Az ég szétszakadt
szürke szövetéből
vérző eső pereg,
fák bordái kilátszanak,
csupaszodó ágaik
karcolják a mord eget.
Lucskos avar fortyog,
mint elfojtott kiáltás,
az éj nedves lehelete
az ablaküvegen mindig más,
minden cseppben
álmodik egy maroknyi Hold.
A szél csonttalan ujjaival
pásztázza a háztetőket,
s én állok,
mint elhagyott harangtorony,
üres visszhangokban,
hajnalra várva,
tűnődöm mély magányomon.
Hozzászólások