SZÉPIRODALOM

A nő, már jócskán túl volt hamvas ifjúságának évein, bár, a ráncokon még innen.
Kortalan szerelése, fürge mozgása, sohasem hervadó mosolya miatt meg-megnézték az emberek. Egy ideje, közlekedés közben mosolyt oszt. A fogadtatás, változó. Ha sikerül a szemkontaktus, akkor többnyire visszaadják a szembe jövők. Van, aki szétnéz, hogy valóban jól érti-e, hogy a mosoly neki szól. Van, aki meglepett örömmel fogadja, de akad, aki széles ívben kikerüli, nehogy elkapja a kórt.

A lényeg, hogy a mosoly szívből jöjjön, és válogatás nélkül áradjon.
Nem minden nap alkalmas az átadásra. A borús napokon mogorvábbak, zárkózottabbak az emberek. Nem vevők a jókedvre, pláne, ha egy vadidegen, középkorú nő kínálja.
De, amikor kisüt a Nap, és ragyogó a reggel, akkor mosolyáért, olykor köszönnek is neki.
Ő pedig, csak osztja, osztja.

A villamossal egy időben ért a megállóba. Bár sok utas volt, egy ülőhely mégis akadt. Szétnézett, nincs-e rászorultabb utas, de nem volt, így leült.
Nyitott, empátiával áldott és vert ember lévén, azonnal megérzi, ha nézik.
Még akkor is, ha mindez – mint most is -, történetesen a háta mögött zajlik.
Nehéz lett volna nem érezni, mert az érdeklődő nem elégedett meg a szemlélődéssel.
A nő érezte, amint egy kéz nyúl tarkójához, megsimogatja szőke haját, majd kíváncsian az álla alá nyúlva, fejét maga felé fordítja, és kedvesen, kicsit hangosan, ráköszön.

Körülöttük, mindeddig csendben, rezignált arccal lötyögtek a villamos diktálta ütemre az utasok, de a gyorsan alakuló flört felkeltette néhányuk érdeklődést.
A nő, meglepett örömmel mélyedt el a kútmély, fekete szemek tükrében. Önkéntelenül sóhajtotta világgá első gondolatát:
- Jaj, de szép vagy…
Az a fekete ragyogás még csillogóbbá lett, és már jött is a gyors és jó hangos válasz:
- Te is nagyon szép vagy!
A villamos közönsége hirtelen felélénkült. Az arcokra mosoly, a szemekbe huncutság költözött. Érezték, hogy valami nagyon szépnek, emberinek voltak tanúi.
A Nyugatihoz érve, a bátor kezdeményező felállt, búcsút intett a nőnek, és megfogta a mellette ülő, kreol bőrű, szépséges fiatalasszony kezét. A megálló tömege ugyan eltakarta őket, de az utasok még látták azt a kétéves kezecskét, amint utánuk integet.

Valami megváltozott ott a villamoson.
A rideg, befelé forduló arcokra derű és figyelem költözött, a megállókba érve egymást előreengedték, és a leszállók köszöntek a mellettük állóknak.
A mosolyosztó asszony pedig azon kapta magát, hogy most nem Ő adja, hanem kapja az élni segítő, lelket szépítő mosolyokat.

Megjegyzés: szépírások, félperces novella