SZÉPIRODALOM

Rossz napom van. Bármihez kezdek, semmi nem akar sikerülni. Minden kiesik a kezemből, mindent felborítok. Úgy érzem, ma olyan üres vagyok, mint egy átvilágított tojás.

Gyermekkorom emléke, hogy a kotló alatt melegedő tojásokat hét nap elteltével a gazdasszony megvizsgálta. Sötétedés után kihúzta a kotlóst kosárba rakott fészkével együtt az ágy alól. Mert, tudni kell, hogy a kotló a szobában lakott addig, amíg kotlott, utána pedig a konyhában addig, amíg megerősödtek a csibéi. Tehát, miután a háziasszony maga mellé vette a szalmával bélelt vesszőkosarat, melyben a tojások melegedtek a kotló alatt, leült egy petróleumlámpa elé, és egyenként emelte a tojásokat a fény irányába. Azon a napon már megmutatkozott, hogy megtermékenyült-e a tojás, vagy üres. Amelyikben nem keletkezett csibe, félre rakta, mert az még felhasználható volt. Később már záptojás lett volna belőle.

A mai fiatal falusi nők, ha csibét akarnak egyáltalán nevelni, nagyüzemben villany alatt melengetett, frissen kelt csibéket vásárolnak, és bizonyára jókat mulatnának a régieken. Pedig dédanyáik így keltették kotló alatt a csibéket, s amikor vizsgálgatni kezdték a tojásokat, szétterített fekete kendőt borítottak a fejükre, jól előre húzva, hogy a tojásokat is fedje felülről, hogy a lámpa célzott világítása csak rájuk essen. S huszonegy nap után, amikor világra segítették a tojásokból az apró sárga pihés jószágokat, - mert sok nem tudta világra verekedni magát egyedül -, a melengető kotlós anyót csak annyi időre szedte le róluk, amíg megetette. Vízzel telt poharat már a csibék szalma fészkébe helyezett számára. Öröm volt látni, ahogyan lökdöste vissza, rendezte maga alá a kicsinyeit az anya, hogy meg ne fázzon egy is közülük. Meg is maradt mind egy szálig. Mert a régiek mindent maguk teremtettek elő sok munkával, figyelemmel, gondoskodással.

A szappant is maguk főzték. Nem voltak finom mosóporok, illatos szappanok, fürdőhabok. Egész évben gyűjtötték a különböző zsiradékokat. A disznóölésből összegyűlt zsíros maradékokat már az előző évi ölésnél eltették, hogy most a téli hidegben nagykendőbe bugyolálva magukat, az udvaron üstbe tegyenek minden szappannak valót, hogy a maguk által fahamuból előállított lúggal addig főzzék, kavargassák, míg elkülönült, és felülre emelkedett a szappan, míg alul maradt a megsokszorozódott hasznos lúg. Ekkor egy vászonnal bélelt hatalmas edénybe kiszedték a szappan masszáját, majd gondosan leöntötték, és magasra tették (gyerekek elől gondosan elrejtették) a lúgot. Hiszen egész esztendőben ebből tesznek a mosogatóvízhez egy keveset, és ezzel lágyítják a vizet mosáshoz. Ennek a lúgnak minden cseppje aranyat ér avatott kezekben, és minden cseppje ölni, gyilkolni képes, ha dőrén bánunk vele. – Másnapra megszilárdult a szappan. Már lehetett kifeszített madzaggal darabolni, majd a padláson szárítani, mert így egész évben használható volt az újabb főzésig.

Mesélhetnék még a kenyérsütés házi technológiájáról, a fárasztó, izmokat mozgósító dagasztásról, meg arról, hogy ők már akkor sütöttek pizzát a kemence forró belsejében, amikor még csak egyszerűen lángosnak nevezték.

Elmondhatnám, mert láttam, - hogyan nevelték a kendert vizes árokban, s ha magasra nőtt és törékenyre száradt a vékony szár, ami a fonal alapanyagát rejtette, törték, tilolták, hántották le róla a kérget, hogy az alóla előbújó szálakból rokkával, guzsallyal, fonalat sodorjanak, amelyet megszőttek, hogy sütőteknőbe való vásznat, törülközőt, ágyruhát, viselő ruhát, szemfedőt varrjanak belőle.

S akkor még nem szóltam egy szót sem arról, hogy nem volt mosógép, mosogatógép, porszívó. De szobafestő sem. Padló sem volt sehol, csak döngölt föld, amit rendszeresen mázoltak vízzel, hogy ne kelekezzen por. És minden asszony maga meszelte kívül-belül otthonának falát. Így az ő munkájuk legfeljebb nehezedett a számos gyerekkel, de semmiként sem könnyült. Mert nem volt félig kész étel, előre gyártott élelmiszer, sem házhoz szállított ebéd. Nekik azt mind elő kellett teremteni a saját két kezükkel. Ehhez ők maguk ültették „fészkekbe” a burgonyát - egyik főételüket, - és maguk szedték ki a földből guggolva, hajlongva a megsokszorozódott új burgonyát, hogy utóbb rendszeresen csirátlanítsák, élvezhetővé tegyék.

Maguk vetették, törték, fosztották a kukoricát, hogy ledarálva meghizlalják vele a maguk által nevelt sertést. És maguk vetették, aratták kaszával, szedték sarlóval kévékbe a búzát, s lisztjéből sütötték a kenyeret, amit nemes egyszerűséggel úgy neveztek: élet. Mindezt két kézzel, erővel, előre megtervezve tették, úgy, hogy soha nem volt gondjuk az idővel.

A mi elődeink nem élvezhették korunk előnyeit, sem hátrányait. Ha kihullott a foguk, nem volt helyette pótlás, betegségben orvosi ellátás, kórház. Nem telefonálhattak, mert nem tudtak róla, hogy feltalálták. Nem nézhettek TV-t, mert még nem létezett, nem olvashattak újságot, mert nem is tudtak olvasni. De tudták becsülni a munkát, és annak eredményét: a biztonságot.

Én soha egyetlen falusi embertől nem hallottam panaszt. Nem siránkoztak, hogy sok a munka, pedig pirkadattól napszálltáig dolgoztak. Számukra az volt a természetes, sőt örömteli. Fát neveltek, szedték gyümölcsét, vagy kivágták elszáradván, aztán felaprították tüzelőnek.

Állatot neveltek, tereltek, húzták fel nekik a mély kútból a rengeteg vizet, kaszálták a számukra nevelt szénát, melynek magját már korábban elvetették. És örvendeztek, ha fejlődött és szép egészséges lett. Nem mondták, hogy kevés a pénz, mert tudták, hogy azt meg kell keresni. És fáradtan, de elégedetten dőltek álomra, ha feljöttek a csillagok.

Nyugodtan hajthatunk fejet nevenincs elődeink előtt. Van kikre büszkék lennünk.

B.újfalu. 2011-02-22