Lokomotívon utaztak. Ketten ültek a kabinban, vagy ahogy a vonatokon mondják, a fülkében. Egymással szemközt, közvetlenül a résnyire lenyitott ablak mellett, aláhúzott lábakkal. A férfi váltakozó mélységben szemlélte a tájat. Szemei sarkaiból többször utastársára pillantott, és csak remélhette, hogy ő semmit nem tud erről. Az asszony olvasott. Zöld selyemkesztyűjét nem távolította el a kezeiről, és ha lapozott a könyvben, sikertelenül tette, úgyhogy kénytelen-kelletlen volt a másik kezét is használni. A férfi vékony szivarkát emelt ki egy bőrtárcából. Épp akkor villant fel markából a tűz szikrája, amikor a vonat lombkorona-alagútba érkezett. A fellobbanó sárga láng fénye hullámozva lepte be az arcát, és az arravaló alkalmat adott az asszonynak, hogy rápillantson a férfire. Osont a kültéri, árnyékos félhomály, majd ismét feltárulkozott a napfényes, nyári táj. Dimbes-dombos rétségen robogott keresztül a vonat. A férfi felfedezte, hogy ugyanolyan a fűszőnyeg zöld tónusa, mint az asszony kesztyűjének színárnyalata. Érezte beáramló illatát, ami hasonlatos volt az asszony parfümjének aromájához. Embereket pillantott meg a burgonyaföldeken. Néhány vidéklakót, akik ösztönösen meredtek a vonatra. A magasabb lányka földig hajolt, mintha a barna ebet ragadta volna nyakon, hogy pajkosságát fenyítse, ellenben csak növényért nyúlt. Sajnálta a kesztyűst, hogy lemaradt az élet képregényének idilli, csodálatos fejezetéről. Visszapillantott az arcára és éppen látta, amint a feje lassan, kicsinykét előrebicsaklott. A könyv is megmozdult elerőtlenedett karjaiban. Nyíltan az elbóbiskoló asszonyt szemlélte és felettébb gyönyörűnek vélte. Visszaébredve szendergéséből a kesztyűs, üres oldalakat tárt fel a könyvben. Elgondolkozva fordította el róla a tekintetét és nézett keresztül ö is a fülkeablakon. Az ég kicsipkézett alját figyelték mindketten, amint összeért egy távoli fenyvessel. „Kicsúszott” az ég alól az erdő, és a hibátlan kékség súlytalanul zuhant vissza a feszes pusztaságra. Apró házacskák előtűnése szemléltette velük, hogy településre gördültek. Fékezett a szerelvény, majd lassú érkezéssel állt meg a vonat. A kicsike állomás üres peronpadjai között kevesen álltak, közöttük a vasúti ügyeletes. Étkezés közben érte az érkezés, de azt nem lehetett tudni, hogy a vonat sietett-e vagy ő volt előbb éhes. Parancsolóan emelte magasba kopott jelzőtárcsáját, mint akinek korlátlan hatalma van, élet-halál ura. Aztán valamiféle fényes sípba fújt, amitől kipirosodott az arca. Láthatatlan, éles pengeként hasította fel a csendet a hang. A galambok riadtan felröppentek és egy kisgyerek is felsírt. A második sípolás hosszú volt. Gyengéden mozdította meg a türelmes tonnákat. Egymásra pillantottak. Tekintettalálkozásuk összetapadt, lecsendesítve számukra a fémkerékgördülések kattogó, gyorsuló ritmusát, a sínek kiáltó sírását. Lenyűgözte a férfit az asszony álomszép arcába foglalt ékszerszerű szempár, a vállai mögé ömlő aranybarna, lágy haj. Nem bánta volna azt sem, ha személyesen keresi fel ezen élményért cserébe a halál: Szikrázó napsütéses, nyári délutánon, valahol a nyílt pályán, becsületes küzdelemben szíven szúrja. Elernyedt teste élettelenül ringatódzik a puha ülésben, miközben egyre gyorsabban fut a mozdony. Törésig feszülnek benne a dugattyúk. Az augusztusi estpír fejezi ki egyedüliként közlékeny részvétét azzal, hogy tapintatos lassúsággal görgeti le egéről az elhervadó fényű Napot.
‒ Szép napot! ‒ köszöntötték a férfit, amint megébresztették.
‒ Hol vagyok? Mi történt? ‒ tette fel kissé zavartan a kérdéseket, miközben a körülötte állókra bámult.
‒ A Nagyboldogasszony megyei kórházban van, Tamás. Zsoldosdomonkos főorvos vagyok. Három napja hozták be magát a vasútállomásról. Megállt a szíve a vonaton, és meghalt. Esetkocsi ment ki önhöz. Kollégáink ugyan mindent megtettek, de már csak a klinikai halál tényét tudták megállapítani. Az élet viszont másképp gondolta. Életjelet adott magáról az elkülönítőben, majd két napon keresztül kómában volt. Mindannyian elképedve állunk a történtek előtt. Egészségesen tért vissza közénk ‒ megtapsolták.
‒ Az asszonyka értesítette önöket?
‒ Miféle asszonyka?
‒ Akivel együtt utaztam!
‒ Információink szerint, ön egész úton egyedül volt a fülkében.
‒ Nem… nem… Volt ott egy asszony is! Nagyon szép hölgy! Vállai mögé folyó, aranybarna hajjal. Leirányuló, olykor-olykor felpillantó, fenséges, felemelő tekintettel. Ő az! ‒ mutatott a kórterem fehér falán függő egyetlen festményre, miután észrevette. ‒ Egészen biztos, hogy ő az!
‒ Tamás, az ott, a képen, a zöld kesztyűs Madonna, a kicsi Jézuskával!
‒ Valószínű, hogy álmodta ‒ jegyezte meg valaki alig hallhatóan.
‒ Nem álom volt! Valóság. Tudom, hogy ő volt velem. Egymással ültünk szemtől szemben!
Hozzászólások
Írásod elsősorban a részletek megfigyelésének pontos átadásával nyerte el a tetszésemet. A történet első része egy szűk, hétköznapi helyzetet bont ki: két idegen ül egymással szemben egy vonatfülkében, alig beszélnek, mégis állandóan érzékelik egymás jelenlétét. A férfi lopott pillantásai, az asszony kesztyűs kezének ügyetlen lapozása, a szivar meggyújtása, a láng fénye az arcon, majd a két ember figyelmének lassú egymásra találása mind olyan apró mozzanatok, amelyekből fokozatosan kirajzolódik a közöttük kialakuló különös közelség.
Ez a figyelemmegoszlás a novella egyik legjobban sikerült eleme. A szereplők nem cselekményes események sorával kerülnek közelebb egymáshoz, hanem pillantásokkal, apró mozdulatokkal és azzal, ahogyan ugyanazt a környezetet kezdik érzékelni. A férfi például összekapcsolja az asszony zöld kesztyűjét a táj zöldjével. A külső világ így lassan az asszony alakjának részévé válik. Ezek a megfigyelések természetesebben és meggyőzőbben működnek, mint a később rájuk helyezett, gyakran túldíszített megfogalmazások.
Jó érzékkel adod át a vizuális részleteket. A fények, színek, hangok, mozgások és apró emberi reakciók egymás mellé rendezésével élethű közeget alkotsz. A vonatfülke, a nyári táj, az állomás, a sípszó, a felröppenő galambok és a továbbinduló szerelvény nem egyszerű háttérként jelennek meg, hanem folyamatosan alakítják a jelenet hangulatát.
Ugyanakkor éppen ezen a ponton válik számomra problematikussá a novella nyelve. Olvasatomban nagyon gyakran akarsz egy-egy megfigyelést költői képpel továbbemelni. Egy-egy metafora vagy szokatlan szókapcsolat önmagában még érdekes lehet, de itt olyan sűrűn követik egymást ezek a megoldások, hogy idővel maga a megformálás válik feltűnővé. A „türelmes tonnák”, a „sínek kiáltó sírása”, az „ékszerszerű szempár” vagy az „elhervadó fényű Nap” számomra már inkább a túlcizellált irodalmi szándékot láttatja, mint a jelenetet.
Nem a költői nyelv használata zavaró, hanem annak gyakorisága. Mintha kevésbé bíznál saját megfigyeléseidben, ezért szinte minden mozzanatot még egy réteg jelzővel vagy metaforával is ellátsz. Pedig több helyen éppen az egyszerűség bizonyul meggyőzőnek. Az asszony lapozási kísérlete vagy a férfi félénk pillantásai például minden különösebb stilizálás nélkül is sokat mondanak a helyzetről.
Épp ezért a novellád nyelvében kettősség rajzolódik ki: a megfigyeléseid sokszor pontosak és elevenek, az ezeket közvetítő mondatok viszont időnként túldíszítettek. Szerintem jobb a szemed, mint amennyire bízol benne: amikor egyszerűen észlelsz és megmutatsz, a szöveg közelebb kerül az olvasóhoz, mint amikor mindenáron irodalmi rangra emeled a látványt.
A történet alapötlete mindemellett figyelemre méltó. A vonaton megismert nő később eltűnik a valóságból, és a férfi egy Madonna-képen ismer rá. A zöld kesztyű motívuma szépen készíti elő ezt a felismerést, a befejezés pedig visszakapcsol a címhez. A „szemtől szemben” így egyszerre jelenthet konkrét találkozást és egy határhelyzetet élet és halál, valóság és látomás között.
A novella nyitva hagyja annak lehetőségét is, hogy az események természetfölötti értelmezést kapjanak, de akár halálközeli látomásként is olvashatók. Ez a bizonytalanság jót tesz a történetnek. A Madonna felismerése ezért jobb, mint egy teljes körű magyarázat lenne: a történetnek marad egy megfejthetetlen része.
A kórházi jelenet kevésbé természetes. Az orvos hosszabb magyarázata inkább az olvasónak átadott háttérinformációnak tűnik, mint valódi párbeszédnek. A „megtapsolták” gesztusa pedig kissé idegenül hat az addigi hangulathoz képest. Itt a novella elveszít valamennyit abból a finom bizonytalanságból, amely a vonatjelenetet jellemzi.
A befejezés viszont jól sikerült. A férfi ragaszkodása ahhoz, hogy valóban ott volt vele az asszony, miközben a körülötte állók ezt látomásnak tekintik, megőrzi a történet kétféle értelmezhetőségét. Az utolsó mondat egyszerűsége pedig frissítő fordulat a korábbi nyelvi túlfűtöttség után.
Szempont
Értékelés
Alapötlet
★★★★★ 5/5
Megfigyelés, részletérzék
★★★★★ 5/5
Jelenetépítés
★★★★☆ 4/5
Atmoszférateremtés
★★★★☆ 4/5
Karakterek és pszichológia
★★★★☆ 4/5
Motívumok, szimbolika
★★★★☆ 4/5
Szerkezet
★★★★☆ 4/5
Befejezés
★★★★☆ 4/5
Nyelvi természetesség
★★★☆☆ 3/5
Stílusbeli önmérséklet
★★★☆☆ 3/5
Kedves György!
Kérem, hogy kizárólag a Házirend 11. pontjában meghatározott méretű illusztrációt töltsél fel!
"...Az Irodalom, Publicisztika rovatba és a Fórumba feltöltött képillusztrációk legnagyobb oldalmérete max. 500 pixel legyen. Kizárólag jpg. formátumban töltsd fel! (A png. jóval több információmennyiséget tartalmaz.)
A képeket méretezés után optimalizálni is szükséges, ahhoz hogy az oldalak betöltődését legkevésbé lassítsák. Az optimalizálást itt egyszerűen elvégezheted: https://www.websiteplanet.com/hu/webtools/imagecompressor/
Amennyiben nem tudod betartani ezt a szabályt, ne tölts fel képet, kérd meg rá inkább az admint! A nem megfelelő képillusztrációkat töröljük."