SZÉPIRODALOM

Párás homály uralta a kis külvárosi utcát. A napok óta forró aszfaltréteg napnyugta előtt kiadós zuhét kapott, de az nem sokat hűtött a levegőn.  A hőmérők ugyan néhány fokkal kevesebbet mutattak, mint az előző éjszakákon, azonban az emberek ugyanúgy izzadtak és szenvedtek, mint addig. A nyitott ablakokon át beszivárgott a kinti fülledtség, így a legtöbben kényszeresen forgolódtak, törölgették magukat az ágyban.
A kis Charlie is azok között volt, akik még ébren voltak. Hiába járt az idő már hajnali 1 óra körül, nem bírt aludni. Az álmosság elkerülte, vadul kalapált a szíve.
Ritkán kiabált vele ennyire az apukája. Nem volt túl kedves ember, az elmúlt időszakban különösen nem, de ez most mindent felülmúlt.
Történt ugyanis, hogy a kis Charlie elmondta neki, mi érdekli mostanság leginkább. Az, hogy miért boldogtalan az az utca, ahol élnek.
A fiút eddig is foglalkoztatta a kérdés, de mivel nyári szünet volt, így ráért ezen többet gondolkodni. Születése óta itt élt szüleivel a Tizenkettedik utcában, de csak akkor tűnt fel neki jobban, hogy milyenek az ottani emberek, amikor iskolába kezdett járni. Ha a nap végén az osztálytársaiért mentek a szüleik, több mosolyt és nevetést látott, mint addig bármikor. S most, a nyári szünet kellős közepén szerette volna kideríteni, mi az oka annak, hogy az ő utcájában olyanok az emberek, amilyenek.
A Tizenkettedik utca, vagy ahogyan ő nevezte, A boldogtalan utca nem volt túlságosan forgalmas. A város egyik külvárosi részének szélén helyezkedett el, és a környék úgymond város a városban elven működött. Mégsem tartottak össze az ott élők, legalábbis az ő utcájában biztosan nem.
A szülei és a szomszédok is távolságtartók voltak, de közben mindent tudtak egymásról, és mindenkiben volt valami, ami nem tetszett a másiknak. Köszönésen kívül így nem sokat beszélgettek A boldogtalan utca lakói, de ez vajmi keveset segített azon, hogy alábbhagyjon az ítélkezés, az irigység és a pletyka.
A kis Charlie, hogy felderítse az okokat, naphosszat biciklizett a tűző napon, a forró aszfalton. Oda, vissza. Közben be-bekukucskált a kerítéseken, hallgatta az udvarokról és a nyitott ablakokon kiszűrődő zajokat, foszlányokat. A többedik nap után már egy apró füzetet és egy tollat is vitt magával a biciklikosárban, hogy ha olyat hall, akkor azt gyorsan feljegyezze.
Hallott ő sokfélét, köztük olyanokat is, amiket addig nem ismert. Felírta az „elválunk” szavacskát a szomszéd kopasz bácsitól, míg az amelletti házban „az anya már nem jön ki onnan” kifejezést nem értette. Az utca végén heves ordítozás közepette a „nincs elég pénzünk” ütötte meg a fülét, míg valahol egy csattanást, majd sírást hallott. Ha jól hallotta, egy felnőtt nő sírt.
Amikor mindezt büszkén elmesélte gondterhelt édesapjának a vacsoraasztalnál, kegyetlen leszidást kapott. A kis Charlie egyáltalán nem gondolt arra, hogy megdorgálják, hiszen ő csak szeretné kideríteni, miért élnek ilyen boldogtalan utcában.
– Hogy mi? Meg ne halljam még egyszer, hogy a szomszédok után leskelődsz. Még az a jó, hogy nem vettek észre – emelte fel hangját apja. – Egyszer és mindenkorra tanuld meg, fiam, hogy nem vájkálunk más magánéletében!
– De… de én csak azt szerettem volna, hogy… - hebegett elvörösödött arccal a fiú.
– Nincs de, és ne szeress semmit. Hallod ezt? – fordult az asztal másik végén ülő feleségéhez az apa. – Hogy engedheted ezt?
– Én… nem tudtam – csóválta fejét az anya, miközben igyekezett nem kilötyögtetni a levest a kanálból a tányér mellé. Egész testében remegett.
– Nincs lefoglalva a gyerek, pedig egész nap itthon vagy vele. Esküszöm, ha ezért bármelyik szomszéd szól, mindketten kaptok – emelte fel fenyegetően kezét az apa. – Charlie, felejtsd el ezt az egészet, más magánélete nem a te dolgod.
– De ez A boldogtalan utca, amiben vagyunk – bukott ki a gyerekből. Anyja karjára helyezte a kezét, így próbálta csitítani.
– Fejezd be! – kiabált az apja. Az erek dagadtak izzadt nyakán, halántékán. – Ez az utca olyan, mint bármelyik másik. Ha te is felnőtt leszel, fiam, megtudod majd, mivel jár az élet.
Nagyot csapott az asztalra. Az anyja remegő kanalából a leves az asztalterítőre folyt.
– Charlie, most menj fel a szobádba – fújtatott apja.
A fiú kettesével szedte a lépcsőfokokat emeleti szobájáig, miközben hasonló csattanást hallott, mint délután az utca végén. Azzal a különbséggel, hogy most senki sem sírt.
Csak későn tudott elaludni, közben végig A boldogtalan utcán gondolkodott. Lehet, hogy egy gonosz varázsló varázsolta el az utcát, hogy senki ne érezze ott jól magát? Vagy a rosszkedv olyan ragadós, mint a nátha? Vagy ez a normális, ami náluk van, és az a rossz, amit az iskolában lát? A nevetés a rossz és a szomorú csend a jó?
Miután apja még a biciklijét is elvette, már nem kerekezett a forró aszfalton. Sőt, ha a nappaliból az utca felé ment, az anyja erőtlenül, már-már könyörögve kérte, hogy maradjon az ajtón belül. A kis Charlie így szépen belenyugodott, hogy nem tudja megfejteni A boldogtalan utca titkát.
Ahogy telt, múlt az idő, már nem érdekelte A boldogtalan utca. Kamasz éveiben szinte elfelejtette, hogy az első iskolai nyári szünetében mivel foglalkozott, és amikor a felnőtte válás útjára lépett, már nemhogy a szomszédok érzéseivel nem törődött, hanem saját szüleit is egyre ritkábban látogatta.
Sok évvel később, egy nyári szabadsága alatt azonban arra autózott, és megállt szülőháza előtt. Már régóta mások éltek ott, és a szomszédos házakban is ismeretlen gyerekeket, felnőtteket látott.
Kiszállt az autóból, és hosszasan elmerengett, miközben nézte azt a helyet, ahol felnőtt. Mióta elveszítette szüleit, egyre többször eszébe jutott az a nyár, és az a fülledt, nyári este, ami után szinte minden megváltozott.
„Ha te is felnőtt leszel, fiam, meglátod majd, mivel jár az élet”. Ez nagy igazság volt apjától, még akkor is, ha olyan hangnemben adta át neki, amit soha nem akart megtapasztalni.
Anyja hallgatása pedig többet mondott ezer szónál, mint ahogy a kezében remegő kanál is.
A felnőtt Charliet gyerekzsivaj rázta fel a múltból. A látszólag kisiskolás diákok körbe-körbe bicikliztek a forró aszfalton, úgy, ahogy annak idején ő is tette.
Milyen különös. Most ő lehet nekik a komoly, mogorva felnőtt, aki egyáltalán nem mosolyog. Akit gyerekként ő maga is a boldogtalanok közé sorolt volna.
Mielőtt elhajtott, még egyszer körbepillantott. Ez már nem az az utca volt. Mivel azóta többször átnevezték, a Tizenkettedik utca elnevezés is a múlt homályába veszett, de ez a szívének mit sem jelentett. Senkinek nem beszélt róla, de benne úgy maradt meg, ahogy hétévesen, gyermeki kíváncsiságból elnevezte: A boldogtalan utcaként. Már ismét messze járt, de jól tudta: ahogy akkor biciklivel az utcában bolyongott, úgy bolyong még mindig ott a lelkének egy része. S meggyőződése volt, hogy a lelkének az a része örökké A boldogtalan utca foglya marad.