SZÉPIRODALOM

A harmadikos középiskolás Csengeri Attila a szüleinél töltött téli szünetben felkereste gyerekkori cimboráját. Bocskor Pistáék nádfedeles vityillójához hosszú szőlőskerten keresztül, nagyjából ötperces gyalogút vezetett. Karácsonykor nagy hó esett, így vigyázva lépdelt a csúszós talpú félcsizmájában, nehogy a száron keresztül becsusszanjon a hó az ösvényről.

Bocskor Pista építőipari szakközépben tanult a közeli nagyvárosban. A kőművesek és útépítők korhely környezetében korán rákapott az ivásra. Mivel az apja bortermelő ember volt, otthon is akadt állandóan innivaló. Amikor Attila megérkezett, Bocsi éppen a pincéből hozott fel egy demizson Delaware rozét. Leültek a konyhában, és a házigazda azonnal kitöltött a zamatos, édeskés italból. Attila nem igazán kedvelte a szeszt, ezért tenyerével lefedte a poharát, amikor nagyivó cimborája kényszeres igyekezettel folyton után akart tölteni. Atti az ivás helyett inkább a régi csibészségeiket kezdte el sorolni. Nosztalgiázva idézte fel, amikor még a padláson, a nád között dugdosott fegyverekkel játszadoztak, vagy a Tisza-parton megmaradt, második világháborús géppuskafészkekben talált lőszereket szedték szét, hogy a puskaporral kísérletezzenek.

Gyakori stiklijük volt, hogy a ház előtt vezető, csendes utcában pénztárcát helyeztek el a kitaposott gyalogúton, a zsinórját pedig beásták a földbe. Az arra járó kapzsi embereket rendszeresen megszégyenítették, amikor azok pénzéhesen lepattantak a biciklijükről, hogy felmarják a bugyellárist. Ahogy lehajolt a delikvens, a kerítés mögötti bokorban hasaló Bocskor megrántotta a zsinórt, így a magát már a siker kapujában érző alak rendszerint jól pofára esett. Meglepetése azonban még véget sem érhetett, mert a bokorból kaptak néhány emlékeztető durrantást is: a fiúk a hatástalanított lőszerek csappantyúját sütötték el vakon. A rászedett – biciklijét felkapva – fejvesztve szelelt el a helyszínről, Csengeri pedig kárörvendően rikácsolt utána:
– Várunk máskor is, haver! Van itt pénz bőven, csak meg kell érte küzdeni!

Bocsi csak legyintett, és a korán felvett alkoholista szokásához méltó módon azt felelte:
– Ki nem szarja le, lószart sem érdekel. Olyan rég volt, hogy talán nem is igaz.
– Neked minden rég volt, Bocsi? Hogy lehetsz ennyire kiégett? – kérdezte Attila eltűnődve. – Mindössze hét évvel ezelőtt történt. Amikor a Tisza-parton először kutattunk, akkor fejeződött be tizennyolc éve a háború. Pont annyi ideje, ahány éves most vagy.
– Leszarom azt is, hány éves vagyok, csak a cefre és a bagó kitartson. Amit beszívok, azt már nem veheti el tőlem senki. Úgy mondják, az vagy, amit magadba tömsz. Rajtam viszont átszalad a bor meg a füst, csak a vegyszerek maradnak meg. Ezért harmadrész kemény kékkő, harmadrész DDT, Holló 10, meg ólom-arzenát vagyok. A többi kiterjedésemben pedig a klórozott szénhidrogének kötődtek meg, elnyelődtek a zsíromban meg a herémben. Te viszont ne félj semmit: „Az első kupa bor az egészségé, a második a vidámságé, a harmadik a keserűségé, a negyedik a mértéktelenségé.”
– Ez komoly monológ volt, Bocsi. Te ilyeneket tanulsz a suliban?
– Azt is leszarom, talán ott is hagyom az egészet. Útépítő leszek, az aszfaltbedolgozó finischerre nem kell érettségi, elég öt óra gyakorlati képzés és egy gépkezelői vizsga.

Atti magába roskadtan csoszogott hazafelé. Eltűnődött régi cimborája érezhető leépülésén.
„Nos, ennyit a piáról, a bagóról és a tanulmányok fontosságáról” – morfondírozott magában.
Bocsi búcsúzóul felajánlotta, hogy a Nemzetiben szilveszterezzenek együtt. Attila gyorsan bele is egyezett, gondolván, hátha cimborája módosult tudata addigra helyreáll, és hajnalig ki tudják vesézni a gyerekkori sztorikat.

Szilveszterre megenyhült az idő, olvadozott a félméteres hó. Az utcák képe rendeződött, a járdákról és az úttestről letakarították a latyakot. Bocsi öt órakor zörgetett be Csengeriékhez. Atti már majdnem kész volt, a fürdőben épp fogat mosott. Bocsi ezalatt szót váltott a szülőkkel, amiből annyi szűrődött be a mosdóba:
– Leszarom, mi lesz az öregekkel, ha rájuk dől a viskó. Majdcsak bekerülnek a szeretetotthonba, oszt annyi, meg egy bambi.

Útközben Atti gyanakodva méregette cimboráját, azt próbálta felmérni, hogy Pityu betankolt-e már aznap. Nem vett azonban észre semmi gyanúsat. Bocskor ugyanolyan egykedvűen válaszolgatott, és nem látszott rajta az alkohol hatása. Lehelete a láncban szívott, tüdőtágító Symphoniától olyan áthatóan kátrányszagú volt, hogy a cefre kipárolgása csupán jótékony hegyi levegőnek érződött mellette.

Az étteremben még alig volt vendég, így hosszasan válogathattak az asztalok között. Végül a zenekartól távolabb, a nagy cserépkályha közelében foglaltak helyet egy négyszemélyes asztalnál. Pista azonnal magához ragadta a kezdeményezést: röptében elcsípte az egyik pincért, rendelt egy-egy deci Hubertust, és hozzá kísérőnek egy-egy Márka szőlőt. Atti még a kezét melegítette a cserépkályha oldalán, amikor Bocsi már erőteljesen gesztikulálva jelezte, hogy sürgős teendője van: muszáj innia. Asztaltársa a pincért gyorsan instruálta még négyszer. Csengeri alig itta ki az első poharát, már sorakozott előtte újabb három deci.
– Te meg vagy húzatva, gyökérvári? – nézett meglepetten cimborájára Atti. – Valahogy vissza kellene venned a tempóból. Nem lemészárolni akarom magam, hanem szórakozni az év utolsó napján. Nézegethetnénk esetleg a csajokat, mert elkezdtek beszállingózni, amióta a zenekar rázendített.
– A csajokra még bőven ráérünk, ha megszívtuk magunkat – húzta el a száját Bocskor. – Most azzal törődj, ami előtted van, nagyon le vagy maradva!

Csengeri belekóstolt a második pohár italba, ám rátört az émelygés. A Hubertus rossz emlékeket idézett fel benne. Talán tizenkét éves lehetett, amikor az apjával közös névnapjukon véletlenül beleivott egy kis pohárka vadászitalba. Elsőre különösnek találta, és kerülve-fordulva újra belenyalt az édes kutyulmányba. Végül kiürült a pohár, és azt vette észre, hogy hirtelen elnyomja az álom: délután le kellett csicsikálnia, mint egy óvodásnak. A szülei néztek is nagyot, amikor észrevették, hogy a kislegény betakarózva horpaszt a szobájában.

Most inkább letette a poharat, és a szőlőitalt kortyolgatva élvezte a zenét. A zenészek a Deep Purple együttes Child in Time című számát játszották. A beviharzott leányzók csalódottan állapították meg, hogy ez nem kifejezetten táncos darab, így letelepedtek az asztalokhoz, és a pincérekkel elegyedtek diskurzusba.

Attila az iskolában töltött első szakmai gyakorlatának nyarára gondolt vissza, amikor először hallotta ezt a bő lére eresztett dalt. Emlékezetes nyár volt. Délutánonként a Tiszában fürödtek, vagy a parton sárgolyó-háborúkat rendeztek, egymást dobálva. A gimis csajok előtt ökörködve versengtek egymással. Mélázásából csak azután riadt fel, amint egy finom női kéz benyúlt az asztal közepéig, és elpakolta a haverja előtt felgyülemlett féltucatnyi üres poharat. A kéz épp megfogta az ő egyetlen üres poharát, amikor felpillantott, és találkozott a tekintetük.

Sötétbarna, őzikeszemű, mély érzésű, hasonló korú, szomorkás lány nézett vissza rá. „Milyen lehet ilyenkor pincérnőként dolgozni?” – futott át Attilán a lehangoló gondolat, nem is sejtve, hogy évek múlva maga is munkával tölti majd a legtöbb ünnepet.
– Elvihetem, ugye? – kérdezte meg kedves, tiszta hangon a lány.
– Persze, persze, köszönöm – válaszolta meglepetten Atti, torkát köszörülve, mint aki hirtelen ébredt fel egy álomból.

Ahogy a lány eltávolodott, Atti megpaskolta a legújabb pohara fenekére néző cimborája vállát.
– Ki volt ez a leányzó? Sosem láttam még itt. Valami kisegítő?
– Szerintem gimis csaj, a múzeum környékén lakik. Egy évvel öregebb nálunk, legalábbis úgy gondolom – vakarta meg a fejét Pista.
– Na, ez legalább egy jó nő a mai felhozatalhoz képest, ahogy itt körbenézek – emelte fel a hüvelykujját Csengeri.
– Jó nő… jó nő… nem mindegy? Az is ugyanolyan büdöset szarik, mint a másik – fejtette ki véleményét lebiggyesztett szájjal Bocsi, majd nagyot kortyolt a decis poharából.

– Sok volt ez a három szőlőlé, kimegyek, pislantok egyet. Te meg ne igyál már olyan elvetemülten, mert nem tudlak hazavinni, ha teljesen kiütöd magad.
– Ne félts engem! Hubertusból egy literre vagyok kalibrálva, ez pedig csupán az ötödik deci.

Csengeri kiment a fűtetlen előtérbe, és megrázta a borzongás. Benn a cserépkályha közelében átjárta a kellemes meleg, nem érezte a kabát szükségét, utólag viszont már bánta, hogy nem kapta fel a dzsekijét. A WC még egy ajtóval kijjebb következett, elképzelte, hogy ott milyen hideg lehet. Már majdnem visszafordult a ruhájáért, amikor kinyílt egy ajtó az előtér oldalában, és két hatalmas zsákkal kihátrált rajta a finom kezű pincérlány.
Attila hirtelen elhatározással kikapta a kezéből a terhet.
– Hová lesz a fuvar, kisasszony?
– Az udvaron van a konténer, abba dobd be, ha jól meggondoltad. Baromi nehéz, benne van a mai összes konyhai hulladék. Köszönöm természetesen a segítséged!

Attila jó erőben volt, de végül mégsem bírta kézbentartani a zsákokat, hanem a havon húzva jutott el a szeméttárolóig. Beemelte őket, és sietve tartott az épület hátsó traktusában lévő mosdó felé. Visszafelé menet rázta a kezét, hogy eltűnjenek a vízcseppek. Kellemes meglepetésként érte, amint észrevette az előtérben papírtörlővel várakozó lányt.
– Szörnyű itt a mosdó, se fűtés, se kéztörlő, se WC-papír, kész szégyen – alkotott lesújtó véleményt a lány.
– Láttam már jobbat néhány helyen – mosolyodott el Atti. – Például Szegeden az Égő Aranyban.
– Huh, már maga a név is sokatmondó, nem olyan, mint a miénk: Nemzeti. Te egyébként szegedi vagy? Nem találkoztam veled korábban.
– Dehogyis, itt nőttem fel, ennek ellenére elkerülhettük egymást. Általánosba a katolikus iskolába jártam, harmadik éve tanulok Szegeden. Te pedig, úgy hallom, maradtál helyben, és utolsó éves vagy a gimiben.
– Kiválóak az értesüléseid és igen gyorsak. Hol tettél szert rájuk ennyi idő alatt?
– Asztaltársam, a gyerekkori cimborám anyja az orvosi rendelőben dolgozik, Pityu korábban rendszeresen bejárt hozzá, ott ragadt rá néhány apróság.
– Az meglehet, hiszen elég gyakran megfordultam ott. Van egy kisebbfajta öröklött ideggyengeségem.
– Most, hogy már ennyi mindent tudunk egymásról, bemutatkozom: Csengeri Attila vagyok.
– Én pedig Vasi Mária, de a jófejek Vasmarcsinak hívnak.
– Oké, Vasmarcsi, nem akarlak feltartani, csináld a dolgod, én pedig megyek vissza a kályhához, mert belém fagy a lélek.

Bocsi már a hatodik pohár Hubertust szivolázta, viszont meg sem látszott rajta. Behorpadt arccal nagyokat slukkolt a cigarettából, miközben szemrehányóan vonta kérdőre Csengerit, hogy mit csinált ennyi ideig.
– Gyenge vagy, mint egy harmatos lepkefing, egy beöntés után félóra szünetet tartasz.
Attila épp válaszolni akart, de egy üveg muskotályos pezsgő landolt az orra előtt az asztalon.
– Ezt ajánlom, ne fogyaszd azt a ragadós löttyöt, amit a haverod diktál beléd! Majd erre kerülök én is időnként, ezért hoztam két pezsgőspoharat – kacsintott Marcsi a fiúra, és kedvesen megborzolta a haját.
– Hoppá, van kisfiam – vicsorította ki a nikotintól sárga fogait Bocsi. – Már értem, mi tartott félóráig odakinn. Máris összeszűrted a levet a helyes kis pincérlánnyal?
– Ugyan már Pityu, épphogy csak bemutatkoztam.

Marcsi kétszer-háromszor leült az asztalukhoz, és ilyenkor hozott bőven muníciót Bocsi számára is. Éjfél előtt pár perccel azonban átöltözött, és végleg ottmaradt.
– Éjfélig voltam beosztva, ezután már bírják a munkát a többiek – mosolygott a lány Attira, és öntött mindkettőjüknek a pezsgőből.

Éjfélkor lekapcsolták a villanyokat, csak az asztaloknál égett néhány gyertya. Az étterem túlsó végéből egy kazettás magnóból szólt a himnusz. Amikor az is elcsendesedett, egy éles női hang palóc tájszólással beharangozta: szabad a csók! Atti elnevette magát, és Marcsi felé fordult. A lány koccintásra emelte a poharát, mindketten ittak egy kortyot, de aztán hirtelen elkapta őket is a „palócmágnes”, és egymás derekát karolva, hosszú csók kíséretében simultak egymáshoz.

Hajnalig pezsgőztek, táncoltak, és amikor kimelegedtek, az udvari eresz alatt csókolóztak hosszasan, remegve tapadva össze. Az ereszből csurgott a hólé, a hőmérséklet fagypont felett járt, így attól nem kellett tartaniuk, hogy rájuk fagy a ruha.

Január másodikán kezdődött a tanítás, ezért Attilának délután már vissza kellett utaznia a kollégiumba. Az úton gondolta végig részletesen a történteket. A lány ugyanis alig akarta elengedni, annyira boldog volt. Teljesen belé esett, mint kő a kűtba. Persze ő is jól érezte magát vele, de nem feledhette, hogy neki ott van, akivel az Égő Aranyba szoktak járni: a tündéri Anna. Attila már tizennyolc hónapja járt Annával, és valamiféle mágikus kötelék tartotta össze őket.
„Ez az affér talán csak egy ellenszegülési kísérlet volt, vagy valóban kell nekem ez a lány?” – tette fel a kérdést magának.

Rövid töprengés után azonban érezte, hogy butaságot csinált. Fontos volt neki Anna és a megszokott, közös társaság. Már meg is bánta a dolgot, de visszaszívni nem tudta a történteket. Ráadásul megadta a kolesz címét is Marcsinak, így előbb-utóbb jönni fognak a követelődző szerelmeslevelek.

Ahogy gondolta, úgy is lett. Az új év negyedik napján már ott virított a küldemények között az első levél Marcsitól. Gyorsan eltüntette, ahogy észrevette, de a minden lében kanál, kidumálós ficsúrok már felfedezték. Be is szóltak Csengerinek:
– Mit fog szólni ehhez a komisz becsajozásodhoz a kedves Annácska?

Attila nagyokat hallgatott, nem állt le magyarázkodni, mert azzal csak olajat öntött volna a tűzre. Sejtette viszont, hogy valaki úgyis bemártja, mivel jópáran fenték a fogukat a csábos mosolyú Annára.

A harmadik, megválaszolatlan levél után nem jött több üzenet Marcsitól. Jött viszont a Csengeri szülőktől, akik arról értesítették, hogy a lány kikelt magából, és naponta molesztálja munkája közben az apját, hogy vegye rá Attit a kapcsolat folytatására. Csengeri megmakacsolta magát, nem volt hajlandó beszélni a lánnyal. Úgy vélte, néhány hét után úgyis porrá válik az egyéjszakás kaland emléke.

Amikor hetek múltával hazament látogatóba, ki sem mozdult a házból. A régi haverokat is csak odahaza fogadta. Második hazautazásakor a lány valahogy kiszimatolta az érkezését,  és az utcafrontos házuk hátsó falára csirkevérrel mázolta fel a fenyegetést: MEGÖLÖM MAGAM! 
Másnap délután, visszafelé menet, Attinak az állomáson is bujkálnia kellett, mert lesett rá Marcsi. A vágánybenéző fülkéje mögött álldogált a vonat érkezéséig, és a túlsó oldalon szállt fel a kocsira. Csütörtökön kapta meg az anyja rövid levelét, amiben annyit közölt: idegösszeroppanással kezelik Marcsit. Bevett egy csomó gyógyszert, de kimosták a gyomrát a kórházban.

Csengeri ezután évekig nem jár el az otthoni szórakozóhelyekre, ahogy pedig leszerelt a katonaságtól, elköltözött a környékről. Soha többé nem találkozott Vasmarcsival.

A csábos mosolyú Anna három évnyi, szépemlékű együttjárás után hagyta el. Valószínűleg a Vasmarcsi-affér környékén volt kapcsolatuk csúcspontja, azután már a leszállóág következett. Erről azonban Atti nem akart tudomást venni, gondtalan fiatalként csak lebegett az időben. Azt, hogy elválnak útjaik, konkrétan persze semmi sem jelezte előre. Az érettségi után két hónappal azonban egy panaszos hang, egy aprócska magyarázat nélkül szertefoszlott az idill.
Sokáig érezte magát pokolban, csak évek alatt sikerült feldolgoznia a szótlan szakítást. Szerencsére neki nem volt örökletes ideggyengesége.