SZÉPIRODALOM

Igaz mesék Velencéről

3. … és a gondolák

Ahogy említettem, a csend talán a legmeglepőbb ebben a városban. Már ha függetleníteni tudja magát az ember a turisták tömegétől, az álldogáló, sétálgató, fényképező, kirakatokat nézegetők áradatától. Igazából nem nagyon zavarnak, különösen, ha az ember elő- vagy utószezonban jár itt, s végül is csak be kell fordulni egy elhagyott, a központi látnivalóktól távolabb eső mellékutcába, hogy megtaláljuk ezt a csendet. Nincsenek autók, csörömpölő villamosok, autóbuszok, csak a canalékon és riókon le-fel járó vaporettók, motoros bárkák és motorcsónakok. No, és persze a gondolák.

Egy alkalommal délidőben a San Moise melletti hídon álldogálva figyeltem a gondolakikötőben sziesztázó gondoliere-ket. Cipőjüket lerúgva végighevertek hajócskáikban, szalagos kalapjaikat szemükre húzták, úgy szundikáltak. Mert a szieszta szent dolog, ezt végig Itálián tapasztalhattam. (Rómában egyszer ezért maradt el az ebédem, mert elfelejtvén kenyeret venni, ez csak délben jutott eszembe. Akkor azonban minden bolt lehúzta redőnyét, és én várhattam a délutáni nyitásig a halkonzervem mellé fogyasztani kívánt kenyérre.)

A gondola, mint konstrukció, elmés szerkezet. Nem a vízben úszik, hanem a vízen, eleje és hátulja erősen felfelé hajlik, csak a közepe nyugszik a vízen. Karcsú, keskeny hajó, amely látszatra labilisnak tűnik, ám nagyon is biztonságos. Állítólag lehetetlen felborítani.
Méretre ugyan vannak különbözőek – általában 4 – 5,5 m hosszú, szélessége 1,5 – 2 m között van – ám a formájuk azonos. Számunkra csodálatos könnyedséggel mozognak még egy keskeny, zsúfolt calle vizén is. Középen két bőrbevonatú ülés, vele szemben pedig még kettő feketére lakkozott fából. A gondolás pedig hátul áll a jármű végén, és furcsa mozdulatsorral evez, szinte tolja előre a gondolát. (Nem egyszer elnéztem, ahogy haladnak a vízen, és mindannyiszor az jutott eszembe, hogy én bizonyára beleesnék a vízbe, ha utánozni akarnám őket.)

Egykoron a gondolák is tükrözték tulajdonosaik társadalmi és anyagi helyzetét, azaz díszesek voltak. Viselték a család címerét, aranyozás, belül selyem-, brokát- és bársonyborítás, vagyis mindaz a pompa, ami helyzetüknek megfelelt. Idővel azután rendeletileg megszüntették ezt a kivagyiságot sem nélkülöző hivalkodást, s ezt két okkal magyarázzák.

Az egyik szerint a túlzott díszítés, a szinte vízbe lógó uszályok és drapériák alkalmazása a jármű használhatóságát, biztonságát veszélyeztette, azon kívül általános közfelháborodást okozott. Ezért a Nagy Tanács rendeletet hozott, hogy a gondolák – legyen bárkié is – csak egyszerű feketére festettek lehetnek, s a felzét, a tetőt is fekete posztóval kell fedni. Ez alól csak a külföldi követek gondolái képeztek kivételt, melyek továbbra is államuk, vagy a követ színeit és címerét viselhette.

A másik vélekedés szerint a gondolák díszítésében elhatalmasodó túlzott fényűzés és pompa csak ürügy volt annak megszüntetésében, és sokkal inkább az játszott szerepet eme rendelet kiadásában, hogy a Tizek Tanácsának tagjai, akik gyakran maguk jártak hivatali ügyeik során megfigyelésekre (magyarán kémkedtek bizonyos személyek után), nos, számukra nemkívánatos volt, hogy felismerjék őket. Ezt akadályozta a gondoláikra festett címer, színjelzés, drapéria és egyéb. Legyenek hát egyöntetűen feketék a gondolák, s így biztosítják számukra az anonimitást. Az állítólagos udvariasságból meghagyott követi gondolák díszítései viszont pontosan elősegítették a megfigyelhetőséget, a nyomon követést (a külföldieket szinte kivétel nélkül megfigyelték).

A gondolások céhe egykor igen megbecsült társasága volt a városnak A történelmi múltban két nagy pártot alkottak, ezek voltak a Castellanik és a Nicolottik, kiknek eredetét a 13. sz.-ra vezetik vissza. A hagyomány szerint ekkor vetődtek ide Herakleából és Aquileából a jobb megélhetés reményében. Mivel a két nagy család között ősi ellenségeskedés dúlt, a város két különböző pontján, a Castellanik a Castello-negyedben, a Nicolottik pedig San Nicolo szigetén telepedtek le. Innen a nevük.

A Castellanik voltak az arisztokratikus párt azon az alapon, hogy negyedükben lakott a velencei arisztokrácia jelentős része, tisztségviselők és hivatalnokok (közfelfogás szerint maga a doge is őket támogatta). A Nicolottik képviselték a köznépet, a demokráciát, tagjaik nagy része halász vagy haditengerész volt egykoron, vezetőjük pedig rendszerint egy kiérdemesült tengerész volt, aki azonban együtt dolgozott társaival. Ezért is mondták büszkén a másik pártnak: „Ti voghi il dose, e mi vogo col dose! (Ti a Doge-ért eveztek, mi viszont a miénkkel együtt evezünk!) A Nicolottik eme vezére ily módon a demokratikus úton megválasztott un. Gastaldo dei Nicolotti, akinek választása ünnepélyes körülmények között történt a San Nicolo templomban.

És most térjünk vissza újra a gondolához. Amit még elmondani érdemes, talán az, hogy ma is működnek gondolaépítő műhelyek a külső negyedekben. Az immár hagyományos, egyszerű fekete gondolákat készítik, elejükön a szeldelt ezüst orrdísszel, mely a város negyedeit jelképezi.

Ha Velencében jártodban esténként sétára indulsz, tanúja lehetsz a zenés gondolázásnak is. Érdekes, szép és hangulatos, ahogy két-három gondola vonul a Canal Grandén, az elsőben a zenészek, az utánuk haladókban a túristák, és száll a dal a víz felett. A partról olykor felröppen egy Bravo! Bravo! és tapsolnak, amikor egy énekszám befejeződik. Számomra kicsit zavaró volt, hogy nápolyi canzonékat énekelnek, az O sole mio-t például, mivel azt mindenki ismeri.

Érdekes módon – s ez most tudatosult bennem, hogy írok róla – sosem vágytam egy gondolázásra a velencei riókon. Megmosolyogni való turista-csalogatásnak éreztem, mint a római fiákert, amit meg kell hagyni a gyermeteg amerikai és japán túristáknak. Ám hosszú negyedórákig el tudtam nézni egy-egy gondolakikötőt, a pihenő, beszélgető, vagy kuncsafttal alkudozó gondolásokat, mint tipikus és egyedülálló részét Velence napjainak.

A velencei életnek szinte minden momentuma a vízhez kötődik. Gondolákon, bárkákon megy az ifjú pár és az esküvői násznép a templomba, és gondolán viszik a halottat a temetőbe. Olyan szárazföldi embernek, mint magam vagyok, különös és kissé egzotikus mindez. Egy másfajta világ, amelyet nem az idegenektől hemzsegő karneváli nyüzsgésben kell megismernünk, hanem a csendes hétköznapok emberi történéseiben. A piacokon, templomok délutáni árnyékba borult szegletén, a kis terecskék szélén loccsanó riók vizén, vagy félreeső utcák kávézóiban. És persze sokat segíthet a megismerésben, ha elálldogálunk egy-egy velencei zsánerkép előtt az Accademiában.

Gondolom, persze mindenki, aki itt jár, megtalálja a maga Velencéjét, ám nem biztos, hogy jókor vagy jó helyen keresi. A felszín legtöbbször nem is sejteti, milyen kincsekkel, hangulatokkal teli a mélység. Mert Velence hajlamos felszínes csillogásával, különös másságával kielégíteni az idegent, elnyomva bennük a mélyebb megismerés vágyát.
Üldögélek a Rialtó tövében a Canale túlparti házait és fura alakú kéményeiket nézve, hogy képüket bevésve melengető emlékként felidézhetők legyenek az otthoni télben.