Lívia tökéletesen megvolt róla győződve, hogy talán örökre benne ragad a tanárkodásba.
Pedig - ha valamely szakma -, akkor a pedagógusi pálya mostanság csöppet sem kecsegtetett előléptetési lehetőségekkel.
Már ha az előléptetési lehetőségek címszó alatt a jutányos órabért, és a megfelelő jövedelemkiegészítést értjük vagy egyáltalán azt a fajta különleges szakmai, emberi megbecsülést, ami miatt a következő generáció szemében egyáltalán vonzó lehet ez a hivatás.
Még jócskán élt benne az eleven emlék, amikor a legelső tanári munkanapját elkezdte halhatatlan buzgalom, és szorgalom élt benne, és úgy tekintett önmagára mint aki egy szép napon ha törik, ha szakad, de akkor is el fogja érni, hogy az iskola, ahol állást vállalt messzemenően kiemelkedhessen a többi közül, és diákjaiból jólképzett, a maguk lábán is megálló, intelligens, gondolkodni képes művészek, és tudósok kerülhessenek ki.
Az első kezdeti szárnypróbálgatós hónapok múltán azonban keserédes, tartós kiábrándulás lett rajta úrrá, hiszen bárhogy is pályázott, vagy kuncsorgott bizonyos anyagi jellegű felhasználható segítségekért a tantestület minden ülésen egybehangzó véleménnyel nyugtázta észrevételeit:
- Tisztelt kollegina! Sajnáljuk, de van egy adott költségvetés és ezt nem áll módunkban módosítani! - felelték egybehangzóan. S úgy tűnt egyre több és több barátságos kollegája osztja ezeket a szánalmas, hasonló véleményeket.
Egy tanár számára megalázó katasztrófát jelent, ha kérését, vagy kidolgozott tantervét, munkatervét és egyéb fontos, lényegre törő munkáit szabályosan elutasítják csip-csup, bagatellnek látszó hibákért, melyeket könnyedén lehetett volna orvosolni, amennyiben persze megfelelőbben átláthatóbbá, és rendszerezőbbé teszik az adott iskola éves kimutatásait, és belső költségvetését.
Egyre több és több dolog hiányzott neki. Az a vérpezsdítő hangulat, amikor diákjai értékelik kissé fanyar, cinikus humorját, vagy hogy csillogó szemekkel bámulják a legújabb tanyaanyag ismertetését, miközben újra meg kell tanulniuk szövegértőn olvasni, miután az valahogy mindenkinél problémát jelentett, holott már hatodikosok voltak.
Az iskolai önképzőkörbe is egyre kevesebben jártak, és jelentkeztek. Mintha attól, hogy olyan kreatív, újító szellemi alkotóhelyet szeretne kialakítani, ahol a diákok bontogathatják saját, egyéni alkotói szellemiségüket. Ám sajnos akadtak olyanok is a tantestület patinás emberkéi között akik ezt - természetszerűen -, igen-igen rossz szemmel nézték, és Líviának plusz órán kívüli elfoglaltságokat adtak szándékosan, holott a túlórát is illett volna rendesen elszámolni.
Így egyre többször fordult elő, hogy Lívia egy nap több mint tizennégy órát dolgozott gyakorlatilag egyhuzamban, és halálfáradt volt mire metrón, és villamossal hazament késő este kis lakásába.
Lelki energiáinak nagyon jól jött határtalannak tűnő pozitív életszemlélet és kifogyhatatlan optimizmusa, melyet legfeljebb csupán néhány kollegái ellenszenve szakíthatott meg.
- No? Mi újság kollegina? Túlórázunk, túlórázunk? - kérdezték több esetben gyilkos cinikus hangnemmel.
- Köszönöm kérdését kedves kollega úr! A munkát mindig muszáj elvégezni! - felelte határozottan, egyenes derékkal.
Sajnos azonban Lívia sem kerülhette ki a tartós elbocsátásokat, és leépítéseket. Mivel a tanárok folyamatosan tiltakoztak, petíciókat, kiáltványokat írtak alá, és munkabeszüntetésekkel fenyegetőztek a vezetőség, és igazgatóság jobbnak látta megszabadulni az olyan emberektől, akik feleslegesen keverik meg az állóvizet. Mi a fenének ott bajt kavarni, ahol eddig is minden ment a maga sima, és egyenletese lusta, posványos mocsarában? Nem igaz?!
Líviát már meg sem lepte, amikor egyik nap az igazgató Úr hívatta saját irodájába, és természetesen zárt ajtók mögött orra alá tette az önkéntes felmondásáról szóló hivatalos dokumentumot.
- Őszintén sajnálom kedves kollegina! Higgye el kérem, hogyha megtehetném én volnék az első, aki megtartanám magát, hiszen a jó, megbízható munkaerő bizony ritka kincs! - felelte az igazgató kimérten. Lívia azonban átlátott a mézes-mázos szavakon, és pontosan tudta, hogy sajnos mindig lesznek olyanok, akik nem látják szívesen az újító szellemiséget, vagy a fejlődést, és változások szelét. Így készségesen aláfirkantotta nevét az A/4-es lap alján, majd kitöltötte még a szükséges dokumentumokat és azzal szerény búcsút vett attól a helytől, ahol felnőtt, önálló élete is annak idején elindult.
- Lívia néni! Most mi lesz velünk?! - kérdezték többen lelkes, szorgalmas tanítványai. - Már nem tetszik bennünket szeretni!
- Ugyan már! Hát hogy mondhattok ilyet?! - torkolta le kedvesen tanítványait. - Hozzám mindig fordulhattok bizalommal! Most sajnos el kell innen mennem, mert nem látnak szívesen, de ha bármilyen próblémátok adódna hozzám mindig jöhettek! Várlak benneteket szeretettel! - több diákját megölelte, majd enyhén könnyes búcsúval lépett ki az iskola kapuján.
Elhatározta, hogyha törik, ha szakad, de a saját maga ura lesz, és megpróbál egy ütőképes, profitorientált, nyereséges vállalkozást nyitni. Persze fogalmai, ötletei már voltak, csak azt nem tudhatta miként, és hogyan valósíthatná meg őket?
Több gimnáziumi barátnőjét is felcsörgette és mindegyiktől személyes találkozót kért azzal a határozott céllal, hogy a régi, boldog emlékek felelevenítése mellett sok mindenről fognak beszélgetni. Persze akadtak olyanok, akik vállszélességgel támogatták őt, és elképzeléseit, ám valami miatt az utolsó pillanatban visszaléptek - elvégre a többség közülük már javában nagycsaládosnak számított.
- Szia Lívikém! Jaj bocsi, de a gyerek elkapta a mumszot, és most beteg!
- Szia! Jaj ne haragudj, de az anyósom hozzánk költözött!
- Oh! Már milyen régen nem beszéltünk! Gratulálok a terveidhez, de sajnos nem tudok segíteni! - rázták le őt kisebb-nagyobb kifogásokra hivatkozva egykori barátnői.
Szerencsére azért akadtak jóhiszemű barátai is, akik nem sajnálták az időt, fáradtságot és ha megígértek valamit, akkor azt állták is. Lívia szerencsés személyes találkozót beszélt meg Annával, akit a Főiskola óta alig látott. Az egyetemisták élete ugyanis csupa totális rohanásból áll, így mindig hadilábon állnak a drága idővel. Megbeszéltek egy találkozót a Ferenciek-terére, és Lívia nem csalódott, mert barátnője sportos, hibrid-autócsodával érzett és parkolt le a szemközti utcában.
- Jaj, de régen is találkoztunk drága barátnőm! - ölelték meg egymást, mint a nagyon jó testvérek, akik befejezik a másik gondolatait. - Mikor is volt utoljára, hogy mi ketten elbeszélgettünk úgy istenigazán? - kérdezte a mindig csinos, filigrán nő, aki három gyerekes büszke anyukaként szinte semmit sem változott. Ha azt nem számítjuk, hogy otthon kitartóan betartotta saját személyi edzője tanácsait a szénhidrát megfelelő bevitelére vonatkozóan.
- Hát bizony régen volt! Hú! Most számolok már lassan több mint húsz éve! Hogy szalad az idő! - jegyezte meg.
- De mesélj már! Miért nem látok az ujjacskádon gyűrűt? Hol van az aktuális pasid? Vannak gyerkőceid? - csupa-csupa olyan kérdést sikeredett feltennie, amivel Lívia egyelőre nem ért rá foglalkozni.
- Lassíts egy kicsit! Azért kértem ezt a találkát tőled, mert vállalkozást szeretnék felépíteni, és arra gondoltam, hogy te esetleg segíthetsz nekem! Mindketten kölcsönösen segíthetnénk egymásnak! Na, mit szólsz?! Hogy hangzik?!
- Hát semminek sem vagyok az elrontója, hiszen ismerhetsz, de egy valóban működőképes vállalkozáshoz legalább tíz millióra lenne szükség indulótőkének! Nem is beszélve arról, hogy az első egy-két év még nem volna nyereséges, és zökkenőmentes! Mi volna a termék, vagy az üzleti szempontból kifizetődő tevékenység, amivel foglalkozni szeretnél? - nézett rá nagy komoly szemekkel.
- Hát... azon még összességében nem gondolkoztam, de mindenképpen jó volna ha köze lenne a kultúrához és a divathoz is!
- Ajjaj! Hát nem szeretnék azonnal letörni az optimista lelkesedésedet, de ha mostanság körbenéztél az üzleti piacon akkor vannak nagy bálnák, cápák és vannak pinduri kis ficánkoló halak, akiket a nagyok felfalnak. Most jelenleg te egy kis halacska vagy, aki egyelőre még a zavaros vizekben halászik, de az én segítségemmel esetleg lehet belőled valaki.
- Nézd! Bár még nem teljesen világos az üzleti szisztéma és egyéb dolgok, de gyorsan tanulok, és azért annyira ostoba e vagyok, hogy ne lássak tisztán. Akarsz segíteni, vagy nem?! - tette fel az egyenes kérdést. Látszott rajta az elszánt oroszlán-karakán akarat, ami imponált barátnőjének.
- Jól van! Ez nagyon tetszik! Melletted vagyok! Mit szólnál egy könnyű ebédhez? Farkaséhes vagyok!
Megebédeltek, miközben barátnője vége-hossza nincs áradozott a három tüneményes, ám rosszcsont gyerekeiről. Hogy mennyire észnél kell lenni, ha az embernek ilyen sokfelé kell helyt állnia, és hogy mennyire imádja a kis családját stb.
Lívia ekkor döbbent rá arra, hogy valami nagyon fontos hiányzik az életéből. De hát hol is találhatna magának egy olyan rendes, becsületes embert, akit nem a pénz érdekel, hanem az őszinte, emberi érzelmek, különösen a mostani nyerészkedő, és álszent világban? Ez bizony jócskán kimerítette a fejtörés fogalmát.
- Hé, ne izgulj már annyira! Semmi vész! Most valami újba kezdesz, de én melletted állok! Elvégre mire valók a barátnők! Nem igaz?!
A nap hátralévő részében jóformán mindent alaposan megbeszéltek és átrágtak kezdve azzal, hogy honnét kellene megfelelő alaptőkét szerezni vállalkozásuk beindításához, működőképessé tételéhez, hiszen Lívia tanári végkielégítése, és alapszintű fizetése még nem jelenthetett feltétlen garanciát, ugyanakkor szükségük volt egy üzleti szférában jártas személyre, aki abszolút megbízható, nem veri át őket, és akinek a szavára lehet adni. Szerencsére Anna a gimi után rengeteg sok emberrel kötött tartós kapcsolatokat, hiszen egy meghatározó ideig kisebb kozmetikai szalonban dolgozott, és ott remek kapcsolatokra lehet szert tenni.

Félő kézszorítások melegét
manapság már egyre ritkábban,
talán csupán csak kivételes
alkalmakkor kínálja fel
egy-egy eltévedt, kézfogó kéz;
afféle meggyökeresedett szokás,
de egyáltalán nem segíteni vágyó szándék,
melyben ideiglenes körülmények
közt még megkapaszkodhatna
a szerencsétlenül járt,
önmagát elbuktató.

Ítéletek kicsinyes sziszifuszi
súlyaiban régóta eltörpül a Jelen.
Mintha már minden
s mindenki átszivárogna
a belső megfontolások,
kicsinyes manipulációk szűrőin;
vajon miként járhat jól az ember,
márha egyáltalán segít?!

Jó volna a Lét hullámló
örvényléseit egyenletes
karcsapásokkal szelve
biztosan előrébb jutni
- de cápa s szigorúan
ragadozómentesen.

A személyiség titkos,
benső zárt határait ritkán
oldhatja csupán fel,
hogy lábnyomokat
hagyhassunk e földi világban.

Mert most még
- hiába is akarnák letagadni -,
a végtelenségbe terelgetik
szaporán mindennapok
nehézkes kálváriáit;
könnyek közt kellene
feltépni a mozdíthatatlannak
látszó reggelek alaptónusát,
összezsugorodott
ideg-ösztönök függeszkednek
labilisnak érezhető
spleen-hangulatok mozaikjain,
még néhány lépést
kellene megtenni
a végső bezárt küszöbök előtt,
mielőtt végleg célba érhetnénk.

Lecsendesednek előbb-utóbb
átvészélhető szorongásaink is,
melyek lelkeink tartós
félelmeiből táplálkoznak.
Pokoljárások zúgnak,
ringatják el szívkamráink
titkos pitvarait, mintha
kinagyítva boncolnák fel
mindennapjaikat emlékek
s megtörtént események.

Az állandó bizonyítani vágyás,
a megfelelési szándék
tartós exibicionistasággal
megfűszerezve mindenkoron
rombol s pusztít,
hisz nem veszi immár
emberszámba se azt,
mi igazán lényeges
s fontos lehetne; vállalások,
tudatos nemet mondások közt
mintha már nem lenne se határ,
se csomópont,
mert kötelességek taposómalma
egyre inkább rátelepszik
piócaként a Lét
élhetetlen pillanataira.

Én mindig is azt vallottam, hogy az ember autodidakta, tehát gyakorlatilag bármit el tud sajátítani és képes megtanulni, amit csak megkíván sziporkázó képzelete Így az sem meglepetés, ha példának okáért egy szakmunkás, vagy éppen egy gépkocsivezető művelődni szándékozik, mert arra – sajnos, főleg a mai világban -, nem tudni, hogy valójában miért, de meglehetősen furcsán, és különös szemmel néznek.

Szerintem senkinek még csak nem is fordult meg a fejében, hogy egy kamion vezető nevezetesen Dubovecz Dávid, aki még csak harmincéves volt, a szabadidejében, és természetesen, ha két fuvar között nem akadt más dolga, kényelmesen a kamion hátsó ülései elhelyezkedve egy-egy jó könyvet, vagy uram bocsá’ kulturális első sorban irodalmi folyóiratot olvasson, és egy kicsit önszorgalomból tovább képezze azt a tudást, amit eddigi élete során megszerezhetett.

Dubovecz Dávid jól szituált, magas, jól megtermett, és barátságos pufók arcú, és szokatlanul udvarias ember volt, akiről már az első találkozás alkalmával szinte senki sem hitte volna, hogy egy kamion sofőr ennyire gavallér, és lovag lehessen a másik egyenrangú emberrel szemben, nemhogy még egy hatalmas batár vezetője, így aztán a fuvaros társak is akikkel együtt fuvarozott szinte értetlenkedve gúnyolódtak, és élcelődtek azon, hogy egy kamionosnak mi szüksége lehet egyáltalán irodalomra a kihalt autópályák aszfalt peremén, ahol legfeljebb ha egy-egy eltévedt, és helyét nem találó vadállat, vagy madár az, amelyik megtiszteli jelenétével a hatalmas kiterjedésű utakat, és emberekkel legfeljebb csak a nagyobb nagyvárosokban, ha összetalálkozik az ember. Dubovecz Dávid, ha lejárt a műszakja – ami annyit jelentett, hogy három hónapos intenzív és nagyon megerőltető fuvarjáratot követően -, amikor már minden nagyobb vállalkozás számára elfuvarozta azokat a megrendeléseket amikkel megbízták, és végre hazatérhetett jól megérdemelt, mégis otthonosan kicsiny, de annál komfortosabb, és szinte minden kényelmi szolgáltatásnak megfelelő társasházába, egy panelszigeten, akkor nyugodt szívvel bármikor lemehetett és könyveket kölcsönözhetett, egy kedves idős hölgytől a harmadik emeleten, akit özvegy Cseh Bélánénak hívtak, hiszen a legtöbb lakó szinte már gyermekkora óta ismerte a Dubovecz családot, és mindig nagyon segítőkésznek, és gálánsnak mutatkoztak, azokban a helyzetekben is, amikor az embernek valóban igaz barátokra volt szűksége Családi tragédiák, és egyéb megrázkódtatások alkalmával Így aztán senki sem lepődött meg túlságosan, amikor Dubovecz úr egy kisebb targoncára való könyvvel, és irodalmi folyóiratok halmazaival a lehető legudvariasabban beállított Cseh Béláné Katalin asszony garzonlakásába.

- Kezét csókolom Katalin asszony! Kérem fogadja elnézésemet, amiért csak éppen most tudtam csak kiolvasni érdekes, és nagyon is olvasmányos regényeit, ne haragudjon rám, de csak most jöttem meg külföldről, és akkor vinném a következő könyvadagot, és már nem is zavarnék – szabadkozott túlságosan jól és disztingvált modorban Dubovecz, és már készült hogy a több tonnányi könyvnek helyet keressen, és az el nem olvasott könyvekből ismételten kölcsönkérjen jó néhányat, amint azt már közel három éve folyamatosan megtette.

- Ugyan, ugyan kedves Dávidom, kérem, foglaljon helyet, és fúja ki magát Látom, hogy hosszú útról érkezett Kér egy csésze teát, vagy valami frissítőt? – érdeklődött kedves nagyszülői aggodalmak közepette Cseh Béláné, és már tette volna fel az ínycsiklandó zöldtea víznek valót, ha Dubovecz nem szabadkozik.

- Miattam igazán ne tessék fáradni drága Katalin asszony - udvariaskodott szinte rossz és bevett szokásaként Dubovesz, és már készítette is a könyveket a hátsó dolgozószobai helységben, hogy mielőbbi viszontlátással elolvashassa legkedvesebb regényeit, és azokat is, amiket eddig csak ismeretlen szerzők műveiként jegyzett, hogy a rejtélyes irodalmi berkekben behozza kicsiny lemaradását, ami gyakorlatilag alig-alig volt több, mint a teljes irodalomnak csekélyke hányada.

Cseh Béláné egy roppant szimpatikus nagymamakorabeli, bájos idős hölgy volt, akinek sajnos szívinfarktusban elhalálozott a férje – aki szintén nagy rajongója volt az irodalmi műfajok szinte minden változatának Így minekután már Dubovecz Dávidot gyermekkorától fogva ismerte és nagyszülői gondoskodással szerette, megengedte neki, hogy használja otthoni könyvtárát, ami valóban olyan volt, mintha csak egy hatalmas, és terjedelmes közkönyvtárban ücsörögne az ember, mert a falakon mindenütt egészen fel a mennyezetig könyvek kavalkádjával volt telis-tele a kis garzonlakás, amiben Katalin asszony lakott.

- Meséljen csak Dávid merre járt? Milyen volt az útja? – faggatózott szinte gyermeki kíváncsisággal Csehné, és már készült is hogy farkasszemet nézve árgus, és meglehetősen kutató szemeivel felvegye a beszélgetéshez elengedhetetlen szemkontaktust Dáviddal

- Tessék csak elképzelni, hogy éppen a spanyol-francia határról kellett a szó legszorosabb értelmében elmenekülnöm, nehogy rajtam üssenek, mert sokan hallották a rádió frekvenciáin, hogy a kamionosokat előszeretettel rabolják ki, és támadják meg fegyveresen, hogy ezáltal is több zsákmányhoz, és bevételhez jussanak a rablók, és a gonosztevők – magyarázta precízen és pontosan, ahogyan azt Dubovecz szavajárásában már megszokhattuk Dávid Csehnének, akit láthatóan annyira meghökkentett, és kissé el is borzasztott az elmondott rémtörténetek sokasága, önkéntelen is, bár karakán erős asszonynak mutatta magát , egy ártatlan könnycsepp önkéntelenül is az arcára tévedt.

- Jaj! Rettenetes! – hökkent meg az idős asszony – és mondja csak Dávid maga hogyan élte túl ezeket a támadásokat? – kérdezte egy kriminoló gus, illetve egy dörzsölt bűnügyi szakember kíváncsiságával Katalin asszony.

- Mi sem volt könnyebb annál Bekészítettem odahaza egy jókora husángot, ami akkora volt , mint egy óriássodrófa és azt a kamion hátsó ülésére, ahol az ember egy-két órát szundítani szokott mielőtt a nagy útnak nekivág, és csak reménykedtem benne, hogy még életben leszek egy darabig, legalább is annyi ideig, hogy elhúzzam a csíkot nagyon gyorsan! – felelte általában a lazább emberek szavajárásával Dubovecz.

- Bizony-bizony fiatalember – kezdte nosztalgiáskodó hangsúllyal Csehné -, manapság már minden arról szól, hogy ki hogyan akar érvényesülni? Senkinek nem számítanak, hogy a másik is ember volna, és önálló személyiség, csakis az, hogy mennyi pénze van, és hogy hogyan tud szép szóval, vagy erőszakkal minél többet a másiktól elvenni! Fiatalember tudta, hogy a megélhetési bűnözés virágzásnak indult? Bizony! – bizonygatta egyre indulatosabban, és feszültséggel mondandóját Katalin asszony – és kicsi hazánk is elosztó országgá vált, legalább is, ami a feketepiaci árfolyamokat illeti – mondta.

- Ugyan, ugyan Kati néni, nagyon szépen megkérem, hogy ne izgassa feleslegesen föl magát, mert az nagyon megárthat a szívének – próbálta nyugtatgatni Dubovecz az idős hölgyet, és már feltűnően rendezgetni kezdete a holmiját, hogy ennek a kellemesen meghitt beszélgetésnek gyorsan véget vessen, mert sajnos egy kamionosnak, bármennyire is be van osztva minden perce, a szabad ideje akkor is kincset ér, és egyáltalán fölöslegesnek tűnhet hibáztatni.

Duboveczet, aki a következõ útja elõtt, még szerette volna teljesen, és egészben kipihenni fáradalmait, és feltöltõdni lelkiekben – ami a lélekjelenlétet, és a hidegvérû gondolkodást egyaránt jelentette -, hogy minél könnyedébben elfeledkezhessen azokról a mindennapos fenyegetésszámba menõ borzalmakról, bûntényekrõl, és életet is veszélyeztetõ tragédiákról , amikkel szembe kell, egy fuvarozónak néznie, fõleg, ha idegen országban, és vadidegen emberek között kénytelen munkájának eleget tenni Így amikor Csehné kihozta a megbecsült, és ünnepi jellegû teáskészletet, hogy együtt teázzanak, és végre ne legyen egyedül, elvégre mintha csak az unokája jött volna a nagymamához látogatóba, Dubovecz csak annyit mondott az idõs hölgynek:

- Kati néni kérem, nem tessék aggódni, mindig haza találok! Megígérem, hogy nem lesz semmi baj! – és ebben az ígéretben, ami inkább úgy hangzott, mint valami megkönnyebbülõ kegyes hazugság benne rejlett valami hátborzongató baljóslat, amire talán senki sem készült fel!

A megbuktatott életek
ördög-mosolyával még
egyre vissza-visszajárnak
az itthagyottakat újból
megkísérteni; kijátszák
életvesztő tartot-kártyáikat is,
ha azon múlik kihez is
pártolhat istenigazán
a kisstílű vakszerencse.

Egyre inkább sóvárogva,
kicsinyes gyönyör-féltékenységgel
nézik-bámulják
a nehezen megtalálható boldogságot is,
melyről mindannyian
híven álmodni szoktak.

Mintha meztelen lelkek
is szakállas sziszifusz-ólomsúlyokat
emelgetnének létezésük óráin,
melyek hirtelen leránthatják
őket tátongó mélységek irányába,
mert most még erősen
acélálkapcsokkal harapdálják
az iszapszagú Időt,
mely ingoványos, süppedős.

Bukott angyalok is egyre
inkább garázdálkodnak
exibicionista dáridózó módra,
miközben újabb s újabb
hitvány perc-emberkéket
teremtenek önző-mohó saját módra,
mert most egyre inkább
nevenincs utakon át
szükséges bolyongania azoknak,
kik végleg magukra maradtak
- elnehezülnek önsúlyoktól
a zsigerlő reggelek is,
mikor el kellene kezdődnie
egy-egy viszontagságosabb,
csigalassúságú napszaknak.

Már senki sem kíváncsi
a felnőtt ember belső lelkében
bújócskát járt gyermeksírásokra,
amiket muszáj lenne
véglegesen is megvigasztalni,
garantálni ezzel a lelki biztonság
instabillá lett fogadalmát.

Jelenlétek tartós, kirekesztett
hiánya manapság ritkán tüntet;
inkább vesztegel.
A jelentésküszöböket is
szélhámos látnokok betonozzák be,
csakhogy nekik jó legyen,
míg az összes többi nyomorog,
ócska kis emberi semmiségek
groteszk-bizar grafitfutamából
nem építhettek kártyavárakat
se akarat, se szánalom.

Balsorsokra ráépíthető
sehonnai prédikációkat
darálnak el mindenhonnan,
s már aligha tudható,
az egyszerű átlag valójában
kinek is higgyjen?!
A belső lélektani emigrációt
talán nem is volna szükséges
az összetett lélek
barlangmélységeiből kikergetni.

Eltávolodnak, elszakadnak
tőlünk a dolgok, barátok,
emlékek, s tárgyak,
csupán a növekvő veszteség
az egyedüli fontos.
Nem szükséges már mozdulatlan,
elérhetetlennek tűnő
örökkévalóságokba kapaszkodni,
ha nincs kivel megoszthatná
az ember belső lelki harmóniáját.

Kisstílű, tisztavirágéletű
olcsó sikereknek,
elismeréseknek sem lehetséges
elegendő hasznuk,
ha mindig mások seggét
szükséges kinyalni hozzá.
Mert most, akár a mérleg
két serpenyője úgy méregetik
egymást odakint a Világban
hitvány pojácák, és tartósnak
bélyegzett balekok
alantosabb szerepeket
kényszerítve magukra,
mert elvadult, magányos
arcok úszkálnak ebihalakként
e mostani közönyös,
kiszámíthatatlan forgatagban.

Az ember talán egyféleképp
mozdulhat akár a kő,
vagy a sárkolonc;
rögeszmék prédikációs
bozótja is leláncolja nem
csupán a mindennapok
nehézkes sziszifuszi gravitációja,
hogy saját árnyékát is vonszolnia
muszáj itt e földön,
mert HóhérIdők bozontos
senkiföldjén kell élnünk,
ahol kicsinyes-szánalmas
győzelmek mámorában
fürdőznek kényurak,
míg előbb-utóbb egyikük
feje végleg porba hull.

Nem segíthet itt már semmiféle
ármány, se beszédes furfang;
megalkuvó sorsát mindenki
végigéli előbb-utóbb,
de még a cinkosok is,
törtető hitszegők
- meglehet -, nyomorult
áldozatokká vedlenek
s buknak a földi vermek alá.

Pislogó vakondok
földalatti járatokban többet
tudhat a valódi túlélés szabályairól,
mint egynehány mai
modern digitális nomád.

Imbolyogva megindulnak
mostan sokan, akár
a tétován botorkáló alvajárók,
kik még nem is sejthetik
merrefelé viszi lábaikat megkezdet útjuk;
ónos esőben dülöngélő árnyak
is előbb-utóbb átgázolhatnak
hétköznapok hullámain,
csupán csak tudni kellene
a hozzávaló biztonságos módszert
s játékszabályokat,
amiben talán még
nem csalódott senki.

Két régi gyerekkori barátnő foglalt helyet egy hangulatos, mégis délelőtti órák környékén csöndes városi kávézó-bárban, mely mostanság igen-igen népszerű lett a kíváncsi emberek körében. A fiatalok éppen úgy megvoltak találhatóak itt, akárcsak a saját tehetőségükkel kedvükre hetvenkedő sznobok, ez azonban egy cseppet sem zavarta a két barátnőt.
- Csajszikám! Egyszerűen nem értelek téged! Saját önálló vállalkozásod van, Gárdonyban vettél utóbb egy nyaralót, vannak üzleti érdekeltségeid és szépen megyeget a szekér, és akkor úgy festesz, mint egy savanyú uborka! - kortyolt nagyot egy szintén stílusosan öltözött nő, aki kicsit már túlzásba is vitte saját önző exhibicionizmusát, ha emberek között kellett mozognia. Kifogástalan, karcsú külalakját gondosan szabályozott személyi edzések, kínzó inkvizíciós testkontroll-diétákkal érte el, és roppant büszke volt arra, hogy kétgyerekes anyukaként úgy néz ki, akár egy szépségiparban dolgozó ultra dögös szupermodell. Mintha a modernkori, felszínes világ ezt pontosan így követelte volna meg az emberi kapcsolatok, és egyebek rovására.
- Figyelj Annám! Nem értek egyet a véleményeddel! Amikor anno az érettségi után azonnal jelentkeztem az Államigazgatásira és arról álmodoztam, hogy saját kis ügyvédi irodám lesz, ahol segíteni fogok a bajbajutott, segítségre szoruló embereknek, gyerekesen, és naivan talán még nem is gondolhattam azt, hogy később mennyire kihasználnak, és mennyire manipulálnak majd! - komolyan, kicsit szigorúan nézett gyerekkori barátnőjére, akivel annyi mindent átéltek már, mintha testvérek volnának.
- Brigikém! Hidd el tényleg vágom a szitut! De valamit nagyon rosszul csinálsz, ha azt gondolod, hogy eddig semmilyen álmod, vagy célkitűzésed nem vált valóra. Nézd csak meg! Néhány napja még a napfényes Nuku Hiván pihengettél olyan egzotikus paradicsomi környezetben, amiről más csupán álmodhat, vagy mondjuk nem sokan mondhatják el magukról, hogy randiztál egy F1-es versenypilótával! Ez azért csak jelent valamit, vagy nem?! - úgy ismételgette barátnője a szavakat, mintha kisebbfokú féltékenység lenne a hangjában, amivel nyomást akar gyakorolni.
- Anna! Tudod nagyon jól, hogy ilyesmikkel én sosem szerettem hencegni! Én csak úgy érzem, hogy itt lenne az ideje annak, hogy találjak végre egy rendes pasit, aki nem akar kihasználni, sőt feltételek, köntörfalazások, kicsinyes alkuk nélkül is önmagam miatt szeret, és egy-két gyerkőccel ténylegesen boldog lehetnék! Most pedig sokszor úgy érzem, hogy unos-untalan elővesz a vénlány-komplexus, pedig még csak harmincas éveimben járok!
- Csajszim! Ha ez megvigasztal két gyerkőc boldog anyucija vagyok, és sokszor én is úgy érzem magam, hogy még annyi minden várna ebben az életben, de inkább meggyőzőm magamat arról, hogy csak szépen sorjában ki kell várnom a megfelelő időmet, és akkor minden sikerülhet!
- Anna! Ideje a kamaszoknak van, akik hajlamosak maguk körül üres, és semmitmondó légvárakat építeni, amiről azt hiszik, hogy megvalósítható, de akinek a valóság talaján illik mozogniuk pontosan tudják, hogy az élet - nagyon sok esetben -, egyáltalán nem habostorta. - az előtte árválkodó karamellás franciakrémeséhez még hozzá sem nyúlt, pedig gusztusosan nézett ki.
- O.K. Ezzel teljesen egyetértek, de figyelj szerintem semmi értelme, hogy emészt magadat, és azon rágódj egész életedben, hogy mi lett volna, ha másként döntesz és cselekszel? Mondok egy példát. Amikor a Bölcsész-karra jártam megismerkedtem egy tényleg jópofa, különc, kreatívan sokoldalú sráccal, aki beadta a jelentkezését előbb a Színművészetire, majd a Képzőművészetire és valósággal egy egész világ dőlt össze benne, amikor nem jöttek össze az álmai! És tudod azért emlékszem rá, mert annyira frankó, és töprengő verseket írt, amin még a profok is jócskán meglepődtek! Ti. hogy találtak egy hallgatót, aki sokkalta okosabb, mint ők, és ettől megijedtek!
- És hogy vannak a fiaid? Ákos és Barnus? - próbálta témát váltani, de érezte, nem igazán sikerül a dolog.
- Csajszi! Valamit elkezdtünk, tehát szerintem nem kellene témát váltani! Egyébként kösz az érdeklődést! Két szuper fantasztikus rosszcsont, akiket rajongásig imádok!
- Annus! Azért próbálok más témát is szóba hozni, mert kicsit tényleg nagy a nyomás alattam!
- Brigikém! Nem akarok teátrális lenni! Távol áll tőlem a süket duma, de ha érzed, hogy nem mennek a dolgaid akkor miért nem próbálkozol más irányban? Miért nem próbálod ki magadat mondjuk más szakterületen!
- Mondanál egy példát? - néz rá annyira elszánt kíváncsisággal, mintha legalább is kicsinyes titkaiba szeretne belelátni.
- Most ugye csak viccelsz? Semmi közöm a jogi pályához! Olyan távol vagyok tőle, akár Makó Jeruzsálemtől. Figyelj! Segíteni szeretnék! Miért nem próbálkozol mondjuk egy új randival? Miért nem ismerkedsz, hisz még tökre fiatalok vagyunk? Elvégre ebben a világban már majdnem mindenki ezt csinálja, hogy több lábbal álljon az életben!
- Aranyos, és figyelmes vagy, de... - hirtelen gondolkodóba esett. - Érezted már úgy magad, mintha már ezer éve ismernél valakit, és elég alig tíz perces beszélgetés és úgy érzed, hogy te ahhoz az emberhez tartozol? - komoly, megfontolt hangja kicsit meghökkentette legjobb barátnőjét.
- Hülyéskedj! Állandóan ezt érzem valahányszor csak a férjemmel kamatyolok! - önkéntelenül is jóleső kacagásban tört ki, mint aki éppen a leghatásosabb viccét meséli. - Csak nem megismerkedtél valakivel? Ugye igazam van?! Gyorsan mesélj el róla mindent! Elő a farbával! - talán még sokkalta izgatottabb is lett, mint tétova, és kicsit kételkedő barátnője.
- Mondd neked valamit az a szó, hogy magánélet szentsége? - ironikus szeretett volna lenni, csupán csak avégett, hogy barátnője érezze, hogy ő mindig egyfajta céltudatos határozottságot képvisel saját egyéni életével kapcsolatban.
- Ugyan már Brigi! Mióta is ismerjük egymást? Ne akarj nekem éppen most jönni a jogi dumáddal!
- Persze! Bocs! Ne haragudj! Tehát, ha már ennyire őszinték vagyunk a hír igaz! Találkoztam egy különleges valakivel, aki mintha azonnal a lelkembe látott volna. Érted ezt? Mint telepatikus hullámok után érintkeznénk egymással! Amikor bemutatkozásnál óvatosan megszorította a kezemet mintha máris működésbe léptek volna azok a titkos lélektani energiák. Ez számomra nagyon új volt, mert általában csak nagyon nehezen merek magamhoz közel engedni bárkit is...
- Nem is csoda! Te akinek mindig sikerült megtalálnia a problémás, vagy vadbarom seggfej fazonokat!
- Ebben igazad van, de kérdem én: muszáj próbálkozni, és hibáznia az embernek, hogy tanulhasson belőle! Igaz kicsit mindig is hiszékeny, és naiv voltam, mert hagytam, hogy könnyen manipulálhassanak, és ez rendszerint rosszul sült el!
- Na látod csajszi! Már meg is válaszoltad saját magadnak a kérdésedet! - csapta össze maga előtt a tenyerét Anna. - És milyen az ágyban? - hamiskásan mosolygott hozzá.
- Rendben! Elismerem! Szóval... - mély levegőt vett, hogy folytatni tudja. - Leültünk a Kálvin téri fiókkönyvtárba a negyedik emeleti Budapest-gyűjtemény tőszomszédságába, mert ott tényleg kevesen vannak, és annyira megnyugtató volt, ahogy komolyan, megfontoltan egymás szemébe néztünk, érted?
- Jól van! Megértettem! Elöntöttek az érzelmek blabla, satöbbi! Ugorjunk az ágyjelenethez, oké? - igyekezett sürgetni barátnőjét, hátha végre sikeresen kitudja ugrasztani azt a bizonyos nyulat a bokorból.
- Kérlek szépen, ne sürgess! - intette le, mert szüksége volt a higgadtságára. - Na, szóval! Egymást követték a történetek a gyerekkori sérelmektől kezdve egészen a kamasz szerelmeken át, a felnőtt korig, és annyira, hogy is fogalmazzak markáns, karizmatikus volt a hangja, mint a versmondó embereké, amikor komolyak! Aztán, amikor saját élete történetét mesélte és bár látszott, hogy valami miatt nem szívesen bocsátkozik szemkontaktusba csupán csak, ha feltétlen szükséges, és akkor belső késztetést éreztem, hogy kicsit közelebb menjek hozzá, átöleljem, és átadjak neki annyi részvétet, emberséget, és szeretett, amennyit csak bírok!
- Brigikém! Már megbocsáss, de ez haláli unalmas! Mikor jött az első csók? - türelmetlenkedett, persze csak azért, hogy cukkolhassa egy kicsit Brigit.
- Csak haladjunk szépen sorjában! Tehát jóformán legalább 4-5 órát egész biztosan elbeszélgettünk azon a napon egymással, aztán hirtelen mintha bolha csípte volna meg bocsánatot kért, és sietve távozott a könyvtárból. Mintha valaki, vagy valami megzavarta volna... Hidd el, már vagy millió változatban igyekeztem lepörgetni a lelki szemeim előtt, hogy talán én voltam túlságosan is bizalmaskodó, vagy követelőző volt az arckifejezésem! Egyszerűen nem sikeredett megfejtenem a talányt, hogy vajon a pasi hova sietett?
- Nem szeretnélek lelombozni édesem, de mi van akkor, ha a pasidnak már van felesége, és gyerekei is?
- Én ezt képtelen lennék elfogadni! Annyira... hogy is mondjam csak... hihetetlenül szívhez szóló, és mély érzelmeket volt képes megmozgatni bennem!
- Brigikém! Hahó! Szállj le a föld nevű bolygóra kérlek csak pár percre! Biztos, hogy te is láttad már a Mentalista sorozatot, ami gyakorlatilag egyetlen hatásvadászbőrbe csomagolt pszichológiai manipuláció, és ahol a valódi bűnösök szinte sosem ússzák meg a dolgokat! Mi van akkor, ha csak egy nagyon profi szélhámost sikerült fogni magadnak, aki mestere a meggyőzésnek, és az olyan naiv, és gyanútlan hölgyek megtévesztésének, mint amilyen mondjuk te vagy?!
- Figyelj! Tudom, hogy azt hiszed, hogy az érzelmek, és a kölcsönös szimpátia totálisan elvették a maradék józan eszemet, de azért nm vagyok annyira balfék, és ostoba, hogy ne tudjam összerakni az összefüggéseket!
- Igazán?! Akkor hallgatlak! Mi történt az első randi után? Ki hova ment?
- Képzeld csak rámírt az interneten és elhívott kávézni! Annyira udvarias volt a modora, hogy azt mondtam magamban miért ne? Elvégre mi rossz történhet egy nyilvános helyen, ráadásul fényes nappal?
- Brigi! Ez is dögletesen unalmasan hangzik! Légy szi, pörögj kicsit fel, ha azt akarod, hogy végighallgassalak!
- Jól van! Nyugi van! Tehát! Újra beültünk egy másik helyre! Ezúttal egy Starbucks-büfé jött, és kicsit kisfiús, remegő hangon gyakorlatilag szerelmet vallott, és elmondta, hogy nagyon sokat jelentett neki az első találkozás velem, és azóta képtelen kiverni a fejéből. De mondom a lényeget. Amint megszorítottuk egymás kezét és mélyen a másik szemében néztünk, mintha a múlt, jelen összekapcsolódott volna valami titkos, pontosan körülhatérolható lélektani egységgé, amire véleményem szerint csak igen-igen kevés ember képes!
Végül én voltam az, aki a magam százhatvannégy centijével kicsit pipiskedve fölhajoltam az álláig és igyekeztem megcsókolni.
- És, milyen volt?
- Hát, még akkor is, ha kicsit idétlenül, és gyerekesen csináltuk szerintem még nem jöttem ki annyira a gyakorlatból! - felelte büszkeséggel hangjában.
- És még mi történt? - érdeklődött egyre kíváncsibban.
- Látom, azért te is egyre pletykásabb lettél a gimi óta! - jegyezte meg ironizálva. - Tehát! Azt éreztem, hogy kialakult kettőnk között valami bensőséges kapcsolat, ami igaz ugyan, hogy kissé képlkeny volt a kezdeti időkben, de szerintem mi annyira egy hullámhosszon voltunk képesek rezegni, hogy egy idő után már a kezdeti nehézségek sem jelentettek számottevő akadályokat.
- Ez nekem egy kicsit gyanús! Ti. tökéletes párkapcsolat nem létezik! Legfeljebb csak törekedni lehet rá! A pasid hogy reagálta le a dolgokat?
- Hát, azt gondolom, hogy van egy nagyon meggyőkeresedett, masszív privát szférája, ahova szerintem senkit nem hajlandó beengedni, de említést tett az exmennyasszonyáról, aki luxuséletre vágyott, és mivel egy szerény tanári fizetésből nem sok mindenre futja azonnal szakított vele. Ez szerintem évekig megviselhette.
- Te most hülyéskedj, vagy csak nem nézed a híradót! Az efféle alakokkal kurvára vigyázni kell, mert sosem tudhatjuk, hogy mi jár éppen a fejében! Én a helyedben máris beszereznék egy viperát, sokkolót 240 volttal, néhány boxert, és vagy ezer évre elegendő paprikasrayt!
- Állítsd le magad! Semmi ilyesmiről nincs szó! Van egy pszichológus ismerősöm is, akinek meséltem a pasi életéről, és azt mondta, hogy rendszerint azok, akik gyerekkorukban traumatizált fizikai-lelki attrocitásokat tűrnek el, vagy élnek át azok hihetetlenül sebezhetően reagálnak olyan látszólag jelentéktelen, és bagatell dolgokra, melyeket az átlagos ember figyelmen kívül hagy, hiszen természtesnek vesz!
- Én azt mondom, hogyha te továbbra is randizgatni szeretnél a pasiddal, akkor az a minimum, hogy elkísérlek, vagy kerítek melléd egy huszonnégy órás testőr-fickót dagadó izmokkal! - kortyolt újfent nagyot az italába.
- Figyelj! Tanultam önvédelmet, és bármelyik vadbarom idiótával kiállok! Mégis mély rokonszenvet érzek a férfi iránt! Nem tudom elmagyarázni neked, de van benne valami, ami azonnal megfogja az embert...
- Azt szeretném én látni! Egyszer igazán elhozhatnád és bemutathatnád! Ki tudja?
- Igen! Erre már én is gondoltam, de szerintem még nagyon friss a kapcsolatunk, és nem szeretnék elrontani, vagy elkapkodni mindent.
- Nézd! Megértem! Váratlanul megint találtál magadnak egy baleket, és halálosan szerelmes lettél. Úgy érzed, hogy szeretnéd őt megmenteni, és támogatni, de kérlek szépen, mint jó barátnőd mondom ne hagyd, hogy manipuláljanak, és kihasználjanak, mert akkor megint csalódni fogsz, és megint összetörik a szíved, és akkor megint beülünk majd valahova, hogy elsírd nekem az összes felgyülemlett bánatod!
- Sosem szoktam síránkozni, panaszkodni pedig legkevésbé, ha tudni akarod! - kicsit mérges volt barátnőjére az elejtett, erős célzásnak szánt megjegyzése miatt, de tudta, hogy félti, és hogy aggódik érte.
- Jól van! Akkor miben is maradjunk? Mikor talizunk legközelebb?
- Hú! Jó kérdés! A következő hónapom totálisan be lesz táblázva, és gondolom neked is van vagy ezerféle más dolgod!
- Na, látod! Pontosan erről beszéltem! Te mondod, hogy milyen kurvára elfoglalt csaj vagy, és akkor még randizni is akarsz azzal a pasival!
- Igazad van! A jóbarátokra mindig muszáj időt szakítani! Akkor talizzunk mondjuk máshoz három-négy hétre! Addig biztos vagyok benne, hogy minden rendeződik, és kiderül!
- Mit szólnál a májushoz? És ha teheted mindenképp hozd el a pasid!
- Feltétlenül megpróbálom! Üdvözlöm a fantasztikus srácaidat, és a párodat is!
- Tudod, hogy egyetlen telefonhívás, és máris repülök hozzád!
- Nagyon köszönöm, hogy őszinte-igaz barátom maradtál!
Mindketten megölelték egymást, aztán mindenki ment a maga dolgára.

Csavargós mellékutakon,
köhögős sikátorokon,
pincefalakon át szimatolni,
akár elkóborolt ebek,
szándék s megvalósulás közt
alázat s akarat
immár egyre áthidalhatatlanabb.

Az eszmélet sarkvidéki csápjai
még a mindennapok
bizonytalanná lett
ismeretlenségébe kapaszkodnak;
mintha rágcsálóként máris
egyszerűbb volna e mostani hitvány,
mihasznáknak való élet.

Rigolyák s nyavalyák hálóiban
vergődve, kalimpálva,
hétköznapok pofonjai közt
botladozva szívós
s konok igyekezettel,
akár a gyűrűs állat kellene
előrébb furakodni,
míg csak lehet a lehetetlenségben
is még reménykedve
legalább egy kis ideig.

Visszahúzódtek immár
önző-önös peremvidékeik
mögé a csönd határai;
céltalan vergődések háborgatják
az egyszerű átlag álmait,
terveit, akár a testet öltött,
fájó Hiány, melyhez foggal-körömmel
ragaszkodni illik, még tán akkor is,
mikor tudható:
csakis önmagunkban bízhatunk.

A ki-nem-érdemelt boldogság
és öröm dohszagú áradása,
amit – általánosságban –,
tudatos, gyors bűntudat
s megbánás is követhet,
torz hétköznapok szent
zűrzavarában alaktalanul
kavarog egy-egy gyámoltalan,
árva gyermeki vallomás,
ami a többséget azonnal megrendíti,
s tán el is gondolkoztatja
tettek s cselekvések nélkül.

Mintha egyre nélkölözhetetlenebbé
válnának a megszokott,
önmagukat megismétlő,
rutinszagú feladatok;
lekicsinyelt, bagatell semmiségek,
melyek még szilárd támpontokkal,
lelki biztonságokkal szolgálhatnak
a felbolydúlt, hiéna-Világban.

Kicsinyes önzéseink bármában
botladozva kisstílű,
szánalmas önigazolások
színpadán ripacskodnak
meglepően sokan.

A sárkányölő hősök régóta kipusztultak,
már csak lúzer-balekek,
celeb-pancserek maradtak
az emberek nyakán,
akár a szélhámosok,
akik bármiáron
érvényesülni s túlélni akarnak.

Az egyidejűleg becsapott,
alkalmi hóhér-statiszták se biztos,
hogy elvállalják a rájuk
kirótt szerepet, hiszen
az ún. szátgázsik is
folyamatosan megélhet
éssel küszködnek.

Az ázsiai férfi már kora hajnalban igyekezett minden szükséges, eladásra szánt holmit precíz alapossággal kirakodni aprócska, háromkerekű furgonából, mellyel az egyik közkedvelt, és zsúfolt pályaudvar mellett parkolt le, hiszen itt mindig nagy tömeg szokott lenni, és biztosan tudhatta, hogy lesz bőségesen megrendelése.
A legtöbb ember - általában -, a hajnali órák környékén ment serénykedve dolgozni, hogy ezzel is kikerülje a tömegtumultust, mely az idő előrehaladtával csak egyre intenzívebben kezdett jelentkezni.
Az ázsiai férfi komótos kedvvel megcsinálta a jó zsíros tejféleségből készített palacsintatésztát, majd egy méretes Nutellás-üveget vett elő, melyben jóféle mogyorós, csokoládés-nugátos krém lapult, és előbb az elkészült, kreppvastagságú sült palacsintatésztákat kente meg vastagon, majd a vásárlók döntéseire bízta, hogy mit szeretnének a palacsintába rakatni feltétnek. Volt aki a lédús, öklömnyi nagyságú papajára, mangóra, kivire, ananászra tette le egyértelmű voksát, míg mások szeder, szamóca, áfonya, vagy eper kombinációban gondolkodtak. Lényeg a lényeg, hogy a furcsa ázsiai férfit mindenki kedvelte, becsülte, és szerette, mert a multikhoz, és épülőben lévő méregdrága szupermarketek áraihoz képest, még mindig elfogadható árukat kínált.
- Szép jó reggelt Mei Ling! Milyen gyönyörű ma! Mit adhatok? - érdeklődött közvetlenül, mert tudta, hogy a gyönyörű, egzotikus, csinos, szolidan öltözködő kosztümöt viselő hölgy gyedül neveli két kisgyerekét, és mindig jólesik neki a biztatás, bár ahhoz túlzottan is büszke, hogy akárcsak bárkitől is elfogadjon néminemű segítséget.
- Jó reggelt Önnek is Huang Úr! Hogy érzi magát? Fáj-e valamije?! - érdeklődött, mert az árust imádott nagyapjára emlékeztette, akit még gyerekkorában veszített el.
- Köszönöm Mei Ling a kedvességét! - hajolt most meg, pedig nem volt japán, mégis úgy érezte az illendőség ezt megkívánja. - Néha jobban vagyok, néha nem. Ez is olyan, akár a folyamatosan változó időjárás, vagy a szeszélyes természet. - Érdemes lett volna a férfi minden szavát felvenni egy hangrögzítőre, mert nagyon bölcs, elmés gondolatokat volt képes kimondani, és megjegyezni. - És Mei Ling hogy vannak a kicsik?
- Jaj ne is mondja! Olyan elevenek, hogyha merő véletlenségből nem figyelek oda szinte azonnal szétszedik az egész házat! Ez a palacsinta mennyei étek! - kóstolta meg a frissen szalvétákba, és hófehér papírzacskóba csomagolt különlegesnek mondott reggeli csemegét.
- A gyerekeinek is csomagoltam párat, ha nem bánja! - adta át a nejlonzacskót a férfi.
- Jaj Huang Úr! Ön annyira kedves! Igazán nem kellett volna! A végén még elkényezteti őket. - szabadkozva vette át a szatyrokat, majd mint aki máris késésben van búcsút mondott, és azonnal továbbsietett munkahelyére.
Időközben néhány kutya bukkant fel. Szám szerint négy, afféle kóbor, kivénhedt, gazdátlan állat, akik szabadon maradt ételmaradékok után kutattak a közeli szemeteskukák tartalmai között, és ügyet sem vetettek rá, hogy károkat okoznak a városvezetésnek. Az ázsiai férfit is megpróbálták megkörnyékezni, és félemlíteni, de a férfi élelmes volt, és könnyedén feltalálta magát; dobott egy-két kevésbé sikerült palacsintatésztát a látszólag farkaséhes ebeknek, amiktől azok megjuhászodtak kissé, mert alig pár pillanat múltán egykedvűen tovább mentek onnét.
Aztán jöttek az ún. öltönyösök, aktatáskások, akik üzletemberek voltak, és szemmel láthatólag mindent a vállalat, vagy adott cégcsoport érdekében hajtottak végre. Olyanok voltak, mintha emberbőrbe becsomagolt csúcskategóriás automata gépek lettek volna, akik nem ittak, nem ettek, és nem is aludtak, csak akkor, ha ezt főnökeik megengedték, vagy jóvá hagyták. Most valósággal öttagú kis csoportokban álltak sort az ázsiai férfi kis rozoga furgonjánál:
- Jó reggelt Uraim! Mivel szolgálhatok?
A legalább tíz fős üzletemberekből álló csoport kivétel nélkül nutellás palacsintát kért persze azon felül minden földi ínyencséggel jócskán megpakolva. Amikor fizetésre került a sor, valósággal egyenként kérdezgették egymást, hogy ki fogja ezt a sok gusztusos finomságot kifizetni, mire - nagy általánosságban -, minden esetben az utolsó állta a cehet, aki a sor végén állt. Mindannyian mosolyogtak. Volt aki egyenesen még arra is vetemedett, hogy kezet rázzék a férfival, vagy ultramodern okostelefonján szelfiezzen vele egyet-kettőt, aztán a jókedvű üzleti társaság is hamar elsietett.
Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy valahonnét emberi nyöszörgéseket hall. Igen. Semmi kétség! Tisztán kivehető, és hallható volt, hogy valahol a közelben felsírt egy csecsemő. A férfi tüstént megindult a hang irányába, és megpróbálta kitalálni, hogy vajon mi történhetett? Időközben kifüggesztett egy kartontáblát a kis furgonjára, hogy ebédszünetet tart, holott mé csupán hajnali fél hétre járhatott az idő.
Egy sikátorszagú kis utcácskából jött a síró, nyöszörgő, szinte egészen apócska hang. A férfi közelebb lépett az egyik szemeteskonténerhez, és valósággal megdöbbent, hogy egy aprócska, koszos lepedőbe becsomagolva egy síró, jajveszékelő kisbabát talált.
- No, te no! Ssss! - igyekzett megnyugtatni, és azonnal karjára vette, hogy ringassa egy kicsit. - Hát veled meg mi történt?! - kérdezgette a még mindig síró babát, aki most hogy ringatták úgy érezhette, hogy biztonságba került, ezért kezdett lassacskán megnyugodni.
- Biztosan éhes vagy, igaz-e?! Találunk neked egy kis finom tejecskét. - A férfi óvatosan, gyöngéden karján tartva a kisbabát visszaindult vele a sikátorszerű utcácskából egészen a rozoga furgonjáig, ahol időközben takaros kis társaság verődött össze, és persze türelmetlenkedtek is, elvégre reggelit senki se kapott.
- Nézzenek csak oda?! - kiáltott hangosan a kisebbfajta tömegből egy férfihang. - A mi szeretve tisztelt Huang Urunk egy csecsemőt dédelget, miközben vannak emberek, akik fontos munkába igyekeznének. - állapította mg csípős iróniával a férfihang.
-Jobban teszi, ha befogja a számját! Nem látja, hogy a kisbaba mennyire sírdogál! Biztosan éhes szegényke! - vélekedett egy megértőbb, idősebb női hang.
- Az engem a legkevésbé sem érdekel tisztelt asszonyság! Hát minek néz engem, talán gyermekmegőrző szolgálat vagyok?! - fakadt ki az iménti férfihang.
- Csak hátrább az agarakkal kedves uram, mert megnézheti magát, ha nem vigyázz. - azzal a nő erőteljesen még toppantott is a lábaival, mint valami felingerelt kotlós tyúkanyó.
- Bocsássanak meg, amiért bezártam a boltot, de máris kiszolgálom Önöket! - a férfi máris levette az ebédszünet miatt zárva táblát a furgonról, és újból beüzemelte a sütőplatnikat, és máris újabb palacsintatésztát kevert össze, amit kisüthet. Időközben pedig igyekezett megetetni a kisbabát, miközben a legtöbben valósággal máris a csodájára jártak az emberek.
- Hallja-e Huang Úr! Ez a csecsemő bizony mondom egyre jobban hasonlít magára! - jegyezték meg sokan. - Csak nem maga az újdonsült apuka?! - kérdezték kíváncsiskodva.
- Nem, egy utcában találtam a kicsit néhány saroknyira innen!
- Azonnal be kell jelentenie legalább a rendőrségre, hogy ilyen szörnyűség történt, hátha tudnak valamit csinálni. Ez a hatóságokra tartozik, és nem magára! - vélekedtek megint mások.
- Egyet se aggódjék tisztelt Huang Úr! Mi majd mindenben segítünk Önnek! Hozhatunk pelenkát, és ételt! Mit szeret egy kisbaba? - kérdezte egy női hang.
- Hát... sajnos nem tudom megmondani. A tejet szereti, ahogy látom, legalább is. De hogy szilárd táplálék? Nem is tudom... - látszott a férfin, hogy elbizonytalanodik, de megpróbálta logikusan átgondolni a történéseket.
- Hát ha ténylegesen nem okozok gondot, akkor szívesen elfogadom önzetlen segítségüket. - felelte, persze az ,,önzetlen" szót jócskán kihangsúlyozva a kérése jogossága miatt.
Időközben igyekezett kiszolgálni a legtöbb embert, akik mintha egyszerre, hogy megkapták a frissen elkészített nutellás krémű, nagyadag palacsintájukat mintha megenyhültek volna, és már nem is voltak olyannyira morcosak, és elégedetlenek, mint az előtte.
Amint kora délelőtt lett a férfi úgy döntött, hogy mára éppen elegendő volt a hajnali intenzív robotmunka. Összepakolta eszközeit, majd a kisbabát biztonságosan beültette maga mellé az ülésbe, és lassú, lomha cammogó tempóban elindult pöfögő furgonjával hazafelé abba a kerületbe, ahol lakott.
A forgalom még csupán csak most kezdődött el, ám a férfi mindig igyekezett megtalálni a biztos módját annak, hogy olyan útvonalakat válasszon, ahol csekély a forgalom. Most is így tett, és alig tíz-tizenöt perc elegendőnek bizonyult hozzá, hogy otthon is legyenek.
Fáradtan, kicsit elcsigázottan állította le a kis furgont a garázsában, mely közvetlenül lakása mellett állt, és ahonnét egy egyszerű ajtón keresztül be lehetett lépni a meghitt, otthonos előszobába.
A kisbabát óvatosan magával vitte és lefektette az egyik asztalra. Mivel már végighallgatott jó pár babatörténetet főként barátaitól, és ismerőseitől, ezért nem volt számára ismeretlen, hogy a csecsemők napjuk legnagyobb részében esznek, alszanak, majd ürítenek. Csupa-csupa létszükségleti funkció, semmi más.
Óvatosan kicsomagolta az elhasznált lepedők kupacaiból a babát, és ekkor vette észre, hogy sajnos időközben a csecsemőnek telement a pelusa. ,,De honnét is vehetne pelenkát, főként mostanság?!" - töprengett el egy percig. Majd arra gondolt elmegy az éjjel-nappal nyitvatartó vegyesboltba, ott hátha tudnak segíteni. Így felkerekedett, karjára vette a babát - hiszen azért egyedül mégsem maradhatott -, majd egyenes, határozott léptekkel a lakásához közeli vegyesbolt felé vette az irányt, ahol már jól ismerték.
- Jó reggelt Huang! - köszöntötte az eladó. - Nohát! Nem is tudtam, hogy időközben gyereked született! Sokszor gratulálok! - kezdte mondókáját a boltos, ám a férfi azonnal leállította azzal, hogy felemelte figyelmeztetőn az egyik kezét.
- Nem úgy van ahogy gondolod Han! Ezt a babát csak úgy találtam az egyik utcában! Most inkább pelenkára és babaholmikra volna igen-igen nagy szükségem. - érződött, hogy a férfi minden szavát áthatja az őszinteség, és a komolyság, ezért a boltos ember nem is kérdezett mást tüstént serénykedni kezdett, és igyekzett minden szükséges holmit összepakolni, ami csak egy alig pár hónapos csecsemőnek elkelhet a mindennapokban.
- Nagyon köszönöm Han! Az adósod vagyok! Mennyibe is kerül ez a sok minden?! - már vette is volna elő a pénztárcáját, amikor a boltos azonnal megállította:
- Ugyan már Huong! Már gyerekkorunk óta a legjobb barátok vagyunk! Semmi szükség arra, hogy megsértsd a büszkeségemet! - intette le régi barátját. - Tett csak el a pénzedet, jól jön az még, ha a baba majd nagyobb lesz! - sokat sejtetőn elmosolyodott nemlétező bajsza alatt, mint aki már jó előre sejti a megtörtént dolgokat is. Becsomagolta az összes babaholmit, majd átadta a nejlonzacskókat barátjának. - Tessék parancsolj Huang! Legyen szép napod!
- Köszönöm Han! Igazi barát vagy! - köszönte meg a férfi, majd a babával együtt visszasietett a lakásba.
Odahaza azonnal gondosan szemügyre vette, hogy vajon miféle gyerekholmikat is pakolt jóbarátja, de szerencsére legalább tépő záras pelenkát adott éppen eleget. Már csak az volt hátra, hogy a babát tisztába tegye. De hogy fogjon hozzá, amikor életében még csak hasonlót sem csinált.
A legfontosabb, hogy a baba kiegyensúlyozott, és nyugodt maradjon, mert ha megint sírni kezd akkor bizony jó pár órába is beletelhet mire végleg abbahagyja.
- Jól van kis angyalkám! Most szépen tisztába teszlek! - előbb gondosan elolvasta a pelenkák dobozán álló használati útmutatót, hogy mit és hogyan kell a tépő zárakkal csinálni, majd ő is ugyanúgy megpróbálta, ahogyan a fényképeken látszott. A baba kicsit rugdosott egyszer-kétszer, hiszen nem értette a kialakult helyzetet, de aztán szépen meg is nyugodott, amikor érezte, hogy tiszta holmikat viselhet.
- Így ni! Nem nagy ördöngösség, nem igaz?! - vonta le a következtetéseit. Majd gondolkodóba esett:
,,Mi van, ha szól a rendőrségnek, kijönnek, és azonnal vizsgálódni kezdenek, és ráadásul feltesznek neki egy rakás kérdést is, amire egészen biztos, hogy nem tud válaszolni. Ez bizony kemény diónak bizonyult. Ugyanakkor pontosan tudhatta, hogy a hatóság embereivel nem jó sem ujjat húzni, sem pedig packázni, mert könnyen a rácsok mögött találhatja magát. Ennek ellenére mégis úgy döntött, hogy egyelőre nem szól senkinek, és majd holnap megpróbálja kideríteni, hogy vajon ki hagyhatta egy szemeteskonténerben a kisbabát?
Másnap aztán kora hajnalban ismét felkerekedett, ám ezúttal a babát is magával vitte, majd visszamentek közösen az aprócska sikátorszagú utcába érdeklődni, hogy nem-e tud bárki bármit is. Az itteniek többsége ugyan nem volt valami közlékeny, de próba szerencse. Hátha a férfi megtud valamit.
Mivel az utcában jóformán csupán szemeteskonténerek voltak, amiből most is néhány élősködő, és macska igyekezett lakmározni ezért azokat a lakókat igyekezett megkérdezni, akik az utca feletti lakásokban laktak.
Párszor kopogtatott előbb az egyik, majd a másik ajtón, ám nagyon úgy tűnt, hogy senki nem akar kötelék állni, vagy segíteni. Aztán, amikor éppen készült volna elmenni egy fiatal, alig tizenhét éves lány nyitotta ki a szemközti lakás ajtaját. Véreres, karikás, kisírt szemein jócskán meglátszott, hogy valószínűleg nagy bánata lehet, és hogy már jó régen nem aludta ki magát rendesen. A férfi ezt egyből észrevette.
- Elnézést kérek hölgyem, hogy megzavarom, de tudna esetleg mondani bármilyen információt, hogy ez a kisbaba itt a kézben vajon hogy kerülhetett ennek az utcának a szemeteskonténere közé?! - hangja barátságos, és megértő volt. Semmi ellenséges szándékot nem lehetett megtalálni benne.
A fiatal lány vizsgálgatta, méregette egy ideig a férfit, majd azt mondta, hogy ismeri a nőt, aki itt hagyta a babát. Tegnap hajnalban járt itt egy fiatal nő, aki halálra volt rémülve. Úgy nézett ki, mintha valakik vadásznának rá, és ő tette bele a konténerbe a babát, hogy átmenetileg megvédje. Lehetséges, hogy konzumlányról van szó.
A férfi szeme meglepetésében elkerekedett. Megköszönte a segítséget, majd azzal a kis cetlivel, amit a lánytól kapott felkerekedett, hogy megkeresse a baba anyját. Mint az később kiderült egy csinos, fiatalos konzumnő tényleg elrejtett egy kisbabát a közeli utcák egyikében, de senki sem tudott biztosat, vagy csupán félt beszélni.
Huang azonban nem adta fel, és nemsokára meg is találta az illető hölgyet, akit mindennél jobban keresett. Egy sztriptíz klub előtt talált rá, gyönyörű, nagy barnaszeme alatt méretes monoklival. Látszott a nőn, hogy borzalmas lelkiismeretfurdalás gyötri, amikor újból megpillantotta kisbabáját, és úgy ölelte újfent magához, ahogy talán csak az anyák képesek saját gyermeküket. Huang megígérte a nőnek, hogy gondoskodni fog mindkettőjükről, és hogy egy védtelen babát sosem szabadna csak úgy magára hagyni. A konzumnő pedig saját magának tett fogadalmat, hogy ezentúl igyekszik rendes, tisztességes életet biztosítani babájának.

Mint egy meglódított biliárdgolyó
az uttesten át utcáról-utcára
átvetődik a város egésznapos
szent zűrzavara;
nejlonszatyrokkal cipekedő
asszonyok csivitelő
nagymamás zűrvazara,
csellengő kóbor kutyák
szózat-vonítása,
mely felhasogatja a pállott,
dohszagú levegőt.

Miközben néhány hajléktalan
illatozó kukák,
vagy szemeteskonténerek közt
a visszaváltható üvegeket guberál,
ám csakis addig,
míg a köztisztasági szakemberek
meg nem érkeznek.

Lassacskán totális
elnéptelenedés következik be
nem csupán a város peremén;
kívül-belül bizergető
tűszúrások metszik fel
a lélek pólusait is.
Mintha az átlagember
egy olyasfajta szita lenne,
mely szándékosan átszűri magán
a manipuláció,
megtévesztések fokozatait.

Mindenfajta kishitűséget
fontolgattak akkor,
amikor egyszerre kapkodtak
s mellébeszéltek;
miért kell mindig bocsánatot
kérni olyasmiért,
ami igazándiból
teljesen természetes volna,
akárcsak az önzetlen segítségkérés?!

A figyelmeztető semmiéségek
is lassacskán elszakadnak,
ha nem vigyázznak rájuk,
mellékutcák rendre elnyelik
az ember osonó, lopakodó barátait.
A porondról jó volna kihátrálni
végleg, miközben egyre
meredekebb már minden
viszonlagos kaptató.

Az emberi lélekre
rákövesedett hazugságok
rétegeiből csupán csak
,,egyeseknek" ha sikerült
kártyavárakat létrehozni,
melyek aztán szinte
azonnal le is dűltek;
a körültekintő tájékozódást
egyre kevésbé lehet bizalmi
protekció nélkül megkapni,
vagy épp megszerezni.

A tilos küszöböket,
bezárt ajtókat és ablakokat
is csupán a kivételezettek
nyithatják ki, mintha csak
egyedül nekik volna fenntartva
a mindenkori boldogulások képlete.
Megalkuvók torzított okfejtése
még mindig gyötri az embert,
hiszen a gyarlóság egyszerre
szédíti s egyetemesen
nyugtalanítsa.

A legtöbb esetben – így is, úgy is -, korai még megvonni az egyértelmű, és határozott mérleget, hogy vajon bizonyos életkorok betöltése után ki mennyire érezheti magát öregnek, fiatalnak, vagy rendkívül fáradékonynak.
A harmincasok kidüllesztett mellkasukkal folyamatosan azt igyekeznek a világ, és elsősorban önmaguk előtt is bebizonyítani, hogy ők az egyetlenek ezen a földön, akik tökéletes biztonsággal állítják rájöttek az élet sanyarú, és keserédes titkaira, hogy most elhagyván a harmadik x-et újfent kijelenthessék semmit sem tudnak az élet játékszabályairól. Míg akik a negyedik x-et is elhagyták egyre inkább a lelki-fizikális öregedéssel kénytelenek kelletlenül is szembenézni. Azzal a mindenki által ismerős, mégis teljesen ismeretlen adottsággal, melynek jeleit fölösleges is volna takargatni, vagy leplezni, hiszen egy idő után olyannyira észrevehető, akár egy elvakart szemölcs, vagy éppen pattanás.
A legtöbb egyedülálló nő – különösen, ha egy adott társadalmi csoport, vagy közösség elvárásainak szeretne megfelelni -, valósággal kínzó lelkiismeret-furdalást érezhet amiatt, hogy a legszebb éveit tékozolta el pusztán csak azért, hogy beálljon azon anyukák, férjes, vagy elvált asszonyok soraiba, akik már eddig is teljesítették kötelességeiket szeretteik, és az adott korszak elvárásai iránt. Ugyanakkor azok, akik ezzel homlokegyenest azt vallják, hogy már csak azért is inkább önállóak lesznek, és tartós függetlenségre és szabadságra kárhoztatva saját terveiket, és céljaikat akarják ha törik, ha szakad megvalósítani a társadalom szemében hajótöröttek, kirekesztettek, és száműzöttek lesznek, hiszen egy adott normarendszer értékeivel teljesen szembe helyezték saját elképzeléseiket. Mégis a legtöbb esetben kijelenthető, hogy nincsen olyan nő, aki betöltvén egy adott életkort ne érezne csillapíthatatlan sóvárgást egy igazi család, és egy huncuttan kacagó csecsemő iránt, akikkel teljesebb értékűnek mondhatná eddigi tartalmas, vagy izgalmas életét. Éppen ezért az ember könnyedén megfigyelheti, hogy azon hölgyek, akik egyedül járkálnak az utcán előbb-utóbb kiskutyát vesznek, és újfent meggyőzik magukat, mintegy a kegyes hazugságot igazolandó arról, hogy az elpocsékolt szeretetük tartósnak mondott érzelmeit átvetítsék a kiskutyájukra, ily módon igyekeznek kompenzálni az elszalasztott alkalmakat.
Akik abban a szerencsében vannak, hogy rokonaik, és szeretteik meglátogathatják őket bármikor életük folyamán azoktól előbb-utóbb kisebb neurotikus idegösszeomlást lehet kapni, hiszen óhatatlanul felteszik – főként a nőknek -, a kérdést: miért nem születek még gyereket? Miért nem alapítottak még családot?
– …De drágám! Miért vagy ennyire szigorú a testedhez? Hiszen a volt osztálytársaid már mind sokgyerekes családanyák, és annyira jól elboldogulnak! Te miért nem tudsz hasonlóan viselkedni?! – teszi fel egy-egy okostóni barátnő kioktató modorban sajátságos, és unalomig elismételt kérdéseit legjobb barátnőjének, aki még nem hódolhatott az anyaság édes örömeinek.
Sokszor olyan ez az egész, mintha már egyáltalán nem volnának az embernek igazi barátai, kapcsolatai, ismeretségei. Sokkal inkább szövetségek, és érdekek kusza, és szövevényes hálója, és masszája határozza meg a túlélés, vagy az életben maradás ősi, ellenállhatatlan receptjét.
– Kedveském! Őszintén sajnállak téged! Én a helyedben máris hanyatt dönteném azt az isteni seggű Antoniót, aki azt állítja, hogy a trópusokról jött és csak keveset gagyarászik a nyelvünkön!
– Ugyan már anyukám! A lányunk már régen felnőtt, önálló nő! Csak tudja mit is akar valójában! – inti le kotnyeleskedni vágyó feleségét az aggódó apuka, majd hogy aggodalmát máris megalapozottan kompenzálhassa átad egy zsíros csekket, vagy akár készpénzt ,,kislányának”, hogy ezzel is méltóképpen hozzájárulhasson az egyedülálló nők ingatag lábakon álló költségvetéséhez.
A nők többsége ennyi szívesség láttán csupán szabadkozni tud, és fűt-fát megígér, hogy néhány hónapig még ki kell tartani a lelkes családtagoknak, és akkor esetleg szóba jöhet egy új párkapcsolat, egy felélesztett régi romantikus szerelem, és a legvégén egy olyan kisbaba akit már nagyon vártak, és aki annyit boldogságot képes adni, aminek mindenki kivétel nélkül csakis örülhet.
– …És különben is! Mi a nyavalyát kell azon agyalni, meg izgulni, ha a Ritukának még nincsen párja? Az ég áldjon már meg mindenkit! Elvégre a XXI. században vagyunk, és nem a sötét középkorban! Ha szeretőkhöz van kedve akár egyszerre több kapcsolata is lehet, míg megtalálja a számára ideális párjelöltet! Bárcsak legalább negyven évvel én is fiatalabb lehetnék! – sopánkodik sokadszorra egy négyszeresen is elvált, jómódú özvegyasszony, akin egy deka ránc – annyi sincsen -, és akinek olyan kifinomult, babapopsi-tapintású kezecskéi vannak, mint amik hosszúra sikeredett életük során soha az életben nem kényszerültek arra, hogy kétkezi munkából éljenek meg, hiszen mindig akadt egy újabb bepalizható áldozat, aki gáláns gavallérok módjára eltartotta őket.
– Jó volna elutazni Balira, vagy Óceánia valamelyik eldugott, emberi szemnek szinte tökéletesen lakatlan, ősi paradicsomi szigetére, ahol akár az ember egész nap egzotikus gyümölcsöket ehet, vagy kedvére úszhat egy fátyolvízesés alatt, miközben nedves hajába a hölgyek tűznek virágszirmokat. – feleli csak úgy önkéntelen az egyik harmincas nő, aki még független, de már mindennel tisztában van, ami a tabutémák tárgykörébe tartozik.
– Ti is tudjátok, hogy nem vagyok azért annyira ostoba, hogy ne védekezzem minden szex előtt! Mégis, ha jönne a baba szándékosan ti lesztek majd az ünnepélyes utolsók, akik tudni fognak róla, mert semmi kedvem sincs hozzá, hogy köröttem lebzseljetek, és csámcsogjatok, hogy vajon miért csak ennyi idősen vállaltam gyereket.
A függetlenséget, és a szabadság átmeneti ideiglenességét általában mindenki nagyon élvezi. Még ha egy-egy újabb udvarló fel is bukkan az ember posványos életében, aki nem flörtöléssel, vagy nyílt színű támadással csábít, de virággal, bonbonnal, és esetleg egy jóféle ékszerrel, aminek grammra megmérhető karátjai bizony-bizony szintén nyomós érveknek számítanak a hölgyek körében.
A XXI. század hierarchia kritériuma rendkívül egyszerű. Dolgozz keveset, keresd szét az agyadat, minden más teljesen érdektelen! A kisgyerekes kismamák, és családosok köre egyre szűkebb, hiszen rendkívüli gondosságot igényel már egy-egy Alfa hím, és Omega nőstény kiválasztása a családalapítás szempontjából, míg a csecsemőgondozók, és a dadák csupán a társadalom egy köztes rétegét foglalják el, és csupán tervezik a nagy alkalmat, amikor majd nekik is önállón kialakítható életük lesz, akárcsak egy jól szabályozott láncolat. A legjobb barátnőkre viszont általánosságban az lesz jellemző, hogyha amelyik barátnő családot alapít egyre kevésbé igényli majd az ú.n. ,,csajos traccspartik” megtartását, hiszen minden szabad perce milliméter pontosan be lesz osztva, akárcsak egy gyárban dolgozna, a nap gyakorlatilag huszonnégy óráján keresztül.
Az elkényeztetett feleségeket, vagy valami hasonló roppant megtisztelő poszt várományosait egyfajta irigykedő, féltékenységre igen-igen hajlamos társadalmi megbecsülés övezte, pláne akkor, ha a bulvármédia szerves részét képezte a mindennapokban, és pop kulturális módszerekkel valósággal betört a nyugodt, meghitt otthonokba. Hiszen pénzt keresni mindig is kellett valahogyan.
Azok a kisgyerekek például, akik a szokványos, és unalmas Teddy-játékmackók helyett már Playstationön, vagy X-boxokon játszanak, és tesznek az egész világra, mondván; ez nekik kijár gyermekkoruk idillikus, megélhető kalandos utazásáról is lemaradnak. És ha bármelyik szülő – merő véletlenségből -, arra a szentségtörésre vetemedik, hogy karácsonyra tévedésből nem a Ferraris távirányítós autót veszi meg, hanem inkább egy Porsche terepjáróval igyekszik boldog pillanatokat csempészni első szülött szerelemgyerekének az véresen komoly szentségtörést követ el, aminek a büntetése, hogy már a következő munkahéten határozottan ki kell cserélnie a hibátlan csomagolású játékot egy annál megfelelőbb, és bizonyára méregdrágább különlegességre. Arról már nem is beszélve, hogy a legtöbb kisgyerek, aki lövöldözős játékokkal játszik lélektani szempontból a későbbiek folyamán bizonyíthatóan nem biztos, hogy egészségesen tud majd integrálódni, beilleszkedni az adott társadalom elfogadott értékrendszerébe.
Aztán, amikor a kismamának hirtelen sétálni van kedve a játszótéren, és a kis hercegnő, vagy éppen trónörökös is vele tart a minden kényelmet, és luxusigényeket kielégítő, modernül felszerelt babakocsiban, hogy a többi rokonszenvesen érdeklődő, és kíváncsiskodó fiatalos, lendületes anyukákkal ne kelljen beszélgetni az adott kismama máris inkább előkap egy olcsó krimit, vagy valami éppen akkor futó, jól fogyó bestszellerlistás prózát csakhogy a többi érdeklődő szülő barátkozós hajlamát rögvest kerékbe törje, és leszerelje. Mondván: éppen olvasok, tehát le lehet kopni rólam de azonnal!
Amikor végre az otthonmaradási időszaknak, és készülne visszamenni a munkahelyre az adott nő, a párja máris megjegyzi, hogy miután a soványaknak áll a divat azonnal szedje a lábát futólépésben, és ki se jöjjön a konditeremből egészen addig a pillanatig, amíg teljesen vissza nem nyeri szülés előtti csúcsbombázó alakját, amivel egykoron bizonyára meghódította kedvese szívét.
Később aztán a dolgok megint csak megváltoznak, hiszen a férfi is tekintélyes sörpocakot növeszt, de akkorát, mintha ő volna személyesen a török szultán, vagy egy kiselejtezett sumó világbajnok. És ha a kiadósan bőséges vacsoraasztalnál véletlenségből megjegyzi, hogy az illető hölgy semmit sem változott, ám egyetlen falatka károsító rántott húst, vagy fasírtot sem ehet, mert mindig illik vigyáznia a vonalaira olyan párkapcsolat nem létezik, hogy ettől a beszólástól máris el ne szabadulna a pokol.
Hála a közösségi médiák mindenre kiterjedő hadjáratainak, ahhoz hogy továbbra is nyeregben érezhessék magukat, és a toppon lehessenek rengeteg nő máris elbüszkélkedik nemrég született csemetéjével. Hogy milyen volt, amikor először kakilt a vécén, méghozzá teljesen egyedül feltartott győzelmi jellel a háttérben? Vagy hogy melyik szót mondta ki először, - amit hála már az okos telefonok diktafon applikációinak pontosan rögzíteni lehet, így egyetlen mihaszna, vagy középszerű hang sem vész kárba.
Általában a nagyobb társaságban mindig a férfi az, aki feszengeni kezd, mert képtelen beletörődni abba, ha szerelme esetleg még mindig népszerűbb, és sikeresebb mint ő.
A legtöbb nő, akik bár bombázó testalkattal áldott meg az ég előszeretettel barátkoznak olyan emberekkel, akiknek szintén lelki komplexusaik vannak, és jelentős kisebbrendűségi tévhiteik hiszen így lélekben örökké karcsúak maradhatnak, és nem szükséges mindannyiszor saját maguknak bebizonyítaniuk, hogy még mindig ő az első számú egzotikus szépségkirálynők saját egyszemélyes szépségversenyükön. Abban a percben, hogy a nagyszülők is beállítanak, vagy hirtelen újból felbukkannak a pár életében az élet újból egy darálóhoz fog hasonlítani, amibe minden belekerül, hogy aztán mindent ledarálhassanak. Igazából minden nő, aki nem tud egyensúlyozni a magánéletben előbb-utóbb megérti, hogy a nagyszülőknek is kisebbfajta csalódást okozott, mert a talpraesettséget nem neki találták ki, mint a régiek iskoláját, ami a tapasztalatszerzésről szólt. Vidám, kissé rút kiskacsa kislányból később pattanásos, megnyúlt, bakfis kamasz még később már éretten gondolkodó egzotikus virágszál serdült, aki még mindig ugyanaz a kisebbrendűségi komplexusokat álcázó, félénk, és megriadt állatkára emlékeztető kiskacsa, aki volt, csak most hihetetlenül formás, karcsú, sportos külalakja van, és mézfolyamként csordogáló, vállközépig érő frizurájával naponta más sztárfodrász foglalkozik, és olyan istennő tekintettel hódítja meg, vagy éppen babonázza meg a férfiúi szíveket, hogy bármikor képes összetörni őket.
Egy szép napon aztán – ha szerencséje van a hölgynek -, kifog egy olyan kissé tétova, nyeszege emberkét, akit ugyanazok a belső, vívódó lelki konfliktusok jellemeznek, akárcsak a hölgyet, és megszületik valami rejtett, ösztönös, lélektani szimbiotikus kapcsolat, mely a kölcsönös részvéten, és szánalmon túl talán még a kölcsönös szeretet csíráit is hordozhatja. Aztán, hogy a boldogságról érdemes-e a továbbiakban vallani, és beszélni az már egészen más tészta. Később minden hölgy vágyódni kezd egy elképzelt, régi élet után mely a ,,mi lett volna ha?” érzésvilága fejez ki talán a leghitelesebben. Mi lett volna, ha nem pasizok be? Mi lett volna, ha inkább a karriert választom, és nem a családi boldogságot? – Mindenki rájön arra, hogy hihetetlen mérvű lelki energiát pocsékolt el, viszonylag nagyon rövid idő alatt, és hogy bár minden sziklaszilárdan biztonságosnak tűnik, és az élet akárcsak egy hajó száll a vízen, mégis a nehéz, fáradtságos hétköznapok világához is előbb-utóbb szükségképpen fel kell nőni.

Áramló mozaikok vágják
hanyatt magukat,
miközben a tetetett,
tunya közöny
s a képmutató tékozlás
egyre csak pihen;
ki tudhatja, hogy vajon
falakból épült-e a valódibb
fogság, melyet az emberre
rámért ilyen-olyan csélcsap ármány,
cselszövés, vagy csupán
minden fogoly magamagának
szándékosan elfelejtett rejtjele?!

Állapotok már alig ismeretesek;
egy-egy tartós lemondás hitelesíti,
minősíti is a későbbi
meghunyászkodásnak
tartható visszafogott magatartást.
Zsugori, fösvény-szagú
Pillantások cementje,
melyek ideje korán megkövültek,
hiszen a kitenyésztett
exibicionizmus mostan a trendi sikk.

Mintha egyre inkább szigorított
csend-keretben hangozhatna
csupán csak el egy-egy
bizalmasan elsuttogott
őszinte szóbeszéd, hogy
mások véletlen se hallják meg,
hiszen akkor a többség
is bármikor lelepleződhet.

Az elhagyott, vagy épp
megtett utak kifűrkészhetetlen
messzesége még visszahívogatja
áldozatait; az adott képzelet
realizmusa is inkább egysíkú,
mint polifon.

Minden megkezdett évszak
összehordja sajátságos fészkeit.
Ma sokan úgy vannak,
mint az uzsorás,
akinek mindig tartoznak
s aki nem hagyott végrendeletet.

Kezdet s Vég határpontjára
szorulva óvatos sorsszerűség
lehet a biztos felismerés:
egyedül vagy! Lelakatolt
kripta-arcokat figyel
a türelemmel egybekötött
kíváncsiság: vajon
a többség mire is gondolhat?!

Mert sírás s mosoly képes
csupán egyszerre felépíteni
egy egész arcfalat.
Nagyobb baj, ha adott
becsületszó helyett meglepően
sokan üres kezek vermébe
térnek sokan haza.
Hazug, lakatlan gesztus-szigetek
tivirványázgatnak kedvükre
manipulatív módszerekkel,
míg megtehetik.

Mintha minden ember
megőrizné egy-egy félresikerült
párkapcsolata rossz,
kicsinyes vándor-düheit.

Csonka Ottó úgy tervezte, hogy a felesége születésnapján rukkol elő a bejelentéssel. Elgondolta hát náluk lesz a felesége húga is, a felesége kitölti a méregdrága Don Peri-non pezsgőváltozatot, melyről igazság szerint egyáltalán nem lehetett megállapítani, hogy valóban francia import lenne-e?
Ottó csendít majd a felesége poharával, mondván: Jó volt, hogy találkoztunk, de most már mindkettőnknek az lenne jobb, ha nem találkoznánk soha többé!...
Szó se róla! Valósággal rajongásig imádta, és szerelmesen szerette a feleségét, mintha még mindig kamasz éveiben járna, holott nemrég múlt negyven. Mégis úgy érezte, mintha kikopott volna valami igen-igen fontos érzelem a mázsás hétköznapokból, amire talán mindkettőjüknek nagy szükségük lett volna. Neki talán különösen, hiszen párkapcsolatukban Ottó volt az érzelmesebb, mindent túlzásokba vivő lelki fél.
Mire azonban tényleg a koccintásra került volna a sor, Ottó feleségének olyan jó kedve kerekedett a vélhetőleg nagyon jó minőségű pezsgőtől, hogy vágyaktól kezdett csillogni mogyoróbarna egzotikus szeme, és flörtölő szempilla-rebegtetéssel jelezte, hogy bizony-bizony nagyon szívesen ágyba bújna nagyon szőrös, sok esetben gusztustalan urával.
Felesége fél nyolc előtt öt perccel hányt először, az még simán ment, nyolckor viszont úgy érezte: itt a vég.
Ottó végül úgy döntött, hogy mondókáját későbbre halassza; gyöngéden betámogatta feleségét a hálószobájukba, betakargatta, akár egy gyereket.
„Pihenj le egy kicsikét" - mondta nyájasan távozóban gyengéden megcsókolta felesége kipirult homlokát.
„Szeretem, mikor részeg vagy, mert legalább olyankor megengeded, hogy kedvemre ápoljalak!"
- kimerülten, elgyötörten nézett a felesége után, nem bánná, ha ez egyszer tényleg mellette maradna az asszony, gondolta, nem bánná, ha szorítaná a kezét, természetesen nem pátyolgatóan, ó, egyáltalán nem, csak virrasztanának együtt, hallgatva mélyen, akár a szerelmes cinkosok.
Persze ő egyszer még meg fogja mondani Annának, amire régóta készül! Ami késik, az nem múlik.
Még hallotta a felesége halk szuszogó hangjait „mintha azt hinné az ember, hogy talán még mindig szereti őt, csupán az időzítés, és a szituáció nem stimmel” - töprengett miközben az este váratlanul ráereszkedett.
Mert nyár volt akkor éppen, amikor először találkozott élete asszonyával.
A nő éppen akkor szakított a nagyon jóképű üzletemberrel, ő, pedig nemrég kecmergett ki egy olyan felszínes kapcsolatból, ami csupán két ember külsőségeiről szólt.
Volt barátnője vállalkozást csinált, és keményen igyekezett megszorongatni üzleti partnereit, hiszen ha nem ő teszi meg a kezdő támadó lépést, egyre nagyobb lett volna a tartós rizikója, hogy a nagy cápák szinte azonnal bedarálják.
Ottó csupán csak szórakozásból kellett neki, hogy lássák az ismerősei, hogy bárkit megkaphat magának, akit csak akar.
Ottó egy pillanat alatt (olykor mennyi minden belefér egyetlen pillanatba, máskor meg az egész napba semmi sem! - gondolja mellékesen) visszalapozza magában a tegnapelőtt estét.
Ő csupán egy elégedett párkapcsolatot, egy biztonságot hátteret szeretett volna elsősorban saját magának, amire gyakorlatilag a legtöbb átlagember is óhatatlanul vágyakozna.
Csupán azzal a kikötéssel, hogy ő mindennek hajlamos volt túlságosan is nagy feneket kerekíteni.
Észre se vette, csak amikor szájbarágósan az egyik közös ismerősük félrehívta őt, és diplomatikusan közölte vele, hogy a felesége titokban meglátogatta exét, és bizony kiadós temperamentumosság mellett be is olvasott neki kisebb fenyegetési célzattal, miszerint: kopjon le egyszer és mindenkorra a férjéről különben nem tudja mennyi időbe telik, de kiadósan móresre fogja tanítani, és el is intézi, de úgy ám, hogy azt megemlegeti!
Úgy érezte abban a percben, hogy asszonya védelmet kínált fel számára újfent halálosan bele is szeretett. Miért ne lehetett volna ez igaz?! Hiszen minden annyira egymásból következett, hogy sokkal inkább az lett volna újdonság, vagy szenzáció, hogyha a dolgok váratlan fordulatot vesznek, amire az ember nem számíthat.
„Emlékszel a karláncomra, mikor elszakadt, és mi meg azt gondoltuk, hogy vége mindennek?! Én pedig imádtam, hogy azonnal majdnem sírva fakadtál, mint egy nagy gyerek, mert nem lehetett csak úgy egyszerűen rendbe hozni egy karláncot. " - olvassa ki saját átélt emlékeit saját lelkiismeretéből Ottó.
Délután fél négy. A szél az ablaküveghez vágja az esőpermetet, a cseppek megindulnak, bekapja egyik a másikat, s már pocakosan siklanak tova, belülről nézve olyan az üveg a ráeső fényben, mintha ragacsos csigák mászták volna meg.
„Túlságosan nagy lett a por a lakásban!” - gondolja Ottó. - A levegő bakapehelyrészecskéi változhattak, az a baj Attól köhécsel úgy, akár egy göthös tüdőbeteg!"
„Ki lehet bírni, csak tartsd a kapcsolatot - motyogta magának - , nyújtózz, amikor nyújtózni kell, és gömbölyödj össze, amikor kell jó, fog ez menni!"
Egy azonban biztos, a nyár vége túlontúl mocskos, zivataros volt; galambdúcok jutnak róla eszébe (nem tudná megmondani, tényleg látta is azokat a dúcokat vagy csupán álmodta egy szörnyű éjjel)
Másnap, honnan-honnan nem, megjelent a színen az ex barátnője Gabi.
- Látom nálad semmi sem változik! Még mindig saját szánalmas kis életed foglya vagy! - jelenti ki, mint akinek mások élete felett is hatalma van.
- Már megbocsáts, de ha azért jöttél, hogy sértegess és megalázz, akkor jobb, ha máris elmész! Nem tűröm el többet! - hangja önmagát is meglepi. Egyszerre komoly, és határozott, mint egy negyvenedik évét betöltött, érett ember.
Úgy tűnt most viszont Gabin van a sor, hogy bűntudatot keltve számon kérje:
- Az a helyzet bébi, hogy te mindig is egy kis szánalmas, kisstílű csóringer alak voltál! Nem is értettem saját magamat, hogy miért kedveltelek annyira! -mintha önmagához beszélne, és nem volt barátjához. - És a hetyke cuki pofa feleséged merre van, ha szabad kérdeznem?! - néz körül kutatón a lakásban, miközben odasomfordál a tágas, mennyezetig érő könyvespolchoz, és leemel találomra néhány kötetet.
- Ha tudni akarod pihen, mert nagyon sok munkája van, és szeret a maximalizmusra törekedni, ami viszont rólad egyáltalán nem mondható el! - adja vissza exének a feldobott labdát, és csak remélni tudja, hogy leáll majd a további gyilkos piszkálódásaival.
- Jaj, hát ez nagyon sajnálatos! És mondd csak mi a foglalkozása? Talán kínai masszőr, vagy férfigyógyász? - vihog gusztustalan előálló kapafogaival. Mintha egy pókhálós performacet adna elő.
- Most még udvariasan megkérnélek, hogy vegyél vissza a viselkedésedből, és állítsd le magad... - kéri, bár zöldesbarna szemiben szikrák villannak.
- Ó ha! - lepődik meg. - Hátrább kispajtás az agarakkal! Most akkor te fenyegetsz engem, mi?! Ha nem mondtam volna még neked fekete övem is van! Bármikor elbánok egy hozzád hasonló nyápic, gyáva alakkal! - jelenti ki, és tüntetőleg féloldalas harci támadóállásba lendíti magát. Most nagy a veszélye, hogyha Ottó nem lesz résen könnyen a mogyoróival fizethet meggondolatlanságáért.
- O.K. Bocsánatot kérek! Így már megfelel?! - kérdezi nyíltan. Mintha már nem is félne ex barátnőjétől.
- Ezt neked nem hiszem el, de mondjuk kezdetnek nem is rossz! - csettint a nyelvével. - Légy kedves és mondd meg a cucikádnak, hogy üdvözlöm, és jó volna összefutni vele egy kávéra, vagy valami hasonló! Pár, szépfiú! - a levegőbe dob egy csókot, majd, mintha egy lebegő felhő volna kilibeg a bejárati ajtón. Ottó tüstént odarohan, és az összes zárat, ami csak van az ajtón gondosan bezárja. Ide még véletlenül se jöjjenek vissza sok lelki ebből vérző múltjának szereplői.
Nem volt igazán nyugodt. „Mi a fészkes fenének kellett nekem ennyire jónak lenni! - bosszankodott.
A női bugyik látványa valahogy mindig is megnyugtatta. Mintha egyszerre biztonságot, és ugyanakkor menedéket is jelentettek volna számára ezek az egyszerűségükben is meglepően egzotikus fehérneműk. Pláne, amikor felesége egyszer bement egy szexshopba, és meglepte egy igazán vadítóan dögös, szexis, provokatívan pikáns, csipkés főkötős darabbal, hogy aztán jócskán elfoghassa urát a kisebbrendűségi komplexus amiatt, hogy képtelen megfelelő szakértelemmel kibontani az erotikus ruhadarab pántját. Gyönyörű felesége bezzeg előbb csupán halványan kuncogott ezen, majd amikor már nm bírt magával azonnal hahotázni, és kuncogni kezdett.
- Semmi baj édes szívem! Segítek! - mintha megszűnt volna egy füst alatt minden fölösleges, értelmetlen ellenállás. Aztán, amikor bombázó felesége meztelen volt Ottóban még a vérkeringés is megállt. Még sosem látott ennyire valódi, és igazi nőt, aki egyedül csakis őt szereti, és senki mást.
Sehogy sem tudta megérteni, hogy miért iszik valaki, aki nem bírja az alkoholt, vagy másként már nem tudja feloldani a gátlásait.
Ebben a minutumban úgy érezte: egy félelmetesen mély és félelmetesen sötét verembe dobták, s fölül most eresztik rá a súlyos, rozsdás vasrácsot.
Egy mozdulatlan árny mintha kényszerítette volna: álljon a lábára, szedje össze magát, lépjen be a folyosóra, és vágja oda, vágja a volt ex barátnője arcába:
,,Édesem! Nem tűröm, hogy megalázz!”
De Ottó - úgy tűnt -, görcsösen ellenállt.
Rettenetesen félt ugyan, hogy mindennek vajon mi lesz a hozadéka, vagy a következménye?
Ez a felkínált stratégia szinte megrészegítette.
Tulajdonképpen már ott tartott, hogy fölpattan... Ugyanakkor látta a feleségét is fölpattanni.
Mintha a hétköznapok egyre inkább összefolytak, összemosódtak volna. Mégis hogy jutottak odáig, hogy az egymásért való kölcsönös szeretet, szerelem olyan sablonos, monotonná vált, mintha csak mindketten háztartási automaták lennénk?! - töprengett.
Ottó legalább tizenötször levetítette magában ezt a jelenetet, s utána még szomorúbb lett, mint volt.
Végül csak így, ilyen szomorúbbnál szomorúbban kuncsorgott vissza meghitt lakásuk védett falai közé s ballagott át a konyhába; éjfél elmúlt;
,,Persze hogy csak téged szeret te idióta tökfej!” - mormolta magában, s majdnem elbőgte magát, amikor a felesége kipirult arccal, csillogó szemekkel a nyakába ugrott:
- Drágám! Annyira jó vagy hozzám! Meg sem érdemellek!

Mert mindannyian
kihasználták érveiket;
öntudatlan vitorláztak
sokáig az élet zajló vizeiben,
mikor sajgó,
kétértelmű kételyeket
fordították szándékosan ellenük.

Zavaros szemekben
gyanakvó kételkedés vert tanyát.
Aki nem alkuszik,
nem is adhatta a szolga
ostobát s ezt ,,egyesek" tán
már nem is akarhatták
igazán megbocsátani.

Közönséges s mocskos játék ez,
mert Idők múlásával már minden
s mindenki önmaga
torz-groteszk árnyéka lett.
Mesterséges időkorlátokat
állítottak mint afféle digitális
akadályokat a gyanútlanabbak elé,
hátha még meggondolják magukat,
vagy épp meghátrálnak;
happy end-es ösztönök
sem működhetnek már
csupán csak
egyszál magukban.

Valami minimalista,
megkurtított önbizalom
nélkül - félő -, már
mozdulni sem igen lehetséges.
Félrehajtott, gyanakvó
tekintettel óvatosan
az ember önmagába visszanéz,
kicsit tán úgy mint
az alkalmi Hamlet-bolondok,
vagy az idegbetegek.

Nyomasztó labirintusok
az agy fogaskerekeibe
beágyazottan;
az önmegfigyelés
kikezdhetetlen szinonimái.
A viszonylatok-kapcsolatok
paradoxona, mintha mindig
is létezett volna egyre
nyilvánvalóbban,
megcáfolhatatlanabbul.

A határtalan igényesség
- igaz -, még rendre kopogtat,
de már lehet,
hogy nem is olyan sokáig.
- Jó lett volna tudatosan
kikerülni az ún. bukfenc-pofonokat.

Ösztönös válaszok
megalapozatlanságába sem biztos,
hogy jó ötlet belekapaszkodni;
akárhonnét is akarunk
egyáltalán nekiindulni,
kőkolonc a szégyen
vagy újrakezdés,
ha menni kell,
mindenkiben ott szunnyad
a torokszorító félelem,
ti. hogy vajon mi lesz
majd a következő percben.

Az önként elvállalt korlát
már nem józanítja az embert,
de egyre stresszesebbé teheti.

Ugyan már melyik nő volna kíváncsi egy lesajnált, világ életében anyuci pici fiaként éldegélő, lúzer agglegényre, aki már vészesen közelít a negyedik X-hez, és még mindig nem mondhatja el magáról, hogy volt egy igazi barátnője?
- Drágám! Nincs ebben semmi szégyellnivaló! - igyekezett vigasztalni felnőtt fiát az anyuka. - Előbb-utóbb csak horogra akad valaki! - Az anyuka ezt annyira komolyan gondolta, hogy az egyik jó ismerősének a lányát kérte meg, hogy próbáljon meg észrevétlen természetességgel a fia bizalmába férkőzni, mintha csak úgy spontán vadidegenekként találkoztak volna.
Előzetesen az anyuka hosszan kitárgyalta a fiát a szintén felnőtt nőnek. El nem mulasztotta volna megemlíteni, hogy fia valósággal halálosan retteg a négylábú házi kedvencektől, és különösebben egyáltalán nem szereti a hangzavart. Tehát egy amolyan dübörgős, könnyűzenei koncert teljes mértékben ki van zárva nála.
- Ne tessék haragudni Jutka néni, de ha Vili ennyire visszahúzódó, introvertált személyiség, talán nem éppen én vagyok a megfelelő választás! - szabadkozott a talpraesett hölgy.
- Ugyan már Patricia kedves! Meglásd azonnal megfogod kedvelni! Csak kérlek adj neki egy esélyt, mert megérdemelné! - A két nő közösen megbeszélték, hogy mi miként és hogyan fog történni, hogy Kristóf remélhetőleg semmit se vegyen észre, majd az anyuka bizakodva és izgatottan távozott a helyszínről, míg a fiatal felnőtt nő másik irányba ment.
Másnap rejtélyes email érkezett Kristóf laptopjára, és szinte ujjongó, gyerekes izgatottsággal újságolta el a nagyon jó hírt anyjának, aki minden színészi képességét bevetette, hogy úgy tegyen, mint aki éppen most hall erről az egészről:
- Látod kincsem! Én megmondtam! Gyorsan kivasalok egy tiszta inget, és az öltönynadrágodat! Így azért mégsem mehetsz az első randidra, nem igaz?! - azzal, mint aki máris túl sokat mondott eltűnt a hálószobába, hogy vasaláshoz fogjon.
- Szerinted elmenjek, vagy ne?! - tépelődött előbb csak úgy félhangosan, majd izgatottsága mértékétől függően egyre hangosabban.
- Szívem! Felnőtt ember vagy! Igazán eldönthetnéd egyszer egyedül! Én azt mondom, hogy mindenképp adj magadnak egy esélyt, hátha valami jó sül ki a dologból! - vasalt tovább.
- Hát... nem bánom... de ha bármi rosszul sülne el kérlek ne felejtsd el, hogy a te ötleted volt a randizás! - hárította a felelősséget anyjára.
- Jaj! Ne károgj nekem itt folyton, mint egy vészmadár! meglásd! Istenien fogod magad érezni! - jelentette ki, mint aki máris többet tud a kelleténél. - Mindjárt kész van az ing, de utoljára vedd fel össze ne gyűrd nekem!
A felnőtt férfi időközben idegesen járt-kelt a lakásban föl-le. S mintha siettette is volna a perceket, amik csupán lustán vánszorogtak. Végül tizenöt perc múltán anyja már hozta is a frissen vasalt, ropogós, hófehér inget, és a hozzávaló sötét nadrágot.
- Szerintem nem ártana, ha vennél egy csokor virágot, vagy valamit! A legtöbb nő értékeli a kedves figyelmességet!
- Igen anyu, de ezek a mostani nők, mintha totálisan fázis eltolódásban szenvednének! Mindegyiknek csak kocsi, és pénz kell! Romantikus érzelmek teljesen ki vannak zárva.
- Ugyan már kicsim! Azért csak nem ennyire szörnyű a helyzet! Na! Kapkodd magad! El ne kés!
Kristóf gyorsan felvette a nadrágot, az inget, és egy könnyed sportzakót, melyben egyszerre lazán, mégis nagyon elegánsan festett, és persze meg is borotválkozott, mert a háromnapos borostától úgy festett akár egy Tasmániai félszigetről szabadult bennszülött.
Mikor megnézte magát a tükörben anyja nem győzött ámulni, hogy egyszeriben milyen jóképű lett nagyfia!
- Ejha! Szerintem főnyeremény leszel! Majd meglátod! - bátorította.
- Hát... szeretném hinni... - nyelte le gombócként félelmét, és egyéb gátlásait, majd félolasz, fekete cipőben kilépett lakásuk ajtaján, és gondolatban máris memorizálta újból, hogy hova is beszéltek meg az email tanúsága szerint találkozót?
A randi helyszíne egy mostanság népszerű, és felkapott kis kávézóval egybekötött étterembe volt megbeszélve, ahova az egyszerű átlagember nem szívesen teszi be a lábát, attól félve, hogy később majd jócskán megbámulhatják.
Kristóf azt remélte, ha kiszemelt hölgy már várni fogja, ám mikor belépett a kávézóba kisebb csalódás kerítette szinte azonnal hatalmába, hiszen mi van akkor, ha a hölgy meggondolta magát, és csak elakart vele szórakozni? Vagy idétlen gyerekes tréfát űzött ezzel az egész randimizériával? - töprengett magában, mire tíz perccel később sugárzó, csillogó ezüstözött ruhában a hölgy is megjelent. Olyan lélegzetelállító volt már a megjelenése, angyali kisugárzása, szikrázó mennyország-mosolya, közvetlensége, hogy Kristófnak valósággal azonnal földbegyökerezett a lába:
- Ö... nahát... szóval... nahát... - nyögte ki.
- Én is nagyon örülök neked! - kétoldalról könnyed, légies puszi következett, majd kissé diplomatikus kézfogás: - Dudás Patricia vagyok!
- Én... szóval... én... - mintha elfelejtette volna, mint is akart mondani, végül bátortalanul kinyögte -, Kristóf!
- Nagyon örülök, hogy személyesen is találkoztunk! Ugye nem zavar, ha inkább tegeződjünk?
- Ö... nem...
- Leülünk? Ott a hátsó sorban van is egy kellemes hely! - most először fogta meg egy fantasztikus nő a kezét, és valósággal máris húzni kezdte a meghitt helység belső, kicsit homályosabb kuckószerű zugai felé.
Mielőtt Patricia leült volna Kristóf villámsebesen már ki is húzta lőtte a széket akárcsak egy régi vágású gavallér, ami pírt csalt a gyönyörű nő arcára:
- Nagyon köszönöm... nagyon kedves vagy... - válaszolta megilletődve, majd óvatosan leült, hogy össze ne gyűrje a ruháját.
- Ö... igen... - felelte kicsit megszeppenten, majd ő is leült.
Tüstént megjelent az asztaluknál egy rókaképű, lenyalt hajú pincér, és megkérdezte mit parancsolnak. Kristóf megilletődött félszegséggel inkább Patríciára bízta a választás jogát.
- Én kérnék szépen egy kókuszos koktélt! - kérte, majd Kristófra nézett, aki még tétovázott. - Az Úrnak pedig...
- Kóla jó lesz...
- Egy Kólát! - Köszönjük.
- Azonnal hozom! - a pincér máris elviharzott.
- Hú! Hát nem mondom! A kiszolgálás azért lehetne ennél jobb is! - jegyezte meg a hölgyemény. - Tudod legjobban a csöndes, nyugodt helyeket kedvelem! Van egy isteni hely, ami régen egy húsfeldolgozó volt, de aztán fantasztikusan átalakították, és most festészeti műhelyként szolgál, és bárki kipróbálhatja saját kreativitását és kézügyességét. Ha gondolod elmehetnénk... - nézett rá kérdő tekintettel.
Öt percen belül a kért italok is megérkeztek asztalukhoz!
- Köszönjük szépen! - Patricia kettejük helyet is megköszönte italaikat a láthatóan ügybuzgó pincérnek, aki mielőtt elment volna még rákérdezett, hogy hozhatja-e az étlapot, de ezt egyelőre visszautasították.
- Mesélj magadról valamit Kristóf. - kérte, és gyöngéden megfogta a másik verejtékező kezét.
- Ö... hát nemsokára leszek negyven, és hát... szóval édesanyámmal élek... - meglehet ezt nem kellett volna elmondania, mert a legtöbb nőnek önálló, független anyagi egzisztencia kell, és legalább egy BMV!
- Hát ez igazán érdekes... Én alig vártam, hogy végre betölthessem a tizennyolcat és leléphessek otthonról, de szerencsére imádnivaló szüleim megbíztak bennem, és tudták, hogy komolyan gondolom! Szabadkezet adtak, amiért mindig hálás leszek nekik. - Most Kristófon volt a sor, hogy elmesélje ő miért nem tudott otthonról elköltözni, vagy a saját lábára állni.
- Eredetileg úgy volt, hogy én az érettségi után azonnal kimentem volna külföldre, csak aztán nagyon sok minden közbeszólt...
Patricia kíváncsi, izgatott pillantást vetett rá, tehát Kristóf mégha akarta volna akkor se kerülhette volna meg a kérdést.
- Eredetileg a Színművészeti volt betervezve, csak oda az átlagembereket nem szokás felvenni, majd később jött a Bölcsész-Kar! Aztán végül egy egyszakos tanári diploma, és aztán... nem is tudom... talán nem találtam a helyemet... - hallgatott el, míg a hölgy igyekszik magában megemészteni a hallottakat.
- Ó! - lepődött meg jóízűen. - Ez nagyon szuper! Aztán az egyetem elvégézése után mi történt?
- Hú! Hát... lényegében apám hamar nyugdíjba vonult korkedvezménnyel, és hát... szóval... én munkanélküli lettem nyolc évig biztosan... - szégyellte, hogy be kell vallania, de jobb az igazság!
- Akkor ez azt jelenti, hogy nem is foglalkoztál gyerkőcökkel?
- De természetesen! Öt és fél évig aztán kirúgtak az állásomból, mert nem voltam az Igazgatónő szemében szimpatikus! Van ilyen!
- Micsoda szemétség ez már! De azért a gyerkőcök elfogadtak és szerettek nem?!
- Há persze! Nagyon sok történetem van a kicsikkel kapcsolatban! De azért eléggé kemény időszak volt, mert rögtön a mélyvízbe dobtak, és sok igazságtalanságot el kellett tűrnöm.
- Nagyon sajnálom... - szorította meg bátorítón, bizalmasan kezét.
- Ö... köszönöm... de... - elharapta a szót, majd kis idő múlva folytatta -, azt gondolom ma már, hogy talán jobb is, ha így történt.
- Most jelenleg hol dolgozol?
- Leginkább home officeban otthonról, de persze ha becsúszik egy-két alkalmi munka azt elvállalom.
- Milyen álmaid vannak?
- Hú! Nehéz kérdés... forgatókönyvírással próbálkozom már egy ideje. Persze nem nagyban, inkább csak amatőr, afféle hobbi szinten. Jó volna külföldre kikerülni, és leforgatni egy filmet, vagy valami hasonlót... de egyre inkább úgy érzem, hogy ezen a helyen fogok meghalni... - kicsit szomorú lett, ahogy elképzelései között kutatott.
- Nem szabad elkeseredned! Előbb-utóbb valaki csak felfigyel a tehetségedre! - vigasztalta.
- Nem szeretnélek kiábrándítani, de sajnos az estek többségében ez csupán csak külföldön lehetséges, persze ha az embernek akadnak megfelelő kapcsolatai.
- Mondták már neked, hogy kicsit mintha szándékosan is borúlátóbban látnád a valóságot?
- Igen! Anyutól folyton ezt hallom!
- Figyelj! Én megértelek valahol, mégis úgy érzem, hogy mintha szándékosan nem mernél, vagy nem akarnál változtatni! Ugyanakkor gondolom sosem mertél igazán segítséget kérni, mert mindig attól rettegtél, hogy megszégyenítenek, vagy senki sem fog segíteni! Bocsánat, ha túlzottan is rátapintottam volna a lényegre!
Kristófon erősen meglátszott, hogy minden egyes szó beletalál érzékeny, sebezhető lelkiismeretébe. Ugyanakkor Patricia is egy olyasfajta nő volt, akinek sok mindent meg kellett élnie saját életében, így már volt kettejük között valami egészen vékony, láthatatlan, de közös pont.
- Igen... teljesen igazad van! Sokszor elővesz az önsajnálat, és a depresszió...
- Sajnálom... de figyel! Mindketten találkoztunk végre és ez talán most egy új lehetőség lehet, nem?! - mosolyogni próbált, hogy kicsit felvidítsa az elcsigázott férfit.
- Ez is igaz! Nos... akkor miről is beszélgessünk? - próbált témát váltani.
- Mesélj nekem kicsit magadról? Hogy mit szeretsz csinálni még?
- Hát... szeretek olvasni, gitározni, írni, verselni... csupa-csupa manapság bagatell, haszontalan dolog, miből nem lehet meggazdagodni.
- Viccelsz! imádom a költészetet és a jó zenét! És hogy megy a gitározás? Én legalább hat évet jártam szolfézs órákra, és zongorázni, de egyedül a szamárindulót tudtam úgy-ahogy megtanulni! - ellenállhatatlanul sugárzott belőle valami földöntúli, lelki harmónia, amikor szívével mosolygott.
- Az is szép! Tudod szerintem szükséges, hogy az ember életében még legyen valami plusz dolog, amiről elmondhatja, hogy az csakis az ő terméke!
- Igen! Én is pontosan ezt akartam elmondani...
Ahogy a kora délután lassacskán estébe fordult, és megtelt a kávézó, és az étterem is úgy gondolták, hogy hazamennek, de megbeszélték mindjárt a következő randitalálkozást.
Kristóffal valósággal madarat lehetett fogatni, amikor Patricia volt a csók terén a kezdeményező fél, és olyan gyöngéd, puha, lágy ajkakkal érintette meg a száját, amire még nem volt példa. Első nekifutásra tényleg nem is olyan rossz.
Patricia amint hazaért dobott egy SMS-üzenetet Kristóf anyának, melyben leírta, hogy minden flottul, gördülékenyen ment, és nagyon megkedvelte Kristófot. Kristóf anyja pont akkor tette le a mobilját a nappaliban, mikor felnőtt fia csöngetett az ajtón.
- Képzeld anyu! Isteni randim volt! - jelentette ki kiegyensúlyozottan, és büszkén. Ennyire jól, és boldogan talán sohasem érezte magát már vagy húsz egynehány éve.

Kibukfencezett már régóta
a gyarló ember kúsza
álmok kegy-kosarából;
sziszegő látomásokon át,
ahogyan falban lüktető hajszálerek.

Mert – önmagának is ritkán vallaná be –,
jó volna felülemelkedni
végre a köznapias,
gyarló logikán, az elhagyott,
kopárság-szagú partokon,
a négy égtáj leláncolt kapuin túlra,
követve a delejes látomást,
– ne kelljen már szótlan
eltűrnie megalkuvók,
összeesküvők vad,
ádáz rohamát.

Tétova előkészületek,
egyhangú monológok,
lankadatlan, gyerekeskedő
szorgalom mint egyfajta
folyamatosan szorongó
készenlét maradhatott vele csupán.

Mert ugyan kihez
is fordulhatna itt és most,
aki eldöntötte: soha
meg-nem-alkuszik?!
Ki a nyilvános, ünnepélyes
melldöngetéseket szándékosan elkerüli?

Az ember körül mostan
már egyre inkább gyanakvó
szolgalelkűség feszül;
egyszerre ólálkodás és szimatolás,
hogy ki mennyit
lejmolhat szégyentelenül.

A magány egyre nyirkosabb,
dohszagú, áporodott vermei,
mintha a bőr pórusai alá
is befészkelték volna magukat.
Az igaz-őszinte barátságokat
is egyre inkább a föld nyelte el.

A szánalom fojtogató gyűrűi
is egyre szorosabban fogják
a nehézkes hétköznapok súlyát.
Az ember botladozva,
hátraarccal kénytelen hátrálni,
márha túl akarja élni
a sok szenny-mocskot,
ami egyszerre a nyakába szakadt.

Előbb-utóbb tökéletes ponttá,
porszemekké való zsugodorásban
is egyedül marad
szinte minden társaslény.
A belső bizonytalanság,
akárcsak a tanácstalan,
tétova ácsorgás egyre
szembetűnőbb, nyilvánvalóbb.

Ti. hogy nem lehet már
helyezkedni az átlagnak
sehova sem.
Kisodródik ideiglenes
kényszerpályákon egyensúlyozva,
akár egy imbolygó kötéltáncos,
hiszen mást – segítség nélkül –,
már aligha tehetne.

Fölfalfa őt szőröstül-bőröstül
e mostani digitális Hiéna-évtized,
ahol tartós közönyösság uralkodik.

A fülledt, már-már elviselhetetlen kánikulai nyár még csak épphogy belopakodott mohón, és törtető vággyal az utolsó júniusi napokba, amikor már a legtöbb köz és felsőoktatásban tanuló hallgató is alig várja már a nyári vakációs szünetet. Az a jellegzetes, szinte semmivel sem összetéveszthető pillanat volt ez, mikor a haldokló nap a késő délutánba mártja vérvörös színeit, és még utolszor bevilágítja az élet diszletét.
A még fiatal, kölyökképű egyetemista srác szentül megfogadta magának, hogy a gimi után soha többé nem akar igazán, és őszintén szerelmes lenni, és akkor erre tessék! Beleszeret váratlanul csoporttársába, aki legfeljebb csupán csak testvéri szeretetet érzett iránta.
A Kálvin-téren kicsit mindig is kirivó, tüntető magányosággal álldogáló, szépen felújított neobarokkos stílusjegyekkel büszkélkedő könyvtár épülete már a maga palotakomplexusos, és emberi szemeket vonzó mivoltában lenyügöző hátteret bisztosított arra, hogy a férfi végre valahára négy és fél éves tartósnak csupán ritkán nevezhető ismeretség után feltegye kicsit tétova gyámoltalansággal a legfontosabb kérdést, melyet csupán csak egyetlenszer tesznek fel a halandók életében:
– Édesem! Szeretném, ha most nagyon figyelnél rám, mert ki tudhatja, hogy ebben az életben találkozunk-e valaha is… – szemlátomást annyira izgatott, és frusztrált volt az összes gyerekes komplexusaival együtt, hogy legszívesebben inkább menten elsüllyedt volna szégyenében, vagy láthatatlanná vált volna. Most is megérezte, hogy kivörösödik pufók, kisfiús arca és azonnal elpirul.
– Csak nincs valami bajod Ricsi…?! – kérdezte döbbent érdeklődéssel a kislányos arcú, mégis gyönyörű nő, akinek átható dióbarna szeme, most kivételesen fején laza kontyban viselt haja, és babonázó mindenség-mosolya azonnal meghódította a férfiszíveket.
– Nézd csak Karolina… – tétovaságában egyik lábáról a másikra állt, majd fél lábra is ereszkedett, mint aki éppen egyensúlyozással szeretne elrendezni a belső lelkiismeretében fortyogó kisebbfajta robbanással határos érzelmi tünetegyüttést.
– Hékás! Nyugodj már meg! – fogta tenyerébe mindkét kezét a nő. – Ismerhetjük egymást már vagy négy és fél éve. Azt gondolom ez azért nem kis idő. Tehát, csak bátran, és elő a nagy farbával! – Annyira igéző, gyönyörű volt ebben a megszentelt pillanatban, mintha egy olyan angyal lett volna, akit azért küldtek a földre, hogy visszaadja egy reménytelenül szerelmes férfi összetört szívét, és elhitesse vele, hogy különleges ember, aki sokkal többet érdemel, mint amennyit a jelenlegi átlagos élete egyáltalán biztosítani képes számára.
– A diploma után… arra gondoltam, hogy… jó lenne együtt élni… – mintha harapófogóval jöttek volna ki szájából a tétován hangzó szavak, majd azonnal rövidnadrágjában kezdett kotorászni, és máris kihalászott egy tetszetős, tenyérben is komfortosan elférő, kockaalakú fekete dobozkát.
– Szeretnél a feleségem lenni, Karolnia? – kérdezte kisfiús hanggal.
– Ö… kérlek állj fel azonnal… mindenki minket néz… – először csupán csak hebegni-habogni volt képes, később már mintha egyenesen sértve érezte volna magát, és főként bimbozó nőiességét, hogy valaki vette a merszet és lánykéréssel hozakodott elő. – Ez annyira nem fair Ricsi! Ez nem ér! Nagyon váratlanul ért… - közölte, mint akinek fogalma sincs arról, hogy egy ilyen fantasztikus, egyszer és megismételhetetlen alkalomban mit is kellene mondania szíve választottjának.
– Akkor ez virágnyelven azt jelenti, hogy tünjek el az életedből…? – kérdezett rá nyílt komolysággal. Még talán soha ebben az életben nem volt ennyire talpraesett és határozott csupán csak az eltelt néhány percben.
– Nézd drágám! Hogy is magyarázzam csak… Nagyon édes, és nagyon kedves pasi vagy, és biztos vagyok benne, hogy valaki ebben az életben pont rád várakozik, de… - csilingelő, édeni hangját főként a józan logikai értelem vezetgette. Meglehet úgy gondolhatta, ha a felnőtt észérvekkel felépített felelet esetleg majd meggyőzheti a most valóságosan kisebbfajta lelki sokkban vergődő, totálisan elvesztettnek látszó férfit.
– Már megbocsáss… - igyekezett elfordítani pufók arcát, mert váratlanul feltört benne néhány könnycsepp, és a legtöbb pasi nem szokott sírni, ha a barátnőjével beszél.
– Antival mi is a helyzet…?! – kérdezett rá nyíltan, mert egyébként nem merte volna bevallani, hogy néhány éve rajtakapta őket szenvedélyes csókolózás közben az egyik félreeső kis zúgban a bölcsészkaron. Most úgy tűnik, mintha egy gyerekes összeesküvés egyedüli szenvedő alanya lett volna.
– Édesem! Tudom, hogy téged ez mennyire… rosszul érint… - próbálta menteni a menthetőt. – Egyébként csakhogy tisztába tegyük a dolgokat már régen szakítottam Antival, és ha kíváncsi vagy rá nem feküdtem le vele! – Karolina eltökélt határozottsága mindig is nagyon imponáló, és vonzó tulajdonság, és emberi jellemvonás volt Ricsi szemében, aki most – szemlátomást -, képtelen volt bármit is kezdeni ezzel az új helyzettel.
– Én… nagyon sajnálom, hogyha… megbántottalak volna… csak kicsúszott a számon… - kért őszintén bocsánatot.
– Drágám! Attól tartok most nagyon elkanyarodtunk az eredeti témánktól. – tért vissza a realitások talajára. – Szóval szeretnéd megkérni a kezemet, igaz?!
Ricsi bólintott párat.
– Ez fantasztikusan hangzik, és hidd el, hogy a szívem azt súgja, hogy mi lennék a világ legboldogabb, és legszerelmesebb párja…
– …De te ugye nem ezt akarod…?!
– Kérlek, engedd, hogy befejezzem a mondandómat, oké?!
– Bocsáss meg… kérlek folytasd…
– Nos tehát… Próbáljunk meg kicsit gyakorlatias szemszögből gondolkodni, hogy vajon milyen közös élet is várna ránk? – úgy tett mint aki gondolataiba merül; mutató és hüvelyikujjacskáival gyöngéden igyekezett megmaszírozni magasan ülő homlokát, mint aki az élet nagy kérdéseiről töpreng lázasan.
– Ugyebár mindketten tanárszakos diplomát kapunk majd nemsokára. Ez rendben is volna. De mivel én gyakorlatilag vidéki lány vagyok, míg te mindig is városi srác voltál ez máris az első ellentét szülheti kettőnk között.
– Te is tudod, hogy ez olcsó kifogás drága! Veled bárhol boldog lennék…
– Igen, ezt is tudom szívem, és hidd el, nagyra értékelem! De nézzük akkor a többi lehetőséget! Az első néhány évben jócskán élére kellene rakni ugyebár minden megkeresett fillért, mert a nővéreméknek két babájuk is született míg én is arra gondoltam, hogy én is szeretnék legalább egyet, és emellett azért még jó volna valami tengerparti nyaralás is stb… - igyekezett hangosan gondolkozni. – …És még a szüleimmel se találkoztál személyesen… Mit fog az apám gondolni rólad?!
– Ha ez megnyugtat, akkor még te se találkoztál az én szüleimmel!
– Nos, ez igaz, de tudod van egy olyan titkos, hetedik nőcis megérzésem, hogy te valósággal rettegsz arra a gondolatra, ha apád előtt be kell mutatnod engem!
– Úgy mondod ezt, mintha alapból hibát követnék el, hogy téged választottalak…
- Bocsáss meg, de nem erről van szó… lényeg a lényeg, hogy véleményem szerint mindkettőnk élete más-más irányba tart, és aztán ki tudja? Ha esetleg négy-öt év múltán újra valami szerencse folytán összefutunk, és még mindketten szinglik leszünk, akkor szerintem újból elővehetjük ezt a témát! Na, mit szólsz?!
– Még meg se nézted a karikagyűrűt… - hebegte halkan.
– Nézd imádnivaló vagy, és nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy ilyen különleges és rendes pasik is vannak a föld nevű bolygón, de sajnos az a helyzet, hogy elsősorban önmagammal nem vagyok kibékülve, és ezen muszáj változtatnom, aztán a későbbiek folyamán, amikor mindketten sokat változunk a sorsunk majd eldönti helyettünk is, hogy egyáltalán összetartozunk! – óvatosan visszaadta a kis dobozkát a férfi tenyerébe, majd felvette a súlyosnak látszó túrazsákját, amiben főként a koleszos ruháit és egyéb holmijai voltak, amivel mindig hazautazott vidékre a szüleihez, és meg se várta a férfi reakcióját rögtön felkapaszkodott a negyvenkilences villamosra a Szabadság-híd irányába.
Az ablakból még utoljára úgy tűnt integetett, aztán szándékosan a szerelvény közepére ment, hogy a férfi ne láthassa és keserves sírásra fakadt, míg a buszpályaudvarig el nem ért, onnét pedig a menetrendszerinti vonattal ment vidékre.
Néhány évvel később Ricsi, aki magyar tanárként igyekezett megállni a helyét a világban, ám emelett főként irodalmi folyóiratoknál publikálta saját prózáit, és lírai termését változó sikerrel egy váratlan nap, amikor fáradtan, elcsigázottan hazaérkezett a munkából miután letussolt, és átöltözött telefoncsörgést hallott az étkezőből. Gyorsan felvette a vezetékes készüléket, mert azt hihette, hogy valamelyik közeli hozzátartozójával történhetett valami, akiknek nem volt okostelefonjuk.
– Halló… Tessék…?
– Még mindig feleségül akarsz venni édesem…?! – hallatszott egy ismerős női hang a vonal másik végén.
– Bocsánat, de kivel is beszélek…?! – kérdezett rá nyíltan, mert a gyermeteg tréfákhoz ennyire kába, tompa fáradtságával semmi kedve sem volt.
– Dr. Fehér Karolina vagyok… tudod, akibe halálosan szerelmes voltál, és még jeggyűrűt is vettél… Így már ismerős?! – kérdezett vissza.
A férfi kisebbfajta sokkot kapott, amikor ráismert az ismerős női hangra, és a hangnemre, ami mintha a megelevendő múltból szólt volna hozzá.
– Bocsáss meg… én nem is tudtam… hogy vagy? Mi újság veled?! – próbált könnyed, laza társalgási stílust megütni, de valahogy érezte, hogy ennél azért mindenképp többről van szó.
– Figyelj csak! Én most gyakig vagyok a melóban, mert egy ügyvédi irodában melózom, de a hétvégén nagyon jó volna, ha ráérnél, mert akkor nagyon sok mindenről szeretnék veled elbeszélgetni! Annyira örülök, hogy hallom a hangodat…
– Az tényleg nagyon jó volna… Te jössz hozzám, vagy én menjek hozzád…?!
– Még mindig azon a gagyi lakótelepen laksz?!
– Egyet tippelhetsz!
– Akkor talizunk Szombaton reggel nyolc körül! Kérlek ne menj sehova! Legyen szép napod! Puszillak édesem! – Azzal Karolina lerakta a mobilját.
A hétvége rendszerint mindig rohamléptekkel jött el, mint a kibírhattlan hétköznapok többsége. Ricsi – nagy általánosságban hajnali négykor kelt fel –, és hogy saját idegeit, és nyughatatlan lelkét megnyugtassa azonnal kitakarította az egész lakását. Mire elérkezett a reggeli nyolc órás időpont már csöngettek is a kaputelefonba, és mikor megnyomta a gombot, és a liftből kiszállt álmai asszonya, mintha megállt volna az elmúlt tizenöt év is, mióta nem látták egymást.
Karolina hirtelen annyira megörült a kellemes viszontlásá örömének, hogy valósággal Ricsi karjaiba futott, és szorosan magához szorította, majd egy hosszantartó, kellőkép romantikus csók is elcsattant.
– Annyira… hiányoztál drágám… - suttogta a férfi füleibe. – Kérlek… bocsáss meg mindenért, hogy annyi éven át még csak fel sem hívtalak, vagy nem jöttem el látogatóba… – Érződött a hangján, hogy saját énjével küszködik, és bizonyára neki is viszontagságos és keserves tapasztalat lehetett az elmúlt évtized.
– Te is nekem… szenzációsan nézel ki… semmit se változtál… - nyögte ki, hiszen még mindig megbabonázta barátnője.
– Gyorsan menjünk be a lakásba, mert mindent el akarok mesélni… - Karolina annyira nem bírt maágval, és olyannyira izgatott volt, akár egy cserfes kislány, aki minden titkot szeretne kifecsegni egy bizalmi emberrel.
– Persze, kérlek fáradj be! – Ricsi még a cipőjét is óvatosan, gyengéden segített levenni róla.
Helyetfoglaltak a tágas, kényelmes nappali szobában, ahova most már kellemesen betűzött a napfény.
Karolina valóságos szuperszónikus rohamként mesélte el kacifántosan, és változatosan alakult életét. Még a trópusi szigeteken is volt model, és felszolgáló igazi tűszoknyát és virágkoszorút viselve hajában. Akardt több udvarlója is, de ő csak régi gimis barátjára tudott gondolni, és arra a jeggyűrűre, amit visszautasított, mert nem mert hinni önmagában, és kettejük kapcsolatában.
– …Hát szóval ilyen lett az életem, és tudom, hogy nem hiszed el, de minden egyes nap te jártál a fejemben, és megfizettem a saját tanulópénzemet, és rengeteg hasznos tapasztalattal gazdagodtam… - bő négy és fél órás beszélgetés után aztán vett egy mély sóhajt, és ünnepélyesen feltette a kérdést:
– Drágám, szeretnék a feleséged lenni, és gyerekeink anyukája! Persze csak, ha te is szeretnéd… – mintha ebben a pillanatban minden annyira kristálytisztán egyszerű, és ugyanakkor letisztult lett volna. Nem volt semmi manipuláció, vagy köntörfalazás, megtévesztés csupán a lecsupaszított szerelmes, őszinte igazság.
– Várj egy percet… – A férfi most felpattant kényelmes helyéről, majd a hálószobába szaladt, és visszatért a kis négyzetalakú dobozkával, melyet most a nő tenyerébe adott.
– IGEN! Téged választalak! Nem kell semmi más csak te! – válaszolta boldogságtól ragyogva, fülig érő szájjal, és meghatódva engedte, hogy a férfi gyöngéden gyűrűsujjára hozza az egyik karikagyűrűt. Most már testben, és lélekben is érezték, hogy újra közel kerültek egymáshoz, és testi-lelki harmóniájuk immáron egy, és – remélhetőleg -, oszthatatlan.

Kis ébrenlétben körbenéztek
immár mennyet
s börtönt egyaránt
elviselt ördögök s szentek;
a lélek már - már minden esetben -,
elszálhat, akár még egérútakon
is a megváltással kacérkodó halálba.

Itt mintha mostan önmagát
bontaná már minden épülés
s földelés, csak senki se
hajlandó még észrevenni,
észheztérni. S míg csontjaink
afféle jobbágyi-állapotban
dolgozni kénytelenek szívósan,
engedelmesen sokszor észre se vesszük,
hogy átvernek,
átráznak minket az élet rostáján,
ahol csak lehet,
az ellentmondások kor viharai
még vissza-visszatérnek oda,
ahonnét idejekorán még kiindultak.

Mert manapság - ha az ember
egyáltalán élni, boldogulni akar
-, hivatásos szélhámos, vagy színvak lesz,
esetleg még boldogtalan.
Mert tiszta önzés,
és afféle önpiedesztál,
melyet mostanság meghoznak
,,egyesek" a tudatos
gödör-elméletből
azért néhanap még jó
volna biztosan kimászni.

Akár a kilazult fogaskerék
nem volna már elég
körbe-körbe forogni csupán,
bőségesen elegendő volna
egy őszinte, tompa beismerés
bocsánatkérésekkel csokorba kötve.

A nagypolgári luxus elitizmus
most jócskán divatozva kérkedik,
hisz önmaga omlásának kisstílű
alteregója; mert egyre gondosabban
listázzák, s rendszerezik azokat,
akikből hasznos profitokat,
érdek-kapcsolatokat sajtolhatnak ki
egyáltalán, míg az egyszerű
ún. prolikat könnyed
kézlegyintéssel azonnal semmibe veszik.

Gödrök, üregek, s iszaptavak
már mindenfelöl körbekerítik
az élők maradékait,
egyre fokozódik az ébrenléti
stressz-feszültség s nyomás,
mely - úgy tűnik -, már a szándékosan
lepusztított mindennapok
szerves hozadéka.

Az ember most,
akár valami meghibásodásnak
indult, kusza növényzet
agymosottak fuldokló zűrzavarában;
tudja magáról már régen,
hogy boldogulni s túlélni szeretne,
ám igazság szerint
az sem igen könnyen,
s komfortosan megyeget neki.

,,Miért kell, hogy az emberek össze-vissza tülekedjenek, meg egymással tolongjanak már egy amúgy is zsúfolt, katasztrófasúlytotta tömegnyomort szimuláló reptéri terminálban?" - tette fel magának unos-untalan a kérdést, valahányszor repülőre ült.
Lehetne egy használható wi-fi hálózat a gép fedélzetén, bár az elektronikus kütyöket később úgy is ki kell kapcsolnia. Így totálisan kizárt, hogy vajon hány ezer újabb haszontalan követőt sikerült a különféle közösségi média odalain szereznie, akiknek szinte kivétel nélkül sablonos, és halálosan unalmas kérdéseiktől rendre kiadósan megfájdult a feje. Tíz órája, hogy utoljára
megnézte a messengerét.
Arra számított, hogy álmai sportos, szexis focista pasija végre három és fél év után rendes úriemberhez méltón megkéri a kezét, és ő romantikusan igent mondd neki, amint a vérvörös, alkonyati nap lebukik az óceánban, miközben Don Perignon-pezsgőt kortyolgatnak, és élvezik a hullámok dallamait.
Úgy érezte magát, mint aki haszontalan piócákat etet! Először is ott volt az ügynöke, managere, személyi asszisztense, producere és egyéb olyan vérszívó perc-emberkék, akik elsősorban belőle éltek, és újabb és újabb projektekkel, megbízásokkal látták el, hiszen egy pörgős, rohanós, idegbeteg világban, ha az embert senki sem foglalkoztatja, akkor meglehetősen nehezen lenne képes a szépségéből, vagy pusztán az intelligenciájából megélni.
- Kellemes utazást kívánok! - közülte egyhangú unalmasággal, műmosollyal a fiatal, huszonas éveiben lévő hölgy a pult mögött.
- Köszönöm! Viszont! - válaszolt, majd mézszőke hajába tűzte márkáns napszemüvegét, amitől egy fokkal a megközelíthetőség látszatát keltette.
Mindig tartott magánál rágógumit. Arra az eshetőségre, hogy a pattogó fülzugást és a légnyomáskülömbséget egy kis rafinériával kiküszöbölhesse. Amint beszállt a gép ajtaján máris bevett egy rágót és rágcsálni kezdte, mintha csak kedvenc kólás gumicukrát eszegetné. Ablak mellett szeretett ülni. Mintha megnyugtatta volna, hogy sokszor bámulhatja a nagy, felfújt vatacukorra hasonlító felhőpamacsok kontinenseit.
A gép valamivel este hat körül ért földet csikorgó kerekekkel, de problémamentesen egy kis szigeten valahol a csendes óceán térségében.
Bár nem tudott egy kiadósat aludni, mégis úgy érezte az időeltolódás miatt majd leragad a szeme és alig várta, hogy elszállásolják egy megfelelő szállodában. Egy idő után már nem érdekelte, hogy négy vagy ötcsillagos, luxusellátást kap-e csupán csak az, hogy kiadósan kipihenhesse fáradalmait. Talán jobb lett volna, ha utazás előtt felkeresi háziorvosát és kiadósan kivizsgáltatja magát, mert mostanság - kivétel nélkül -, mindig halálosan kimerülten, és fáradtan érezte magát, mint akin napjában ötvenszer áthajtott egy drabális úthenger.
Így is este tíz körül került ágyba. Még szerencse, hogy a szálloda helybéli személyzete hihetetenül kedves, közvetlen, és segítőkész volt, és mikor látták, hogy nagyon fáradt, és megviselten érkezett minden tőlük telhetőt elkövettek, hogy könnyebbé, és gondtalanná tehessék itt tartózkodását.
Angolul megköszönte a kényelmes, légkondicionálóval is felszerelt szobát, majd gyorsan hideg zuhanyt vett, mely felrázta, felfrissítette, és után azonnal lefeküdt aludni.
Egyedül Eduardo érdekelte. Kicsit összekaptak, mielőtt elutazott volna, és most mindenél jobban vágyott dallamos, spanyol akcentusára, ahogy azt búgja a mobilba: - Szeretlek!
De azért biztos, ami biztos, megírta Eduardonak, hogy mennyire sajnálja, mennyire szereti. Heves szívdobbanásokkal már alig várta, hogy megnézhesse a választ.De inkább nem idegesíti fel feleslegesen magát. ,,Mára éppen elég volt a fölösleges izgalmakból." - töprengett és azonnal elnyomta a zsongító álom.
Másnap déli tizenkettő is jócskán elmúlt, mire sikerült kipihenten, sugárzóan felkelnie, és annyira szeretett mosolyogni, és vidám lenni, mintha teljesen kicserélték volna egész angyali lényét. A Szálloda személyzete nemtudta mire vélni ezt a jótékony változást, és kedvesen érdeklődtek angolul, hogy mindennel megvan-e elégedve, mire ő sugárzó bájmosolyok kíséretében megköszönte, hogy mindenki nagyon kedves volt vele.
Alig várta, hogy megnézhesse mobiltelefonját. Eduárdotól azonban még most sem jött üzenet. ,,Vajon csak nem sértette meg spanyol, macsó büszkeségét? Mi történhetett, hogy nem írt neki vissza?!" - kérdések kergették sokáig, míg végül úgy döntött nem árt, ha megnézi azt a híres nevezetes hófehér homokos, pálmafás tengerpartot, ami nyugodtan beleférhetne a világörökség toplistájába.
Egy egyszerű törülközőt vitt, és legalább nyolcvan faktorszámú naptejet. Biztos, ami biztos, mert bár volt egy kellemesen bronzszínű alapszíne testének, mégsem akarta megkocáztatni, hogy a káros UVB-sugarak nagyobb károkat tegyenek bőrén.
Leerítette a törülközőt a kristályszínű, fehér homokba, mely tisztának, és makutáltannak látszott a trópusi jellegű napsütésben, majd jó alaposan bekente magát napozó krémmel, és leült a törülközőre, miközben figyelte a többi embert. Ki idő múltán ő is belátta az elkerülhetetlen tényt, hogy délelőtt 11, és 15 óra között nem igazán volt tanácsos a tűző napon bármit is csinálni az embernek, így a hűsítő habokban lubickolt. Legalább elhozhatta volna a buvárszemüvegét, hogy szabad levegővel tanulmányozhassa a nyugodt óceán vízi világát. Nem baj! Úgy is látott a part mellett egy szupermarketet, ahol mindenféle vízi kütyüt árultak. Majd legfeljebb ott vesz egyet.
Negyven perces intenzív pancsolás után kijött a partra, és meglátott egy kislányt, aki magában egy kisebb homokvárféleséget építgetett. Látszólag magányosnak, és szomorúnak látszott. ,,Hol lehetnek a szülei? Vajon mi történhetett vele? Ha neki lennének gyerekei ő egészen biztosan mindent megpróbálna elkövetni annak érdekében, hogy normális gyerekkoruk lehessen!" - S miközben fejébn átfutottak ezek a kérdések leült a kislány mellé, és szabad kézzel megpróbált homokvárat építeni. Alig telt bele öt perc se, és a tüneményes, imádnivaló kislány máris segített neki, miközben kacagó, spanyol nyelvvel magyarázta, hogy kicsoda ő, és hogy mit szeret?
- Oh, yes! - válaszolta. - You are a beautiful, little princess! - válaszolta neki angolul, hátha megérti. Úgy tűnt a kislány pontosan érti.
Fél óra múltán előkerültek a kislány idegeskedő, aggódó szülei, akik elmentek vásárolni, és nem vették észre, hogy a kis angyali csöppséget merő véletlenségből egyedül hagyták.
,,Micsoda felelőlten hozzáállás az ilyen!" - vonta le magában a következtetést.
- Hello Lady! Thank you! - köszönte meg a csinos házaspár angolul, hogy vigyázott a kislányukra, aki most sugárzóan vidámabbnak, és kiegyensúlyozottabbnak tűnt, mint valaha.
- Nincs mit! - felelte. Valahogy mindig is érezte, hogy érzéke van a gyerekekhez. Mintha beszélte volna titkos nyelvüket, értette volna gesztusaikat.
Már régóta foglalkoztatta a visszatérő kérdés, hogy vajon Eduardo szeretne-e tőle gyereket? Elvégre sikeres focista, az élet császára, mindent megkap, amit csak akar, akkor mégis miért nem beszélgettek még erről a fontos, lényeges témáról? Lehet, hogy azért provokálta ki ezt a kis veszekedésüket, hogy később legyen alibije a valós szakításra? - faggatta önmagát, és úgy tűnt egyre jobban elbizonytalanodik. Megvárta a naplementét, mely mindig megnyugtatta, és fel is töltötte. Ezeket az élményeket senki sem veheti el tőle.
A szél ráncokat fújt a víz felszínére, és ide-oda rángatta a pálmafák leveleit. ,,Válasz elé állítja Eduárdot! Igen! Ha ér bármit is ez a három éves kapcsolatuk, akkor most pasijának kell érte tennie, mert úgy érezte ő tett már eleget!" - szögezte le magában. Váratlanul rezegni kezdett a mobilja. Végre valahára üzenet jöt az álompasitól, melyben leírta vegyes angol-spanyol keverék nyelven, hogy nagyon sajnálja a veszekedésüket, és hogy már készült és fontolgatta a lánykérést is, de valamimindig közbe jött! ,,Micsoda olcsó, hatásvadász egy kifogás! - töprengett. De azért még mindig lehet belőle valami!"
Sugárzó boldogsággal hagyta ott a lassan bsötétedő, varázslatos tengerpartot.
Úgy döntött felpróbálja azt a csinos, sokat sejtető koktélruhát, melyben egyszerre egzotikus és szexis benyomást kelt, és körbenéz a szigeten egy kisebb, hangulatos étterem után kutatva. Bőséges húsz perces séta után meg is találta, amit keresett. Egy főtt homár-emblémával díszített, hangulatos kis étterem volt a parton, ahol főként tengeri ételeket szolgáltak fel, de volt a helyben valami különleges hangulat, ami arra ösztönözte, hogy nygodtan próbálja ki.
A pincérfiú, alig tizenkét éves lehetett és bizony ámuló tekintettel konstatálta, hogy neki mondta el a rendelését. Kért egy rákpogácsás köretet, rántott, szálkamentes nyelvhalfilét, és megkóstolta az uszonylevest, bárhogyan is nézett ki a tányérján.
A kamasz pincérfiú zsonglőröket meghazudtolva hozta ki a fogásokat, alig tizenöt percen belül, és óvatosan elhelyezte asztalán, majd jó étvágyakat kívánva magára hagyta őt.
Úgy döntött mindent megkóstol, és bár azért voltak fenntartása némely étkek kinézetével kapcsolatosan az ember azért mégse a szemével, hanem a szájával eszik, nem igaz?
Nyugodtan, kényelmesen ízeket élvezve falatozgatott, amikor egy fehér zakós, jóképű férfi lépett oda hozzá, és megkérdezte könnyed, társasági csevegő hangon, hogy szabad-e leülnie? Úgy nézett ki, mintha egy régi fekete-fehér romantikus filmből lépett volna az életbe. Félig ,,Cary Grant és James Dean hasomás" - gondolhatta az ember.
,,Miért is ne!" - gondolta. Elvégre egy étteremben csak nem fogják kirívó, vagy kellemetlen helyzet elé állítani!" Mellette lévő ülőhely felé mutatott biccentve, bizalmasan mosolyogva, mire a jóképű férfi kigombolta zakóján a gombokat és helyet foglalt.
Kifogástalanul beszélte az angolt. Kifogástalan, angol úriembernek látszott, mégis volt benne valami különleges, szinte már-már gyerekesnek érződő játékosság. Mintha folyamaosan tesztelte volna az embereket, attól függően, hogy ki az, akiben megbízhat, és ki az, akit jobb, ha hanyagol.
- Exuse me! - kért elnézést. - But I think you're a really sad lady! - észrevette, hogy a hölgy sugárzó vidámsága - meglehet -, csupán csak álca, és azt mondta, hogy nagyon szomorúnak tűnik.
- Miből gondolja?! - kérdezett kíváncsian angolul vissza miközben hozzálátott a rántott nyelvhalfilének, melyhez fehér bor dukált.
- Bocsásson meg, ha megbántottam volna! - állt fel az asztaltól, hajolt meg mélyen, akár egy igazi úr, és épp készült magára hagyni étkezése közben, amikor a hölgy azonnal megállította:
- Nem haragszom, csak mindenre kérem foglaljon helyet, mert kissé kínos nekem ez a pillanat... - vallotta be, és máris fülig elpirult. Valósággal magán érezte a férfi barátságosan bizsergető, markáns tekintetét, mely szavak nélkül is képes volt az évődő flörtölésre. Nem lehetett tudni, hogy a zöldesbarna szempár vajon miféle titkokat rejteget, és minthogy ő is kíváncsi volt arra gondolt tesz egy próbát.
- Hát én köszönöm, ha megtisztel elbűvölő társaságával! - foglalt helyet eleganciával. Kért egy kis fehér bort a pincérfiútól, aki alig öt perc múltán már hozta is az italt. Csupán csak a száját nedvesítette be vele, mintha bátorságot akarna gyűjteni.
- Hogy ízlik a hal? - érdeklődött barátságosan, mint aki még nem döntötte el, hogy megkóstolja-e a halat vagy sem.
- Szerintem fanasztikusan finom! - válaszolta remegő, kislányos hangon. - Miért nem kóstolja meg? - most rajta volt a sor, hogy egy kicsit évődjön, kekeckedjen ezzel a sármos férfival.
- Mennyire igaza van! - intett a pincérnek, és ugyanazt az ételt kérte, amit a nő is.
- Hát Ön aztán bátor ember lehet! Csak azt ne mondja, hogy szereti az uszonylevest? - egzotikus tekinete tűzetesen végigmérte a vele szemközt helyetfoglalót, és angyali lénye egyre jobban bizseregni kezdett. ,,De hát ez nem lehet igaz! Mi történik vele? Hiszen alig tíz perce, hogy találkoztak?" - töprengett.
- Tudja kedves hölgyem egyszer hallottam egy mondást, ami megragadt a fejemben. ,,A bölcs ember tudja mikor kell bátornak lennie, de ugyanakkor az óvatosággal is tisztában van!"
- Hasznos tanács kétségtelen! És eddig bevált?
- Nos, ha már kérdezi! Igyekszem úgy alakítani az életemet, hogy tisztába legyek önmagammal, de azért ne szálljak el az egomtól!
Amennyire megérezhette nyílt, őszinte, és egyenes! Ritka párosítás ennyire markáns jóképűséggel megáldva. ,,Vajon mennyit áruljon el saját magáról? Vajon elmondja neki a magánéletét, ami csakis rá és párjára tartozik?" - mintha nemtudott volna ellenállni a kísértésnek hozzáfogott mesélni előbb gyerekkoráról, amikor sokat csúfolták, és bántották, mert rút kiskacsa volt, majd jöttek a szokásos kamaszkori krízisek, és az első, igazán nagy szerelem korszaka méghozzá totális tapasztalatlansággal megfűszerezve, ami neki jobban fájt, mint akkori pasijának. Végül megismerte a sztárfocistát, aki akit első látásra amolyan könnyűvérű playboynak titulált és hosszú időbe telt mire rátudtak hangolódni egymásra.
- ...Végül én voltam makacs és szigorú, mert azt mondtam: Eduárdo engem a közös kapcsolatunk érdekel, és családot is szeretnék! - vett egy hatalmas levegőt, és azonnal érezte, hogy tonnányi súlyoktól szabadult meg jótékonyan. Még egy kortyocska fehérbor, hogy oldja önző gátlásait. - És tudja az egészben az a furcsa, hogy úgy érzem most vagyok a helyemen, és van karrierem, meg állásom, és sokszor úgy érzem, hogy ezt az egészet odaadnám a feltétlen, és őszinte boldogságért! - kicsit vegyesre sikeredett az őszinteség, és ezt ő is megérezte, de jólesett, mert legalább felszabadult tőle.
- Hú! Ez nagyon is őszinte volt drága hölgyem! - a férfi is mélyen megpróbálta megemészteni a hallottakat.
- De elég az önsajnálatomból! - csapott finoman az asztalra. Kicsit lehet, hogy máris megártott a jóféle
behűtött fehérbor. - Most kérem meséljen Ön magáról valamit? - megint csak elővette a csábos női praktikáit, és persze a szokásos szempillarebegtetési hadműveletet.
- Hát drága hölgyem Ön aztán azonnal a dolgok mélyébe vág! - jegyezte meg könnyed bókként. - Mire kíváncsi pontosan? - nézett vele furcsa mosollyal farkasszemet.
- Szerintem két vadidegen bármit elmondhat egymásnak. Elvégre ki tudja, hogy találkoznak-e még az életben? Ez a sors furcsa, kiszámíthatatlan szeszélyei közé tartozik.
- Ebben is igaza van! Ott a pont! Reklámmanager voltam sokáig egy vezető cégnél, ami jóformán a világ minden táján jelen volt, aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy már benne járok a negyvenben, és ültem egy üzleti megbeszélésen, és azt kérdeztem magamtól: Mi a fenét keresek itt?! Na akkor föl kellett állnom, és ott kellett azonnal hagynom az állásomat, mert már azt éreztem, hogy semmi közöm hozzá, és túlnőtt rajtam! - megkóstolta a halfilét. - Tényleg ínycsiklandozó ez a hal!
- Ennyivel azért nem ussza meg kedves uram! Meséljen még! - kérlelte egyre mohóbban, és maga is meglepődött, hogy tulajdonképp mit is akar ettől a jóképű idegentől?
- Hát... vettem egy kis házat Puerto Vallartatól húsz kilóméternyire délre. Hegyek veszik körbe a kis völgyet, ahol fekszik, és bár nincs térerő, sem wifi-kapcsolat az ember, ha magányra, feltöltődésre, gondolkodásra vágyik akkor ahhoz tökéletes választás.
- Biztos gyönyörű lehet...
- Engem mindig vonzottak a megszelídíthetetlen tájak, ahol a természet még érinthetetlen, és nem látszik meg rajta az emberi civilizáció pusztító lábnyoma.
- Mennyire igaza van! Megenged nekem egy személyes kérdést?
- Parancsoljon! Csak egészen nyugodtan!
- Van felesége, családja? - kicsit megint megremegett a hangja. Mint aki fél az esetleges, felmerülő következményektől.
- Bocsásson meg kedves hölgyem, de ez kissé... furcsa, nem gondolja? - vonta fel szemöldökét.
- Ugyan már kérem! Ne legyen ennyire szégyellős! Csak nem tart valamitől? Különben is! Lehet, hogy ez lesz az első-utolsó találkozásunk hát akkor már nem mindegy, hogy az ember olyasmit is kimondhat, amit nem szükséges megbánnia?!
Szavai töprengésre késztették a férfit, majd kis idő múltán megszólalt:
- Teljesen egyetértek drága hölgyem! Akkor azt mondom, hogy volt valakim, akiről sajnos kiderült, hogy nem az, akinek mondja magát... aztán évtizedekig magam alatt voltam, és folyamatosan azon emésztettem magamat, hogy vajon én mit hibáztam, vagy ronthattam el?
- Őszintén sajnálom... - bökte ki. Most először nyújtotta ki hosszú, finom ujjait és szorította meg biztatón, erősen a férfi érdekes, szőrös kezét. Azonnali, visszavonhatatlan bizsergés járta át. Mint valami mágneses szikra, mely azonnal lángra kaphat.
- Köszönöm, ez igazán... kedves... És Önt mi hozta ebbe a földi paradicsomba? Ha jól értettem jelenleg is van egy komoly párkapcsolata?
- Igen! Azt hittem, hogy van, de őszintén szólva... már nem vagyok biztos benne. - végre kimondta, ami mindig is a szívén feküdt, és amitől már régóta megakart szabadulni.
- Sajnálom, hogy idáig fajultak a dolgok... - udvarias gavallérsága mintha egy csapásra meghódította volna a hölgy szívét.
- Ön igazán nagyon kedves... Biztosan mondták már magának, de az embernek olyan érzése van, mintha már évtizedek óta ismerné... - kíváncsian, furcsán nézett rá.
- Igen! Azt szokták mondani! Mit szólna hozzá, ha a finom vacsora után sétálnánk egy kicsit és közben jó alaposan kibeszélgetnénk magunkat! Úgy gondolom a kölcsönös hullámhossz és bizalom már megvan, nemdebár? - kisfiús, huncut mosolyának egyszerűen képtelenségnek tűnt ellenállni.
Kérték a számlát, és a titokzatos férfi ragaszkodott hozzá, hogy a pincérfiú írjon mindent csak egészen nyugodtan az ő számlájára.
- Jaj, kedves uram, ez igazán nem szükséges! Zavarba hoz! - nem győzött szabadkozni, miközben folyamatosan jólesőn pirult.
- Nem, nem! Ragaszkodom hozzá! Az ember nem mindennap ismerhet meg egy különleges angyalt! - óvatosan felsegítette a hölgyet az asztaltól, majd levette öltönyét, mert a friss óceáni levegő egy kicsit hidegebbre fordult, és komotosan ballagó tempóban sétálni kezdtek a parton, miközben a hölgy vége-hossza nincs töviről-hegyire elmesélte élete furcsa, különös történetét.
Mire visszaértek a szállodáig már mindketten úgy érezték, mintha a legjobb barátok lennének, akik ezenttúl szorosan, elválaszthatatlanul kötődni fognak egymáshoz.

Gazdátlan, kitartott,
tompa zakatolás a fejben,
mintha bekeríthetetlen
birodalmakat volna kénytelen
bejárni járatlan utakon
az átlagember.

Az elvitorlázott gyermekkori
táj sem maradhatott
már az övé,
mert az emlékek megalvadó,
hívogató lápvilága
váratlan-hirtelen
inkább lehúz a mélységek
vakond-alagútjaiba,
semmint felemelne.

Sodródva kell hátraarccal
lépkedni visszafelé Hóhér-Időkben,
mely már nem lehet sajátja;
szemcsés pórusok közt
a vérsejtek riadt
ösztön-lüktetése,
mintha a DNS is fogalom,
semmint létező dolog volna.

Szorongásból, szégyenből
végül halomrahányva
szinte semmi sem marad.

Mocskoktól bűzlő,
fertőző burok-magány,
mely olyan akár egy
tétován tébolygó,
szárnyatlanná lett
madár mely megriadt
nyílként szabadságról álmodik;
a rendíthetetlennek
hitt fénykoszorú
az Angyal homlokán
- sokan aligha ismerhetik
meg teljes egészben
a megváltással kecsegtető harmóniát.

Mint aki már túlvilági
szózatok csalogató
visszhangjait követi
legszívesebben
- tántorogva imbolyog
az ember elnehezülő lépteivel
megfutamodásra szeretné
még kényszeríteni
a törvényszerű elmúlást is.

A barbár Világ küszöbünk
előtt szuzsog, akár egy ragadozó,
zsákmányszerű vadállat,
aki örökkön éhes,
s nem nyughatik;
egyformaságok monotón,
fonnyadt halmai,
akár a Valóság szikkadt,
torz-tükrű gubancai hallatszanak,
mert senki sem tudhatja immár:
miféle mocskos
nagyhatalmi sakkjátszmákba
keveredtünk már megint?!

Mintha a nyelv is
egyszerre bemocskolná
s végletesen elárulná
a halandókat.
Közönyös, kocsonyás
közegben habzó
baktérium-telepeket
dédelgetnek kutató vegyészek;
vajon ki fizet nekik többet?!

Az egymás felé tülekedő
tömeg-emberes horda
lassacskán eggyé duzzad
s megint összeér,
s senki sem kérdezi:
mondják már meg,
ki űzi el a tartós
hányingerkeltő halszagot?!

Éppen vége lett az Ember tragédiája színházi előadásnak az egyetlen még használható tévében abban a kis motelszerű panzióban, ahol az osztálykirándulás alkalmával megszálltak. Még alig ébred fel bárki is a tegnap esti kissé részeges, illuminált állapotú tivornyázásból s mivel Máté volt az egyetlen, aki még sosem fogyasztott alkoholt, így mágától értetődött, hogy ő ülhetett le tévét nézni, elvégre a kutya sem szólta le ezért.
Sajnos azonban a reggeli tévézésnek korán vége szakadt, hiszen aznapra időzítették a Forma 1 időmérő közvetítéseit is, és - főként a kamaszkorú lányok valósággal éltek-haltak a verseny és sportkocsikért a jóképű versenypilótákról már nem is beszélve.
Máté kdvenc gumicukrát rágcsálta, amikor csoszogó strandpapucsban, és kissé provokatív öltözetben máris lesétált az emeleti lakrészből két kamasz lány, akik - maguk között -, már jó régen eldöntötték, hogy Máté egy Forest Gump hülyegyerek, akit le kell nézni, és úgy is az történik elsősorban, amit ők akarnak. Most is ez volt a helyzet. A rámenősebb, harciasabb Laura egészen egyszerűen kikapta Máté pufók kezei közül a távirányítót és mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga máris csatornát váltott és a Forma 1-et kezdte el bámulni vizsgadrukkszerű érzelmekkel.
Máté magában elmosolyodott. Mintha megsejtette volna, hogy ez a két - látszólag intelligens, ám valójában ördögien fondorlatos kamaszlány -, mégcsak nem is sejti, hogy ki ő valójában, hiszen vajmi kevés esélyt adtak neki a négy éves korszakuk alatt, mióta együtt voltak, hogy kicsit őszintébben, közelbbről is megismerjék.
- Mátéka kis hörcsögöm! Maradj csendben, vagy húzz el innen, mert nekünk édes mindegy, hogy te mit csinálsz! - adta ki parancsoló utasításait Laura, míg Andrea nem győzött figyelmezteni provokatív, nagyszájú barátnőjét, hogy vegyen vissza a viselkedéséből.
- Laura ezt talán... nem kellene... ez nem fair... - próbálkozott.
- Én meg azt mondom, hogy Leszarom! Ha téged sem érdekel a Forma 1 akkor elvihetnéd Mátékát a közelemből!
Andrea kikérte magának ezt a szemétkedő viselkedést, azonban mégsem mert semmit sem csinálni, mert mégiscsak a legjobb barátnők voltak ők ketten, és Andrea még nem igazán tudta eldönteni, ha leérettségiznek vajon a későbbi felnőtt életükben egyáltalán barátok maradnak-e, vagy mindenki megy a maga kis dolga után.
- Akkor... én elmegyek... - Mátén egyre inkább eluralkodott a megszégyenítés miatt érzett tartós bűntudat, kisebbrendűségi komplexussal, masszív negatív önértékeléssel karöltve ezért úgy döntött jobb, ha lelép, így a két ördögi barátnő legalább békén hagyja. Már éppen készült lelépni a nappali tévészobából a motel földszintén, hogy felmenjen az emeleti lakrészbe, amikor Andrea pipiskedő lépésekkel utána sietett, és kicsit erősebben megszorította a karját:
- Figyu! Mátéka! Kérlek ne haragudj! Tudom, hogy Laura nagyon genyó, és szemét tud lenni, de azért ki lehet vele jönni! - Mintha Andrea önmaga előtt is kifogásokat, hihető mentegetőzéseket szeretett volna keresni. Majd eszébe jutott, hogy ő azért mégiscsak intelligensebb Máténál így egyik pillanatról a másikra mintha le is rázta volna magáról az alantos bocsánatkérések csírázatát. - Mégegyszer bocsi! - azzal gyorsan visszaszaladt.
,,No várj csak szépségem! Jössz te majd még az én utcámba!" - gondolta Máté aztán felviharzott az emeleti szobájába, ahol a tegnap esti részeges tivornyázásból legalább kilenc kamasz srác feküdt egymás hegyén hátán, totálisan kiütve. Sosem értette, ha valaki egyáltalán nem bírja az alkoholt akkor miért kell örökösen megjátszani a vagány menőt mindenki más előtt?
Belépett a szobába, s mivel a hófehérre meszelt falak rettentő vékonyak voltak máris jókedvű kukorékoló hangokra lett figyelmes, mintha egy fiú és egy lány játszadoznának egymással. Talán szexelnek is! Elvégre a legtöbb tinédszerkorú már tizenhat-tizenhét évesen réges régen leszámolt a szűzesség törvényével. Azért ez mégiscsak különös, és furcsa!
Nagy elefántalakú füleit enyhén a szoba falára tapasztotta. Odaát a másik szobában éppen Gergő és Viki nyomatta a szerelmes etyenpettyemet nagyban, és úgy lehetett érzékelni hihetetlenül élvezik egymás társaságát. Valamiért a legtöbb kamasz lány is, mintha szándékosan sokáig akaródzott volna aznap kipihenni a részeg éjszaka nyomait.
- Ez az Gergő! Ne hagyd abba! - hallotta a kuncogó, érzéki lányhangot. - Van nálad koton?
- Azt hittem csak a végénél kell! - szabadkozott a fiú hang.
- Hát ez nem lehet igaz! Hogy lehetsz ennyire idióta?! Én neked adom magamat, és te még arra sem veszed a fáradtságot, hogy biztonságosan szexelhessünk!
- Cicuka! Légyszi! Ne légy hozzám ilyen... - fogta könyörgőre a hangját.
- Ebből nem engedek! Húzd fel azt a kurva gatyád! Tedd el a vándorbotod és legközelebb kotonnal gyere vissza! Megértve?! - valósággal villámot szórtak kőkemény, vaskos szavai.
,,Nocsak, nocsak! Ha a szemétláda Laura ezt valaha is megtudja, akkor Vikinek máris befellegzett!" - gondolta kisebb kaján, torz vigyor kíséretében Máté, majd megérezvén az alkohol tömény, gusztustalan illatfelhőit inkább úgy döntött mégiscsak a kinti folyóson várakozik, míg a szobában legalább is mindenki magához nem tér.
Időközben végetért a Forma 1 időmérő edzésének tévés közvetítése és Andrea Laurával együtt karöltve lépkedtek fel az emeletre saját szobájukba, és csacsogtak, kedvükre nevetgéltek a szokásos csajos dolgokon.
- Már megint itt esz a fene! Mit csinálsz itt hülyegyerek?! - kérdezte szigorúan, rámenősen Laura.
- Szerintem csak türelmesen várakozik, mert tegnap a fiúk sokat ittak és eláztak! - válaszolt Andrea, aki megértő mosolyt küldött Máté felé.
- Vagy úgy! - Laura ekkor lett figyelmes a különös hangokra amik a falakból jöttek elő. Kíváncsian közelebb lépett a másik szobához és a szobaajtóhoz tette fülét. Amikor meghallotta, hogy Gergő és Viktória feszekednek egymással hirtelen totálisan elborította agyát az irigy féltékenység kis zöld szőrnyetege. ,,A rohadt életbe! Én akartam Gergővel lefeküdni! Én vagyok a csaja!" - motoszkált fejében, és hirtelen éktelen haragra gerjedve szabályosan feltépte a szoba ajtaját és beviharzott rajta, akárcsak egy mindenre kész nőstény ördög.
- Ti meg mi a jó francot csináltok itt, mi?! Mit keres itt ez a kis ócska lotyó? - azzal máris odalépett Viktóriához és irgalmatlanul húzni, ráncigálni kezdte éjbarna, válközépig érő haját, de úgy hogy Viktória szinte már üvöltött volna a fájdalomtól, ha le nem száll az ágyról, és visszakézből nem ad egy ordas nagy pofont Laura szépséges arcára.
- Te megütöttél! Ribanc! - azzal máris éktelen patália, és kölcsönös ütések-rúgások, hajtépések közepette a két bimbozó kamaszlány úgy összeverekedett, hogy alig telt bele tíz perc mire népes szurkolótábor kezdte őket körbevenni hangos biztatások, és örömrivallások kíséretében:
- Ez az kisanyám! Adjál neki! - üvöltötték főként a fiúk közül többen.
- Hajrá Viki! Hajrá Viki! - kántáltak főként Viktória hűségesebb barátnői.
Addig-addig tartott ez a vérre menő csetepaté, amikor fel nem tűnt a színen az ugyancsak másnaposan kinéző női osztályfőnök, aki előszeretettel kóstolgatta a tüzes egri bikavért.
- Azonnal tessék ezt befejezni! Nem tűröm! Megértettétek?! - rikácsolta olyan hévvel, és ordítva, hogy nagy nehezen Laura és Viktória a vezényszószerű parancsra ketté vált. - Belétek meg mi az isten ütött??? Hadd halljam! Ki a felelős a történtekért?!
Dermedt, halotti, néma csend, mint azokban a jellegzetes percekben, amikor rendszerint inkább mindenki másokra szeretne saját maga helyett mutogatni. A felelősség elismeréséről már nem is beszélve.
- Kati néni! Az egész a Viki hibája! - Laura máris elemében volt.
- Ez nem is igaz Kati néni! Ő támadt rám, és húzni kezdte a hajamat! - igyekezett saját álláspontjait megvédeni Viki.
- Miért kergültetek meg mint két vadiba?!
- Azért mert Viki mindenáron leakart feküdni az én pasimmal! - ordította magából kikelve Laura és vérben forgó szemekkel már arra készült magában, hogy újból megtépi Vikit.
- Igaz-ez?! - kérdezte a jelenlévőktől, ám az összegyűlt, kíváncsi társaság minden tagja lesütött szemekkel, némán hallgatott. - Hol van Gergő? Gergő? - szólította fennhangon.
Mivel Gergőn csupán csak egy boxer alsógatya volt, mely imitt-amott kicsit többet engedett láttatni ezért bárhogy is szeretett volna láthatatlnul köddé válni szinte azonnal kiszúrta mindenki, hogy saját szobája felé veszi az irányt.
- Gyere csak vissza te gazember! Ide elém! - parancsolta az ofő. - Hogy képzelted ezt, mi?! Hogy képzeltétek, hogy felelőtlenül, meggondolatlanul leakartatok feküdni egymással védekezés nélkül??? - hangja nem ismert megbocsátást, vagy ketyelmet.
- Én tetszik tudni Kati néni... csak arra gondoltam... szóval... ízé...
- KUSS Fiacskám! Cipzárt be! - rikácsolt magáról is megfeledkezve az ofő. - Most pedig szeretném, ha kinyitnátok azokat az ostobácska füleiteket! Ha még egyszer akárcsak megsejtem, hogy bármit is terveztek, vagy csináltok a hátam mögött, aminek beláthatatlan következményei lehetnek a legszigorúbb büntetést fogom ellenetek megtenni! Laura, Gergő, és Viktória pedig büntetésben marad amíg úgy nem döntök, hogy szabadok! A többiek pedig kezdhetnek csomagolni! Nemsokára indul a busz a vonathoz! - adta ki az utasítást a többieknek.
Máté később még sokáig eltöprengett egyetemista korában is ezen a tanúságos történeten, míg úgy hallotta, hogy Laura háromgyerekes anyuka lett, Gergőből pedig egy sörpocakot növesztett alkoholista, aki egész nap nem csinál semmit, csupán bámulja a részletre vásárolt nagyköbcentis plazmatévét. Viktória férjhez ment és most Hollandiában élnek két fantasztikus gyerkőccel, míg Andrea leszállt a magas lóról, és később sokat segített Máténak, hogy együtt vészelhessék át az érettségit.