Vakító fénypászmába botlasz legbenső
termedben. Szemed dörzsölve újra látni
kezded, amit eddig is, mígnem pókháló
ezüstje csillan egy sarokban, s egyszerre
ott találod magad. Villódzó porfüggöny
mögött mind élesebben kirajzolódó
kontúrok várnak. Meglepően bizonyos
vagy benne: már nem először jársz itt.
Mozdulataid is gyakorlottnak tűnnek,
ahogyan rendet raksz. Már aprólékosan
leltározol, akárha mindig is erre
készültél volna. Több lettél, nyugtázhatod
a végén — és kevesebb egy kezeletlen
góccal. Fesztelenül lépsz ki a szabadba,
hogy derengő horizontod felé indulj.
Ittasultan észre sem veszed, amikor
magától értetődően szárnyat bontasz.
Hozzászólások
Én köszönöm megerősítő, átérző soraidat (ismét), kedves Erzsébet!
"Ittasultan észre sem veszed, amikor
magától értetődően szárnyat bontasz."
Így legyen! :))
A leltár olykor egy-egy korszak, élethelyzet végén is jól jön. Segít összegezni, segít a károkat, vagy jó esetben a hozadékokat, és a szaporulatot felmérni.
Az a végső szárnybontás még várhat...
Nagyon meggyőző, átélhető a versed. Segít a kiváló illusztráció is.
Köszönöm az élményt, és gratulálok szeretettel!
Köszönöm, László, a bejegyzést és az együtt bizakodást is! :)
Reméljük, úgy lesz! Igazán eufemizáltan írod le a végső rendrakás folyamatát.
Gratulálok!