SZÉPIRODALOM

8

Shannon attól félt, hogy megbolondult. A kellemes szieszta után mintha elbűvölték volna, egyedül találta magát. Senki nem volt szülei tanyáján, ahol egy hétig nyaralt. Apja, anyja, a húga, a földeken és a ház körül dolgozó személyzet, mindenki nyomtalanul eltűnt. Senkit nem talált.

Sikertelenül próbálta a rádiót és a televíziót, minden elnémult. Félelmetes csend borította az étert. Késő délután a villany is eltűnt majd a telefon. Minden próbálkozása ellenére a mobil telefonon sem kapott választ pedig John a vőlegénye, biztosan Glasgowban volt.

Másnap korán reggel elindult. Szokás szerint bezárta a házat. Az állatokkal semmit nem tudott csinálni, igy az istállókat nyitva hagyta, hogy kint a természetben legeljenek.

Skócia hegyei közt a falvak épp oly üresek voltak, mint szülei tanyája. Nem talált mást csak csatangoló kutyákat és a bezárt istállókban éhségtől bőgő barmokat.

Tízóra felé Shannon megéhezett. Egy pub elött megállt és üres vagy félüres sörös poharakat és legyeket talált a pulton és az asztalokon. A felmelegedett hűtőben az élelmek megromlottak. Végül is talált egy félszáraz kenyeret, egy megkezdett szalámit és jól érett sajtot a búra alatt.

Bradbury régi novellájára gondolt amikor a telefonkönyvben talált számokat hívta. Eredménytelenül. A valóság túlhaladta a fikciót, mert a vonal nem működött. Mielőtt elment, egy plasztik zacskóban magával vitte a szalámit, sajtot és a pult alatt rejtőző száraz süteményeket, és néhány üveg ásványvizet.

Induláskor hosszan dudált láthatatlan lakosoknak jelezve ottlétét. Minden siker nélkül. Lassan ment a falun keresztül és az elhagyott házakat nézte.

Glasgowhoz közeledve már messziről látta a fekete füstöt a város felett. Nehezen ment át a külvárosokon az utakat torlaszoló összetört gépkocsik miatt. Shannon, végre vőlegénye lakásában volt. Nem táplált kételyeket, hogy megtalálja, csak azért jött, hogy személyesen meggyőződjön. Útközben volt ideje gondolkozni és arra meggyőződésre jutni, hogy egyedül volt. Hogyan és miként, fogalma sem volt. Nem talált rá választ.

John lakásában néhány percre elbátortalanodott és az öngyilkosság gondolatával játszott. Az útizsák aljára tette John fényképét, néhány konzervet és gyalog elindult. Keresett egy gépkocsit mert az övében nem volt több üzemanyag. Nem kellet sokáig keresni. Mindenütt voltak gépkocsik. Talált egyet benzinnel tele. Habozás nélkül beleült.

Éjszakára mindig megpihent egy faluban és kiválasztott egy kellemesnek tűnő házat. Úgy érezte, mintha látogatókra várnának a házak.

Az éjszakák csendje nyomasztó volt. Hiányzott a távoli vonatok dübörgése, a gépkocsik surrogása, semmi fény nem tette élővé az éjt az érzéketlen csillagokon kívül. Csak a semmivel nem törődő szél sóhajtozott.

Tíz nap alatt északról délre átment Anglián. Mivel képtelen volt tankolni, többször váltott gépkocsit. Élelmet talált az üzletekben, italt a bárokban és mindig kisajátított egy lakást vagy házat. Néhány órára a végleg elhagyott falak közé beköltözött az élet.

Úgy érezte Shannon, hogy a régi lakosok körülötte vannak. Árnyékuk társaságában nézte a családi képeket. Sok kézilámpával utazott, hogy eltüntesse az éjszakát. Kivilágította a szobákat és nem gondolt a jövőre.

Nem félt. Tudta, hogy nincs más élőlény, így a félelemnek sincs értelme. Körülötte csak kóboroló kutyák lézengtek mindenütt. Jöttek feléje mintha mágnes lenne. Sokszor sírdogált mikor farkcsóválva közeledtek és látta tekintetükben a néma kérdést, de képtelen volt válaszolni.

Egy reggel indulás elött egy kis korcs kutya ült az autó elött. Kis kutya néhány barna folttal. Egyik füle véres és láthatóan kimerült volt. Mikor beült a kocsiba, farkát csóválva várta, hogy magához hívja.

— Nem tudlak elvinni, nem tudlak, magyarázta és hangja elbicsaklott mikor bevágta az ajtót és megindult. Egyre gyorsult és ösztönösen a visszapillantó tükörbe nézve látta a kiskutyát lógó nyelvvel szaladni mögötte, mint egy őrült.

Nem tudta folytatni útját, megállt és kinyitotta az első ajtót. A kutya felugrott és Shannon magához ölelte a remegő kis állatot.

— Hogy hívnak, kérdezte? A saját hangját hallani valami csodálatos volt! A kutya farkát csóválva némán nézte és az a benyomása volt, hogy mosolygott.

„Nem tudod, hogy hívnak?  — kérdezte Shannon. Akkor elkeresztellek... Pepitának hívlak! Foltok vannak rajtad, Pepita vagy! Pepita, Pepita, ismételte többször, és a kutya csak nézte, mosolygott és csóválta a farkát.

„Gondolom, hogy éhes vagy Pepita. A kiskutya sovány volt, mint egy gebe. A csomagtartóban talált egy húskonzervet és enni adott kutyájának. Pepita az út közepén evett, ahol nem is olyan régen 24 órán keresztül megszakítás nélkül egymást követte a gépkocsik végtelen áradata. Miközben Pepita evett, Shannon egy fületlen csészét talált egy konyhában és inni adott benne.

Mellette összegömbölyödve elaludt mikor jól lakott.

Keresztül menve a falvakon, megállás nélkül dudált és Pepita mellette dühödten ugatott. Az eb különben nyugodt volt. Érdeklődéssel hallgatta, mikor elmúlt életéről beszélt. Már ismerte a szüleit, Johnt a vőlegényét, és minden tervét.

            — Mit gondolsz Pepita? — kérdezte Shannon. A kutyájához beszélt, és nem várt választ.

„Jó kiskutya vagy és igazad van. Soha nem kell nyílt véleményt mondani. Még ha nem is adsz igazat nekem, te úgy teszel, mert szeretsz. Ugye szeretsz engem?

Pepita mintha értené a kérdést, orrát az arcához dugta és megpuszilta.

„Igen, te szeretsz kiskutyám, szeretsz! Magához ölelte és Pepita hozzásimult mintha értené aggodalmát.

Mióta egyedül volt, csak egyetlen egyszer félt egy faluban, ahol megháltak éjszakára. A nagy ház olyan benyomást keltett mintha a lakók csak egy órára hagyták volna el és mindjárt visszajönnének. A kert végén a gyümölcsfák rég nem ápolt virágágyasokkal osztoztak a helyen, s mögöttük egy félig kiszáradt kis patak nyújtózkodott lustán a kivételesen nagy melegben. Napnyugtakor, Shannon hallotta egy távoli vihar moraját.

Egy üzletben talált hordozható gáztűzhelyen vizet forralt az esti főt tésztához. Egy hete főzött este, mert a konzervekből elege volt.

Váratlan szélroham és a menydörgés ébresztette fel. Egy nyitva felejtett ajtó hirtelen becsapódott és a függönyöket huzat dagasztotta, mintha repülni akarnának. Látta a folyamatos villámlástól kivilágított kertet.

Pepita az ágy alatt nyüszített miközben a vihar tombolt. Szakadt, mintha dézsából öntenék. Félmeztelen szaladt az ablakhoz bezárni, de a szőnyeg már nedves volt. Az utcai ablak elött állt. A villámok fényében látott egy folyót rohanni az út lejtőjén faágakat és más szemetet sodorva. Kocsija ingadozott a ház elött az orkán széllökéseitől.

Zseblámpa fényben a konyhaablakba ment megnézni a kertet. Minden víz alatt állt. Talán az eső, vagy a megduzzadt patak öntötte el a kertet, és a víz lassan beszivárgott a hátsó ajtón. A ház eleje az utcai oldalon magasabban volt, mint hátul a kert felé, de az utcán is szemlátomást emelkedett a víz. A lámpafény nehezen fúrt lyukat az eső hasította éjszakába. Amit látott az viszont elég volt arra, hogy félelemmel töltse el a fiatal nőt.

— Pepita, kiáltott és hívta az ágy alatt lapuló kiskutyát. Ebben a percben értette meg, hogy élete megváltozott. Minden erejével akarta, hogy vele maradjon és hirtelen karjai közé kapja a kutyáját. Nem kellett lehajolnia, hogy az ágy alatt megtalálja, egyszerűen a karjai közé bújt a remegő állat.

Nem volt ideje meglepődni és gondolkozni mert a bejárati ajtó kinyílt a víz és a szél nyomása alatt. A piszkos víz betört a házba. Befolyt a földszinti szobákba, majd lecsorgott a már kerti vízzel elöntött konyhába.

Helyzete tarthatatlan lett. Hóna alatt a kiskutya, nadrágzsebében a tartalék zseblámpa, egy másik pedig a kezében. Ösztönösen az emeletre menekült. Abban reménykedett, hogy a ház nem omlik össze.