SZÉPIRODALOM

kerekké simult kavicsok
tükröződnek a múlhatatlan
tavaszi esők örömkönnyei
hullása megannyi csöppjének
végtelenjében megannyi
evangéliumi ékes rom
mosolygó tekinteted
itthagyott szemfedője
rejti mikor egy földönfutó
sors építőköveit mégis
oly tünékeny-foltosan
is viselve mennyei
türkizkék a lelked
ahogy a levél kóbor üzenet
elválik a fától úgy lett vége
mi volt ritka vendégség
ékes romokban eljövendő
alabástrom a remény
illanó kortalan
szívekben bukkanó
selymes májusi délutánok
ölelő áldása csigalépcsős
utakon felfelé a minket rejtő
pillanat-rezdülés az az
otthon nem arany nem
jáspis szív-nemesen ódon
az üzenet megporosodott levél
lélek-mélyen messze lent
munkálkodó tetten ért
magán-apokrif íródeákja
a lélek elsüllyedt Atlantiszunk
kéretlen krónikása
tengermélyre került
jegyesi terméskő-morzsalékok
múló s jövendő tekintetekben
patyolattisztán fehérlő
nem-Bábel hanem csak a szelíden
időző Tűztorony várakozása
s a vezérlő fejedelem útján
már szublimálódva elsodort
halk jelenlétek álmát őrzi
hűségesen a város örökkön-örökké
tegnapok szürkéllő felhőin