Az ablak monitorán
tengerré vált az ég.
Korán elnyelt az idő mélye.
Feketére festetted világom.
Fázom. Piros bőrkötésbe
burkolom magam,
járom a szürke
palakővel takart földet,
ismeretlen ritmust kattog
az útitáska kereke.
– Gyere!– Orkán süvít
a metróalagútban.
Útban vagyok magamnak.
Itt lehetnél mellettem.
Bátor vagyok,
mondogatom újra és újra,
de durva felületek
kollázsa kísér csak,
s az ablak, szögletes
hasábokra szabdalt
kubista formák,
száguldó pinceállomások,
vörössé vált sínek,
palaszürke pályaudvar,
lekésett gyorsvonat,
rohanás feléd, s hét
nem fogadott hívás...
Hozzászólások
Nagyon köszönöm, hogy meglátogattál, hogy rátaláltál erre a versemre.
Külön öröm, hogy tetszik és ezt megírtad nekem.
Szinte hipnotikus állapotban írtam. Egyedül a metrón.
Mindenkihez szól, kiált a versem, azokhoz is, akiket szeretek, akiket szerettem és akik szeretnek
vagy szerettek valaha engem.
A hét végén Pesten voltam...és...hiszen...tudod...
Nagyon tetszik a vers, teljesen átélhető, átérezhető és hátborzongató.
Ölellek, Barátném!