Clark hátranézett a turistakaravánra. A vendégek láthatóan elégedettek voltak a napi programmal. A dzsipek halkan, szinte hangtalan motorral haladtak egymás mögött. A gyerekek persze nem törődtek a hangoskodást tiltó táblákkal, nevetve kiabáltak egyik járműből a másik felé.A folyóban, az útnak nevezett ösvény mellett pár kifejlett barnamedve gázolt a vízben. A parton két bocs éppen erőpróbát tartott. A bukfencezésük és a birkózásuk talán éppen a nap fénypontja volt a vadasparkba látogatóknak.Fent a hegy meredekebb oldalán, a kiugró sziklán puma napozott lustán. Őt csak a legélesebb szeműek fedezték fel.
Clark odaintett nekik barátságosan mosolyogva. Azután visszafordult Lizhez. A lány ott guggolt az erdő első fái előtt.
– Az biztos, hogy nem nyúl volt.
Mondjuk Clark ezt magától is tudta volna. Az ürülékrakás majdnem akkora volt, mint egy erdei nyúl. Ezt csak valami nagyobb hagyhatta itt. A vadőri egyenruha tartozéka volt a kis oldaltáska, Clark ebből vette elő a kommunikátorát.
– Mit akarsz azzal? – Liz értetlenül nézte, ahogy Clark az érintőképernyőn keresgél.
– Felhívok valakit.
Liz felállt és mellé lépett. Együtt nézték, ahogy a képernyő életre kel. Pár másodperc múlva egy nagy, ráncos orr jelent meg. Azután az arc fokozatosan hátrébb húzódott, és kirajzolódott az orrhoz tartozó ritkás, ősz bajusz. Majd a bozontos szemöldök alatt a meglepetten hunyorgó szempár.
– Mr. Darwin.
Az idős férfi a képernyőn egy pillanatig nézte Clarkot. Látszott, amint végigméri a fiú zöld egyenruháját. Egy röpke pillanatig mintha egy keserű grimasz futott volna át az arcán. Azután bólintott.
– Clark Hardinger vagyok, a Yellowstone Nemzeti Parkból.
– Igen, látom, felismerem az egyenruhát – az öregúr a képen az ujjaival simított bele ritkás hajába. Ma valószínűleg nem számított hívásra. – Mit tehetek magukért, fiam?
Clark fordított a kamera látószögén. Egyenesen rázúmolt az ürülékhalomra.
– Maga valamikor itt dolgozott, Mr. Darwin. Látott már hasonlót?
– Egy rakás szart?
Clark kicsit kényelmetlenül érezte magát, hogy így kimondták Liz előtt. Lopva a lányra pillantott.
– Mi hagyta ezt itt? – Clark ismét szembenézett a képernyővel.
– Egy állat – mintha valami kuncogásféle is hallatszott volna a hangszóróból.
– Mr. Darwin, a mieink nem csinálnak ilyet.
Liz tolta be a képét a kamerába.
– Mi lehet ez?
– Valami nagy. Talán egy puma vagy egy farkas.
Clark hirtelen úgy érezte, lehűlt körülötte a levegő.
– Azok már régen kihaltak.
– Azt hiszik, mindent tudnak – az öregúr most megint a morgósabb oldalát mutatta. – A maguk nemzedéke az utánzataikkal. Meg azzal a műtermészettel, amit vadonnak hívnak. – Egy pillanatig elcsendesedett. – A legvalószínűbb, hogy egy puma volt. Van maguknál hőmérő?
Clark értetlenül pillantott Lizre.
– Meg kell nézni, milyen meleg. Abból megtudhatjuk, mikor járt itt a vad.
– Nincs hőmérőnk, Mr. Darwin. Eddig sose kellett.
– Akkor fogja meg! Ha langyos, akkor még a közelben van az az állat.
Clark előbb az öregre, majd a barna halomra nézett a fűben.
– Úgy érti, nyúljak hozzá? Ahhoz?
– Igen, fogja meg a szart! – Az öreg láthatóan kezdett egyre türelmetlenebb lenni.Clark egyszerűen képtelen volt ilyesmire. Mintha minden izma, minden ízülete megmerevedett volna hirtelen. Liz viszont egyszerűen leguggolt, és a mutatóujját belenyomta a rakásba.
– Még meleg – közölte nyugodtan.
– Akkor tűnjenek el onnan! – Az öregúr most már szabályosan vigyorgott.
– Veszélyben vagyunk? – Clark kimeredt szemmel nézte, ahogy Liz a fűbe törli az ujjait.
– Egyelőre nem.
Visszafelé, a fogadócsarnok csupa üveg és krómacél épülete felé Clark már a következményeken rágódott. Egy igazi állat, egy ragadozó, gondolta. Ki hitte volna, hogy ilyen még előfordulhat? Most aztán zárhatják le az egész parkot. Talán az egész államban ki kell hirdetni a vészhelyzetet. Lizre nézett. A lány az ujjait szaglászta. Nem látszott rajta semmi undor vagy félelem.
Hozzászólások