SZÉPIRODALOM

Edina mezítláb ült a konyha padlóján. Már nem érezte, hogy fázik. Reszketett, de ez nem a hidegtől volt. Teljesen elveszítette az időérzékét. Körülnézett, bár az agya már rég eltárolta a képet. Mégis, talán ezredszer nézett maga köré. Éjszaka volt, a ház csendes, a lányok alszanak rég, sötét van, csak egy kicsi lámpa világít a mosogató felett.
Egy papírt gyűrögetett a kezében, néhány órával azelőtt elkezdett valamit írni rá, de félbeszakították. Le akarta írni a gondolatait, az érzéseit, hogy majd eljuttathassa oda, ahova azoknak feltétlenül el kell jutniuk. Nem sikerült. Ez sem sikerült. Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha csak elmegy egyet autózni, vagy vásárolni! Nem ment. Mást akart. Ajtókat akart döngetni, falakat rombolni és újakat építeni. Virágillatot akart és színeket, egyszerű értékeket keresni, és találni… Változtatni akart a helyzetén. Tulajdonképpen meg is tette, csak nem úgy, ahogy elképzelte...
Megint körbe nézett. Béla élettelenül feküdt a padlón. Mellette kis vértócsa. A nő semmit nem érzett. Üveges szemekkel bámulta a férje testét, és arra gondolt, milyen kevés vére folyt ki. Ennek az embernek még vére sem volt?!
Lassan felállt, letette a kést, a telefonhoz ment, és tárcsázott. Még soha életében nem hívta ezt a számot. Nem is tudta, mit kell mondania.

A hatalmas ház előtt villogó rendőrautó, és mentő állt. A szomszédok mind összegyűltek az utcán, és találgatták, vajon mi történhetett odabent?
Edina az asztalnál ült, hálóingben, véres kézzel, zavarodott tekintettel, és halkan válaszolt a vele szemben ülő fiatal rendőr kérdéseire.
A mentősök elmenni készültek, nekik már nem maradt tennivalójuk. Az az egyetlen szúrás elintézett mindent. Még ellátták a nő sebeit, megmérték a vérnyomását, valami enyhe nyugtatót adtak neki, s mivel a nyakán éktelenkedő kék és lila foltokkal nem volt teendő, távoztak.
-Asszonyom, jól van?
-Önvédelem volt...fojtogatni kezdett, és megvert...mindig megvert!
-Tudom, hölgyem. - A rendőr hangját már nagyon messziről hallotta a,  nyugtató hatni kezdett, a reszketés megszűnt, és lassan megszűnt körülötte az egész világ is úgy, ahogy volt...

*

Az ébresztőóra csörömpölésére riadt fel Edina, hirtelen felült az ágyban és körülnézett. Nem értette, mi történt. Felemelte a két tenyerét és bámulta. Makulátlanul tiszta volt, mint mindig. Lassan kelt fel az ágyból, és rettenetesen fázott. A fürdőszobába érve megvizsgálta magát. Sehol egy folt, sem a ruháján, sem a testén. Rohant lefele a lépcsőn, egyenesen a konyhába. Ott is tiszta volt minden. Sehol egy mosatlan edény, pohár, minden olyan tökéletesen a helyén volt, mint mindig. Visszament a hálóba, és remegő kezekkel a férje számát tárcsázta. Kicsörgött.
-Mit akarsz?! Dolgozom! - hallatszott hirtelen a vonal másik végéről.
A nő kiejtette a telefont a kezéből, és zokogni kezdett. Irtózatos, görcsös sírásba kezdett, berohant a fürdőbe, és hányt.
Ahogy kicsit jobban érezte magát, rutinosan tette a dolgát.
Az iskola utcájából kikanyarodva  előhúzott egy cetlit a zsebéből, amire egy cím volt felírva. A helyi családsegítő címe. Tétovázott, nem tudta, mit tegyen. Maradjon-e tovább a gazdag, nem gondolkodó, nem érző feleség jelmezében, vagy dobjon le mindent magáról, és változzon vissza az álmodozó, tervekkel teli, egyszerű lánnyá? Fogja a két gyerekét, csomagolja be a nagy semmit egy batyuba, és tűnjenek el? Esélytelen…Béla tizenkét órán belül megtalálná őket. Bárhol. Kérje meg a szépszemű fiút, hogy menjen velük? Sodorja veszélybe az ő életét is?! Lehetetlen. Fogalma sem volt róla, mit tegyen. Még mindig félt, de egyre csak zakatoltak a gondolatai, s felszínre törtek az oly régóta elnyomott vágyai, a hétköznapi, olcsó álmai.

Leparkolt a sárga épület előtt, bezárta az autót, és bizonytalan léptekkel indult a bejárat felé. Benyitott és körülnézett. A szűk folyosó tele volt emberrel. Ismét ismerős szag csapta meg az orrát. A szegénység és a kiszolgáltatottság szaga. Az emberek, kicsitől a nagyig, felkapták a fejüket, ahogy meglátták a jól öltözött Edinát. Szájtátva bámultak rá.
A bőrén érezte a nézésüket, és ismét valami rosszullét-félét érzett, megfordult, hogy kirohanjon az épületből, amikor egy kedves hang megállította.
-Jó napot! Segíthetek valamiben?
Edina visszafordult. Kedves arcú, mosolygós nő állt előtte, válaszra várva. Tétovázott még kicsit, aztán levette a napszemüvegét, és nagyon halkan, majdnem könyörgő hangon válaszolt:
-Igen - felelte nagyot nyelve - ha tud...

---VÉGE---