikor kisétáltam a hálószoba katedrálüvegén. A MÁV Kórház baleseti osztályán aztán elmélkedhettem arról, hogy nem minden az, aminek látszik...

Manapság a bázis szülőfalum, Ceglédbercel. Innen indulunk reggel, és térünk haza este. Itt fogunk majd végleg megpihenni, ha eljön az ideje. Már azt is tudom, hogy hol, mert Édesanyám gondoskodó szeretete jóvoltából egy pár négyzetméternyi földet bérlünk az Aranyhegy lábához simuló temetőben.

Persze ez talán – remélem – még odébb van.

Addig, míg dolgom van itt, teszem ami tőlem telik. Háztartást vezetek, vonatozom és, ha munkám mellett marad időm, olykor írok is.

Írásaim első cenzora férjem, és két fiam. Kíméletlenül őszinték. Férjem – bár műszaki ember – nagy affinitással és érdeklődéssel viszonyul a művészetek felé. Kiváló előadó, és organizátor. Felolvasó estjeim megszervezése, lebonyolítása és sikere elsősorban neki köszönhető. Kínálja a forralt bort, süteményt, konferál, és előad. Nekem csak a dedikálás a dolgom.

Hogy mire vágyom még? Szeretnék békében, egészségben, egyetértésben, megbecsülésben élni emberként, íróként. Amit elértem, annak örülök, és megbecsülöm. Nincsenek elérhetetlen álmaim. De aggódom az utánunk jövők – gyermekeink – sorsa miatt. Más értékrendet tanultak otthon, mint ami szerint ma és még inkább a jövőben érvényesülni lehet. Nem tanítottam őket – magam sem tudok – törtetni, könyökölve, másokon átgázolva haladni, elvtelenül köpönyeget váltani.

Kutyából semennyi sem sok!:) Pontosabban, csak néha sokk... Mondjuk akkor, amikor szeretnék autóval kiállni, de ők ezt másként gondolják. Na, ha akkor látnál rohangálni utánuk, dőlnél a nevetéstől!

A létszámnövekedés nem volt tervezett. Burkusunk ismerkedett meg Jolikával, akit gazdái – miután külföldre települtek – leadtak egy kutyapanzióban, mint tovább ajándékozható ebet.

Hát persze, hogy magunkhoz vettük!

Fején találtad a szöget Laci! Sok éves tapasztalatom jogán állítom, hogy a névtelenség lehetősége beszédessé teszi az embereket. Amikor nevüket vállalva kellene véleményt alkotni, csendben megtartják maguknak azt. Talán azért, hogy ne bántsanak. Talán azért, mert kiderülhet hozzá nem értésük.

Nem gondolom, hogy elcsökevényesedünk! Ha megnézem a kincstárat, tele van kiváló alkotással. Ez érték! És alkotóink kivétel nélkül tehetséges emberek. Sokat lendíthetne az egymás közti „beszélgetős” kapcsolaton, ha ismernék egymást „élőben” is. Tavasszal egy találkozó szervezésével talán új kedvet hozhatunk a most csendes, és ritka kommunikációs kapcsolat felélesztésébe.

Nem kellene teljesen letiltani ezeket a témákat. Az embereket foglalkoztatja mindkettő. Ki így, ki úgy éli meg a változásokat. Ha elmondhatják, hogy mit gondolnak, talán közlékenyebbek lennének itt is. Esetleg beszélgetnének. Netán vitatkoznának..., de az is lehet, hogy élettel telne meg a „hozzászólások” rovat.

Hogy interaktív legyen a jelenlét, ahhoz elsősorban aktivitás kell.
És kell a kinyújtott kéz, mit elfogadhat, vagy visszautasíthat az ezzel megkínált...
Nekünk szerkesztőknek, és Neked a 4Dim gazdájának a dolga, mint tésztában az élesztőnek, hogy életre keltse, megszólaltassa a többieket. Ők azzal, hogy tagok az oldalon, már jeleztek. Jelezték, hogy vannak. Hogy itt vannak! Nekünk kell megtalálni azt a hangot, amire rezonálnak, mert megérinti Őket.

Tudom, hogy a végszót a cikkíró mondja majd ki. De szeretném megköszönni, hogy riportalanyodul választottál, és azt is, hogy okos és nyílt kérdéseiddel lehetővé tetted, hogy beszélhessek mindarról, ami fentebb olvasható!

A kedves olvasónak köszönöm az érdeklődést, és a türelmet, hogy ezt a hosszú riportot figyelmükre méltatták.

Én köszönöm az interjút, a gyors, konkrét válaszokat kedves Erzsi!
Nem is kanyarítok semmiféle egyéni zárszót online beszélgetésünkhöz, maradjunk annyiban - az utolsó válaszodból vett gondolattal élve -, keressük a lehetőséget, a megfelelő hangot, amire rezonálnak a hozzánk csatlakozók. Mi - a szerkesztők - folyamatosan azon leszünk.