Gazdátlan, kitartott,
tompa zakatolás a fejben,
mintha bekeríthetetlen
birodalmakat volna kénytelen
bejárni járatlan utakon
az átlagember.
Az elvitorlázott gyermekkori
táj sem maradhatott
már az övé,
mert az emlékek megalvadó,
hívogató lápvilága
váratlan-hirtelen
inkább lehúz a mélységek
vakond-alagútjaiba,
semmint felemelne.
Sodródva kell hátraarccal
lépkedni visszafelé Hóhér-Időkben,
mely már nem lehet sajátja;
szemcsés pórusok közt
a vérsejtek riadt
ösztön-lüktetése,
mintha a DNS is fogalom,
semmint létező dolog volna.
Szorongásból, szégyenből
végül halomrahányva
szinte semmi sem marad.
Mocskoktól bűzlő,
fertőző burok-magány,
mely olyan akár egy
tétován tébolygó,
szárnyatlanná lett
madár mely megriadt
nyílként szabadságról álmodik;
a rendíthetetlennek
hitt fénykoszorú
az Angyal homlokán
- sokan aligha ismerhetik
meg teljes egészben
a megváltással kecsegtető harmóniát.
Mint aki már túlvilági
szózatok csalogató
visszhangjait követi
legszívesebben
- tántorogva imbolyog
az ember elnehezülő lépteivel
megfutamodásra szeretné
még kényszeríteni
a törvényszerű elmúlást is.
A barbár Világ küszöbünk
előtt szuzsog, akár egy ragadozó,
zsákmányszerű vadállat,
aki örökkön éhes,
s nem nyughatik;
egyformaságok monotón,
fonnyadt halmai,
akár a Valóság szikkadt,
torz-tükrű gubancai hallatszanak,
mert senki sem tudhatja immár:
miféle mocskos
nagyhatalmi sakkjátszmákba
keveredtünk már megint?!
Mintha a nyelv is
egyszerre bemocskolná
s végletesen elárulná
a halandókat.
Közönyös, kocsonyás
közegben habzó
baktérium-telepeket
dédelgetnek kutató vegyészek;
vajon ki fizet nekik többet?!
Az egymás felé tülekedő
tömeg-emberes horda
lassacskán eggyé duzzad
s megint összeér,
s senki sem kérdezi:
mondják már meg,
ki űzi el a tartós
hányingerkeltő halszagot?!
Hozzászólások