A megbuktatott életek
ördög-mosolyával még
egyre vissza-visszajárnak
az itthagyottakat újból
megkísérteni; kijátszák
életvesztő tartot-kártyáikat is,
ha azon múlik kihez is
pártolhat istenigazán
a kisstílű vakszerencse.
Egyre inkább sóvárogva,
kicsi
Eltávolodnak, elszakadnak
tőlünk a dolgok, barátok,
emlékek, s tárgyak,
csupán a növekvő veszteség
az egyedüli fontos.
Nem szükséges már mozdulatlan,
elérhetetlennek tűnő
örökkévalóságokba kapaszkodni,
ha nincs kivel megoszthatná
az ember belső lelk
Csavargós mellékutakon,
köhögős sikátorokon,
pincefalakon át szimatolni,
akár elkóborolt ebek,
szándék s megvalósulás közt
alázat s akarat
immár egyre áthidalhatatlanabb.
Az eszmélet sarkvidéki csápjai
még a mindennapok
bizonytalanná lett
ismeretlenségébe kapa
Mint egy meglódított biliárdgolyó
az uttesten át utcáról-utcára
átvetődik a város egésznapos
szent zűrzavara;
nejlonszatyrokkal cipekedő
asszonyok csivitelő
nagymamás zűrvazara,
csellengő kóbor kutyák
szózat-vonítása,
mely felhasogatja a pállott,
do
Áramló mozaikok vágják
hanyatt magukat,
miközben a tetetett,
tunya közöny
s a képmutató tékozlás
egyre csak pihen;
ki tudhatja, hogy vajon
falakból épült-e a valódibb
fogság, melyet az emberre
rámért ilyen-olyan csélcsap ármány,
csel
Mert mindannyian
kihasználták érveiket;
öntudatlan vitorláztak
sokáig az élet zajló vizeiben,
mikor sajgó,
kétértelmű kételyeket
fordították szándékosan ellenük.
Zavaros szemekben
gyanakvó kételkedés vert tanyát.
Aki nem alkuszik,
nem is adhatta a sz
Kibukfencezett már régóta
a gyarló ember kúsza
álmok kegy-kosarából;
sziszegő látomásokon át,
ahogyan falban lüktető hajszálerek.
Mert – önmagának is ritkán vallaná be –,
jó volna felülemelkedni
végre a köznapias,
gyarló logikán, az elhagyott,
kopárság-szagú
Kis ébrenlétben körbenéztek
immár mennyet
s börtönt egyaránt
elviselt ördögök s szentek;
a lélek már - már minden esetben -,
elszálhat, akár még egérútakon
is a megváltással kacérkodó halálba.
Itt mintha mostan önmagát
bontaná már minden épülés
s föld
Gazdátlan, kitartott,
tompa zakatolás a fejben,
mintha bekeríthetetlen
birodalmakat volna kénytelen
bejárni járatlan utakon
az átlagember.
Az elvitorlázott gyermekkori
táj sem maradhatott
már az övé,
mert az emlékek megalvadó,
hívogató lápvilága
vára
Egyre már az iszapos,
homályos közegben
posványosan tocsogva,
a bizonytalanul csúszkáló
falak váratlan az
ember fejére nőhetnek,
s be is szippantanak;
alaktalanná lett ígéretek,
örvénylő labirintus-spirálok
kisstílű hálóiban, akár
az
Irgalom zúgából megkereshetne
még pár jóbarát;
sikátorok mélyén kóbor,
vesztett-kutyák nyüszítenek.
Jó volna, ha láthatatlan
védőmellény gyanánt
egy őrangyal még
megvédhetne a bajoktól.
Hitvány korok, méltatlanná
lett évtizedek – még így is –,
túlélnek majd en
A csönd a semmiből
visszadomborodva még visszanézne,
ám nem merészel;
őrzi önző Gorgó-zúzódásait,
felülről csorog le lassan,
akár a melasz-lé,
megcsöndesült,
tomboló vihar-orkánok
háborognak még egyre
az elveszettnek hitt
belső Lélek börtönfalain.
A f
Ez a ködös, mogorva reggel
már aligha űzi vissza
a megalkudott éjszakát;
a félig felébredt kómás fej
leszívesebben még visszabukna
a zsongító álomba.
Benn a Ninivei város szívében
patkány-csordák dáridója mellett
egyre inkább
szirupos söté
A nem-látszat kicsinyes,
egykedvű metafóráit
a lyukas fény is alig háborgatja;
aprócska egérlyukak
sem készülődnek senki
emberfia fogadására.
Ugyan, minek is tennék?!
Az ember akár a sztoikusan
szemlélődő, vagy épp csupán
kíváncsi turista járkál
a sorsfordítók
Jól ismerem én a hajdanán
volt Ninive-szagú város
összes kicsinyeskedő szennyesét;
falak s kapuk már régóta
nem fognak kezet velem,
nem fordítják arcukat felém
se boltívek, se házsorok.
Hajnali robotban még elég
vánszorog, akár egy meztelencsiga
egy-két csukl
Azt sosem szabadna hagyni,
hogy az Ember elvesztve
Sorsát megadja magát,
vagy hátat fordítson unottan,
lusta közönnyel a nemesnek,
a Jónak, s nem válogat
– de már mindent tűrten,
alázkodva elfogad;
hogy eltakarja hajótörött,
barázdált Janusz-arcát, ha kérdezi
Szakadt szivárványok,
hátrányos, leszakadt maradéka,
lecsúszott árnyék didereg
sikátorok kihalt udvarán.
Tarkabab, vagy épp elhasznált
ruhacsipesz a szajha-lélek,
mely bármi áron tűrni s túlélni
tanít meg.
Ide-oda ütődik a szánalmas életrostán,
s mint haldokl
Az önmagát is megégető,
néma téboly, mely test
s lélek porából hajdanán
vétetett előbb-utóbb önmagát
kikészítve, foszlányokra tépve,
ordítva szólít a hang:
minden ember-élet ára
jócskán magas,
mégha el sem hiszik.
Elvánszorog bús-mélán
egy-egy bekötött-szemű
cs
Összekuszált, zsibbadt
lelkünk még egyre
kibogozhatatlan lebeg
– de vigyázat, meglehet
már nem is annyira sokáig.
Bordáink börtön-ketrecében
a szív megállíthatatlan
dübörögve ver, küszködik,
mintha csak félálomban,
hibernált kómában kellene
eltűrni álom és éb
Egymást gáncsolva, tolva-lökve
valósággal elemésztődnek már bele;
olcsó aranyforintokért
nem lenne muszáj, se kár,
Janus-arcú lelkiismerettel is
egyre nehezebb a zsigeri Lét
kicsinyes szamárlétráján
való tartósnak becézett
életben maradás.
Rejtélyes
