Dühödt, rikoltó szélben őrizem a sáncom,
felmutatva bátran, hogy még megvagyok,
sároznak, kennek, rút szennyel dobálnak,
részegen-vadul köpdösnek linkóci léhajok.
Nincsen védvonal, nincs tisztes szövetség,
néhány rozzant közvitéz motyogja senyén:
hol a nemes győzelem, hol a beígért siker?
Csak jegeces latyak, s mocsok az enyém?
Nem téved felém egy balga szanitéc sem,
nem jut már élelem, nincs egy végső golyó,
bakancsom talpa – papír – rég szétmállott,
lerombolt légváram elmossa a folyó.
Hozzászólások
Hááát... én nem gondoltam annyira vissza. Ez az egész háborúsdit csak allegorikus értelemben vittem végig három versszakocska erejéig.
Köszönöm a véleményed!
hát, nem épp ünnepi gondolatok...
mindenesetre belovagoltunk édes-Erdélybe...
ez is kevesebb, mint a semmi :)
grat, bravúros szomorúság
/time
Ma, valamiféle késztetésre kerestem rá erre a régebben írt darabomra. A dokumentumokban lapult hallgatagon és bénán. Talán itt több hasznunkra lesz (minő optimista gondolat).
Hoppá, Földim!
Hosszas hallgatás után előrukkoltál végre ismét valamivel. Remek kis darabnak sikeredett, a tőled megszokott szemléletes hasonlatokkal, választékos kifejezésekkel, láttató képekkel.
Kristálytiszta helyzetértékelésed elég kesernyés, reménytelen és lehangoló. Sajnos itt - valahol Európában, annak is a közepén - újra és újra légvárakat, sáncokat építünk és őrzünk, s csak remélhetjük, hogy egyszer talán valódi kő is kerül, a sáncok helyére szilárd alap épül, eltűnik a latyak és a mocsok... itt és most, március idusán, tél van, de lesz még tavasz...egyszer
cuppa megapacsi :)