Háttérzajok töltik be a teret,
keresve sem lelek
csendes rést rajta.
Összetart a zenekar,
s én balga
a polcodon hallgatok,
s vagyok,
ide-odadobott.
Néha azt hiszed,
álmom is lopott,
pedig csak
bolond vagyok.
Kis lélek-kokott.

Ajkam festett,
tű-szaggatta rajzolat,
fonál tartja össze testem.
(Valami örökké hasogat.)
Szívem helyén kóc,
szeretlek-fonál gubanca.
Ujjaid között fogy a mihaszna,
mint tollamból
betűkbe préselt gondolat.
Mi haszna,
ha magam vagyok
sok divatos Barbie közt
kopott.

Közelednék hozzád,
de lábam
haszontalan lóg,
akár kezem,
s a fejem is
nehezen viselem.
A halnak is jobb,
tudod?
Elúszik,
ha unja a dús hínárok ölét.
De én itt ragadtam s

kezemből senki sem kér.

Talán akad majd,
ki kukába hajít,
hisz csak porfogó vagyok.
Avítt.
Egy álmodó,
gyagya rongybaba,
akinek,
- lehet észre sem veszed -,

feltépett a mellkasa.

Kép: saját, zsírkréta

http://youtu.be/_64nc_NLE_I

tegnap óta valahogy a fák is nagyobbak lettek
megelevenedett a komor képek sora
rám nehezült az éjjel, a napok halotti tora
tükörben nézem, vajon ki vagyok
megvakult foncsoron elkenődött kontraszt
alig kivehető folt, vagy falon árnyék
ami nyomaszt

mázsásan terpeszkedik a hólepte tájra
ahogy ereszkedik
a csend
a semmit magába zárva

most a hangtalan sem zavar
valahol az avarban fagyott bogár

talán szép halál

s a táj, hahó
de jó látni, hogy hull a hó
- tenyeremben olvadnak a pelyhek -

közben meztelen talppal állok
s halok, ha már nincs mire várni
vagy talán törött cserepek között
magamat megtalálni lenne jó

de mindent betemet a hó

a fényt a szemérmes sötét
s a kocsmapulton hangtalan
poháralátét lesz a Nap.
Maszatos pecsétként
fut szét az alkonyat.

A sarokban félkarú rabló csattog,
miközben kereket old a remény.
Kezek matatnak üres zsebekben.
A fejekbe a mit-tegyek beég.

Magukat gáncsoló lábak
botladoznak utat tévesztve.
Az imbolygó árnyak
egy-egy korsó sör habjába
zuhannak öntudatlanul.
Lassan bealkonyul.

*
Már
horizont alá bukott a Nap,
de még mindig nem hiszik,
hogy a világ is vakít:
a Hold füstös-piszkosan
felettük hamis álmot ír.

A hajnal
kiveti magából,
aszfalton ébred a részeg indulat.
Bicska csukódik. Még vértelen.
Az időn átüt a penész.

Ma is
takaród alatt húzódik meg
a szemfényvesztés.

Az ember bölcsen gondolt egyet,
földre álmodta az eget,
közel legyen a szívéhez,
élte kiszámolt ívéhez.
Kertjének lett féltett kincse,
kékje szinte mennybe vitte,
amit nem ért el kezével,
- angyalt fessen ecsetjével -.
Tavaszhidat ácsolt rácsból,
lelkén fakadt sok-sok ágból,
azon lépdelt könnyű lépttel,
fel ne sértse nagyobb hévvel.
Pici szirmuk ezer égbolt,
mindegyik egy lélegzésfolt.
Földre csüngő csöpp fejükkel
fényt szürcsölnek lélekcsönddel,
és míg bennük a szép lüktet,
Isten tudja, miért nem csüggedsz.

http://youtu.be/46clpEgLA5E

Nem vagyok és nem leszek teremtő,
bölcsek köve sem fényezi bensőm,
most valami szépet adnék mégis,
hadd táguljon a ránk szabott ég is.
Költők sora dalolt Mindenséget,
mesebelit, idillikus szépet,
tőlem ne várj egy újabb világot,
a régit hordom, azt kell tovább álmodd.
Hol csillagoknak sziporkázó karca
felettünk az estet kitakarja,
ki ablakából ennyit csen magának,
kincseiből szeletnyit imádhat.
Míg köd sejteti, hol a határ vége,
nem láttatja, milyen az ég kékje,
fényes nappal utcák színes arcát,
mikor idő nem vívja a harcát.
Ám 'hogy oszlik, derűt hoz a bércre,
a Nap sugarat hurkol laza fércbe,
ruhát szab-varr báli belépőnek,
bíborfényt az alkonyterítőnek.
Reggel párját kibontja pirulva,
földre hull a selyem holdfényszoknya,
pőreségét oly büszkén viseli,
bármely' díva megirigyelheti.
Nincs szebb mint az alkony tünde fénye,
holdsugárnak játszi könnyedsége,
Napnak földet csókoló sugára,
a világ, mi így marad utána.

Beethowen: Mondschein szonátájára  

Ma gyöngyházfényű felhőket
ölelt  magához az ég,
halk dobbanások íve alatt
az éj sóhajokba rezdült.

Kagylókba zárt zsongás
ringatta tenger fodros álmait,
izzó öledben a Hold ezüstje
félszegen megenyhült.

Majd két parányi csillag
lopózott pilláid mögé,
s csillantak áttetszőn,
mint harmat,
mi a virág szirmán védtelenül
adja át magát a felkelő
vöröslő Napnak.

Mire érintésed mellettem elszenderedik,
a horizontot már bíborszínnel csókolja a hajnal,
de bennem olthatatlanul tovább bizsereg,
és féltve őrzöm ezt az éjszakát magamnak.


Ma gyöngyházfényű felhőket
ölelt  magához az ég,
s én egy pillanatig elhittem:
karjaimban szunnyad a világmindenség,
és holnap is velem leszel, kincsem..


..nem csak a szívemben pihensz
emlékfátylam alatt magadnak...

..a málnás piskótához...

Rendhagyó szerelmi vallomás...így..Valentin nap táján.....a "születéstől" az "elmúlásig"....:))

Monia

...a madarak még mindig énekeltek,
nem hullt a hó,
s nem szakadt  rám az ég.
Felhőrongya lógott fölém cafatokban
mikor a mennyország befogadta.
Mert befogadta kicsiny lelkét.

Mikor elment a kedves
nem szóltak harsonák,
de a szívem egy üstdob volt a hantnál,
és majd szétpattant mikor
a fejemből a vér
szinte tócsaként körém szaladt,
s virágkoszorúba font
szirmok  közé halt a szél.


Ma reggel
a hintánál még láttalak.
De lehet, hogy a szomszéd kislány
intett felém, mosolygó,
ártatlan szemekkel,
mert nem tudta szegény,
hogy akkor rám szakadt ez a nyomorult ég.
Ököllel zúzta szét a legszebb percet:
a születést verte bennem keresztre.
S most itt térdepelek előtted,
kit halálra nemzett valaha
az a szerelmes, gyilkos éj.

Mikor elment a kedves,
nekem minden semmivé lett.
Pedig a madarak még mindig énekelnek,
s  majd újra hull a hó is,
és akkor a fehérbe öntött apró lépéseid
nyomát,  hogy el ne tapossam
magamba simítom,
mint egykor a soványka reményt.

De mikor elment a kedves,
belém feszült a csend,
a világ újra üres lett,
és vele halt a józan ész.

 https://www.youtube.com/watch?v=R6DeOpd39dU&feature=related

nem is tudom felkel-e a Nap
hisz hozzám olyan ritkán látogat
nem is tudom mikor van az éj
szememre nem jön álom rég
nem is tudom hogy élek vagy csak holt
lelkem barangolja be a nyárfasort
hogy látok vagy csak néha úgy teszek
mert jobbnak látnak úgy az emberek
hogy hangya vagyok vagy őrült óriás
fejemben megbomlott a sokszínű
varázs - fűszerekkel pácolt életíz
keserű száj a bor már nem segít -
hogy számolatlanok-e már az angyalok
hisz eddig engem mind cserben hagyott
nem is tudom hogy felkel-e s minek

ha süt is a Nap

itt bent

minden jéghideg.

2010.06.02.