SZÉPIRODALOM

Bolondok beszélgetnek

Gazdag volt a herceg nagyon.

Se szeri se száma volt jobbágyainak, falvainak. A hercegi istállóban ficánkoló, toporzékoló paripákat abrakoltattak, kefélték szőrüket csak fényesre, az igyekvő lovászok. Nyári vadászatok alkalmával, csuda kerecsen sólymok csaptak le a fűben lapuló nyulakra, meg törték el a menekülő, felreppenő, aztán földre zuhanó foglyok, fácánok gerincét.

Díszes kupákból bőven folyt a bor esti lakomákkor, jutott az italból bőségesen mindenkinek, akárcsak az ezüst tálakon körülhordott pecsenyékből. Jutott komáknak, barátoknak, hű vazallusoknak, talpnyalóknak, no meg ellenségeknek, lapuló cselszövőknek is. És havas, téli estéken, fáklyák fénye mellett, szorgos szolgahad bontotta, nyúzta a szélfútta hajtásokon mohón, számolatlanul elejtett rőtvadat. Mert azokon a téli napokon havat színező vér alvadt a nyiladékokon, szélfútta, havas tisztásokon…

Messzi földről érkezett követek hozták szebbnél szebb hercegkisasszonyok, királykisasszonyok arcképeit – nem csoda, hogy gyönyörűek voltak, hisz mindegyik arcképet híres piktor festette – és a követek nem győzték hangsúlyozni, kisasszonyuk szépségét, a hozomány gazdagságát, no meg a friggyel járó, várható diplomáciai előnyöket.

Akkor ő meg minden alkalommal majd elmosolyodott… Csak épp nem tudott már mosolyogni. Régóta nem tudott. Soha, senkire, semmiért, és már maga sem emlékezett, mióta volt ez így. Csak teltek sorra elfecsérelt napok, hónapok évszakok…

Aztán egy nap felkereste az udvari bolond, egyetlen kedves jó barátja, akiben bízhatott, sokszor kilovagoltak együtt, aztán, hogy a lovakat szabadjára engedték, csak hasaltak a földre, letépett fűszálakkal a szájukban, néha meg hanyatt fekve nézték nappal a vándorló felhőket, esténként a csillagokat.

-       Baj van uram, nagyon nagy a baj! Az állásommal játszol! Nem részletezem, de a főkamarás közölte velem: haszontalan vagyok, mert nem tudlak megnevettetni. És ha az esti lakomán se nevetsz, ki leszek rúgva. Uram! Öt éhes szájat kell eltartanom! Mi lesz velük, ha koldusbotra jutok?

-       Nem fogsz, megígérem – és akkor elmosolyodott.

És így történt, hogy kedves bolondja, kedves bolond-barátja megtarthatta az állását.

Elindulás

-       Tudod, nem hinném, hogy ebbe az életbe meg tudnálak nevettetni! És ez nem az én hibám - a fűben hasaltak, fűszállal a szájukban, és jó szokásuk szerint bámulták csak a csillagokat.

-       Fázom, nagyon fázom.

-       Ne csodáld! Hűvösödik már. Nem érzed, milyen kellemes a borzongás? Nem érzed? Ennek se tudsz örülni? Pedig ősszel a legszebb, a legtisztább az ég, meg akkor ragyognak legszebben a csillagok.

-       Nem tudom, mi lehet a szép ebben! Különben is fázom, úgy fázom!

-       Hát haszna épp senkinek ebből, de azt hiszem ideje már, hogy útra kelj, elindulj mosolyt keresni - magyarázott a bolond. Figyelj! El kell már végre indulnod! Úgyis unalmas lesz itthon a tél. Mindenféle fogadások, mulatságok, álmos-nyűgös, elnyűtt udvari muzsikusok. Meg az a rengeteg, unalmas követ, akik unalmas „Barbi herceg kisasszonyokat” akarnak rád sózni!

-       De, ha elindulnék, szerinted tudnék nevetést, jó kedvet, mosolyt venni? Tudod, van kincsem elég.

-       Ha így kezdesz hozzá, felesleges is elindulnod.

-       Tudod, egyszer úgyis lefejeztetlek!

-       Uram! Ha ez lenne az ára a jókedvednek, ám legyen. Csak azt sajnálom, hogy én azt már nem fogom látni - nevetett fel a bolond. És még valami! Nem kell ám álruhát öltened! Hiábavaló lenne! Mert nem hinném, hogy az egész birodalmadban lenne még valaki, aki ennyire lógatná az orrát, úgyis megismernek majd.

-       Egyszer úgyis lefejeztetlek.

***

-       Mesélsz? Elmeséled, mire végre jutottál?

A fűben feküdtek hanyatt, szokásuk szerint nézték a csillagos eget. Egész év telt el azóta, hogy a herceg útnak indult. Gúnyáját eső áztatta, nap perzselte, hűvös szél szárította, lesántult lovát sokszor kellett patkoltatnia. Hallgatott, hirtelen gondolta csak magában: elfecsérelt év volt ez is, besorolhatom az összes többi közé. Voltak találkozások, kicsi öröm, búcsúzások, kicsi szomorúság, csak tudod, nem jutottam közelebb az igazsághoz! És nem bántott az elválás, és a találkozások se töltöttek el örömmel. És nem tudtam értsd meg! Nem tudtam jókedvet, nem tudtam mosolyt venni! És az, az utolsó találkozás…

De hát hazaért, végre mesélnie kellett…

-       Tudom, most arra gondolsz, elfecsérelt idő volt ez az egész.

-       Olvasol a gondolataimban?

-       Igen, tudod, bolond vagyok.

Hallgatás

Annyi mindent tudott volna mesélni. És annyi mindent szeretett volna elmesélni. Csak most próbálta válogatni, elrendezni, rendszerezni az átélt dolgokat. És miről meséljen, melyiket válassza? Mesélhetne talán a festőről, (találkozott vele) a festő egész életében a hegyet festette, annak minden napszakában – koldusszegényen halt meg, és életében senkinek se kellettek a képei, csak halála után (akkor persze „naná”, naná, hogy kellettek, pedig nem érdemelték meg, érdemeljük meg őket, tudjátok: én mondom nem!) – és, egy őszi nap, az öregember csontig ázva, a hegyről lefelé tüdőgyulladást kapott. De boldog volt, egész életében. A herceg valahogy biztos volt ebben.

Vagy tán a bombázógép pilótáját válassza? Találkozott vele. (Vele is.) A pilóta túlélte a bevetést, sikerült kioldania a bombát a rettegő, alvást színlelő, elsötétített város fölött, sikerült elkerülnie a reflektorok gépét keresztfény-csapdáját, nem ártottak, nem tudtak ártani neki, mint ahogy a kétségbeesetten felugató légvédelmi ütegek sem, szóval, nem tudott ártott neki semmi, senki sem. És, minden sikerült neki aznap éjjel. Ki tudja, mégis miért fakadt sírva, a leszállás után? Ki érti ezt?
Választhatná épp a kincsein kuporgó, mindig aggódó, penész-szín arcú, öreg-fiatal uzsorást is, aki aggódott azért, mert túl kevés kamatot mért ki az adósra, de csak gondolta: lehet, ezt sem tudja majd a nyomorult törleszteni, és akkor ki tudja, el lehet-e a jelzáloggal terhelt viskót úgy elárverezni, hogy megtérüljön a befektetett tőke? Meg különben is, arcátlan cselédje ma este képes volt, zsírt kenni karaj kenyerére, ő meg észrevette ezt, mert, amikor bement a kamrába, hogy mindent ellenőrizzen, (minden este ellenőrizni szokta, minden a helyén van-e), kinyitotta a bödön tetejét, és látta, óóóó, szembesülnie kellett a szörnyű ténnyel, csipetnyi hiányzik a zsírból!
Annyira nehéz választani! És már nagyon szeretett volna mesélni. Leginkább a koldusról, aki kipótolta az asszony hat krajcárját, hogy az lámpaolajat tudjon venni a varráshoz. Csak hát elkésett. Elkésett a segítséggel. Késő volt már, a bolt bezárt, a szegények fény nélkül maradtak aznap (is), és az asszony kisfia újra megcsodálhatta anyja nevetését, (a gyereknek volt már a csodában része bőven) és a nevetés-közben felköhögött rubin-vércseppeket.
Hallgatott, hallgattak. És közben arra gondolt, milyen szép ma az ég.
- Nagyon szép ma az ég. Tudom, erre gondoltál most.

Hóviharban

És mesélni kezdett.

Tudod, nagyon hideg volt aznap este. És hirtelen rám sötétedett, akkor. Tudod, már bántam, nagyon megbántam, hogy aznap reggel tovább indultam. De el kellett indulnom. Kavargott a hó, átfáztam, csontomig hatolt a hideg, kavargó, reménytelenül szállást kereső, pihenésre vágyó hópelyheket kergetett szemembe a szél.
Arra gondoltam azon az estén akkor, no, most biztos meghalok. És hazudnék, ha mondanám, nem féltem. Hazudnék, de tudod leginkább bosszantott ez az egészben; épp csak útnak indultam, alig pár hónap telt el, ugyan annyi mindent láttam, tapasztaltam, láttam bánatot, örömet, csak sokszor nem értettem, nem sikerült még megértenem, mitől sírnak, mitől zokognak, miért mosolyognak, miért nevetnek, sokszor, látszólag minden ok nélkül az emberek. És ez még nem elég! Mosolyra se tudtam szert tenni érted (?), nem tudtam, nem tudtam! És már teljesen tanácstalanná váltam, nem tudtam, merre, hol keressem azt a helyet és elbizonytalanodtam. Kétségbeesés lett úrrá rajtam akkor, lehet, nem vettem észre? És ha ráleltem volna is, akkor hogy kezdtem volna hozzá ehhez az egészhez?
És olyan különös volt az egész! Tudod mindkét zsebem tömve volt arannyal, és mire mentem vele? Nem mondhattam a szélnek: kérlek, kicsit hagyd abba, fizetek, amennyit csak kérsz, csak kérlek, hagyd már a hópelyheket végre kicsit megpihenni, halálosan fáradtak, akárcsak én, kérlek, nagyon kérlek, ne kergesd a szemembe őket, nem látod, milyen fáradtak már? Semmi értelme nem lett volna. Semmit nem ért ott a gazdagságom, semmit nem ért ott, akkor az aranyam.
És tudod, olyan különös volt az egész! Szorult helyzetemben eszembe jutottak a kastélybeli gazdag lakomák, a sültek, a pazarlón töltött bor. Szomjas, és éhes voltam ugyan, de már nem akartam az urak asztalánál ülni, ááá, egyáltalán nem; a szolgáknak is bőven jutott a maradékból, a kupákból összeöntött, maradék italból; de oda se kívánkoztam, arra gondoltam, a kutyák között lenne inkább a helyem. A csontokon mindig maradt elég hús. De leginkább csak a fűtött kandalló melegére vágytam, tudtam jól, sem adott elég meleget, de tudod, annyira vágytam már, csak egy kis túlélésre! Hogy végre csak kicsit megmelegedhessek! Mert fáztam, annyira fáztam már!

-       Megértelek. Mesélhetnél még.

A fénytanyán

Fénytanya. Magában így nevezte el azt a helyet. Erről mesélt most.

Nem emlékszem már, hogy jutottam el a tanyáig. Ahogy a gazda később mesélte, a földön feküdtem, valószínűleg lecsúszhattam a nyeregből, és, tudod, akkor kicsit kiestem az időből. Vagy tán belőlem az idő? Ajtó nyílt, hirtelen, fény támadt, a kilépő gazda harsányan köszöntött, jó kedvével, nevetésével leverte a süvöltő szelet, elűzte az ordas gondolatokat.

-       Jöjjön uram, gyorsan! Annyi tüzelőnk még nekünk sincs, hogy kifűtsük a pusztai telet. Kegyetlen idő támadt, takarékoskodni kell erővel, élettel, energiával. A lovának meg gondját viselem majd. Derék jószág, az életét mentette meg ma este.

Eszméletre tértem, tudatom tisztult, gémberedett tagjaimba lassan meleg költözött. Körülnéztem a szobában. A kemencepadkán fél tucat huncut gyerek, jöttömre láthatóan elcsendesültek, megneszültek, tágra nyílt, kikerekedett szemekkel bámulták csak a ki tudja honnan idetévedt (és, ki tudja, ugyan ki is tudhatná, a hová, merre tartó) idegent.

És, majd elfejtettem a bölcsőben alvó csöppséget. Kipirult arcú édesanyja levest főzött, közben lábával ringatta a bölcsőt.

Vacsorához hívtak aztán, az illendőség kedvéért szabódtam kicsit, tudtam, szegények, annyira azok, kevés jut, mindig is kevés jutott, hozzászoktak, hozzászokhattak már, de éhes, tudod, nagyon éhes voltam akkor már, különben is jó szívvel adták. Adtak ennem, adtak innom, adtak szállást, törődést, adtak mosolyt. Ingyen, mindezt ingyér adták…

És aznap éjjel - nem érdekelt már semmi, az sem, mennyire szegények napi dolgaikban, annyira éhes voltam akkor már, annyira éhes - elfogadtam mindent: ételt, italt, szállást, törődést, ingyen-szánódást, ingyen-szeretetet. És szerettem volna kérdezni tőlük valamit, de elaludtam akkor…

Búcsú a Fénytanyától

-       Kérdeznék valamit!

-       Mond uram.

Kiadta utolsó mérgét is a tél, csalódott, annyira csalódhatott, hogy még engem se tudott megkaparintani, még engem sem, a mosoly nélkülit, a mindig fázóst, pedig mindent megtett, mindent megpróbált akkor – tudod, rajta igazán nem múlott semmi sem – távozott, olyan sértődött-csalódott-hirtelen, becsapva maga után az ajtót, olyan minden mindegy alapon, olyan „kalap-kabát” módjára, mondta csak szemrehányón: majd megtudjátok, mire mentek, hogy boldogultok, mire juttok nélkülem.  Válaszra se várva távozott csak, olyan sértődött-hirtelen.

 Csak hát nem kellett már, és nem tudta megérteni, nincs már rá szüksége senkinek!  Megöregedett, feleslegessé vált. Ugyan hová tűnt a gyerekek örvendezése azon a kora-decemberi reggelen, mikor megpillantották a várva-várt kavargó hóesést? Annyira várták már, hogy csúszkálhassanak a kis folyó dermedt jegén. A földbe vetett magok meg, amolyan fázós-összebújósan, szemrehányóan mondogatták: hol késel, miért késel, mire vársz, igazán betakarhatnál már minket!

Csak hát eljött a búcsú ideje, mindenki élni akart. És nem volt már szükség rá. És beköszöntött a Tavasz. Magabiztosan érkezett, - tudta, biztos volt abban, annyian várják már – megjött a fiatalok magabiztosságával, a mindent tudó kamaszok szemtelen pimaszságával, esetlen bájával. Nem érkezett egyedül: Segítői: a Nap, sugaraival elolvasztotta a völgy hasadékaiban megbúvó, maradék hófoltokat, szertelen szél szárította, nyargalta végig a dombokat.

Nem tudtam, meddig alhattam akkor, még a télen szakadtam ki az időből, csak tavaszra tértem vissza.

-       Látom, szűkösen éltek, de kérlek, válaszolj, miért van az, hogy mindig jókedvűek vagytok? Sose vendég nálatok a szomorúság.

-       Ugyan, minek bánkódnánk uram? A föld bőven termett, futotta tizedre, kilencedre, mindenféle egyéb sarcra, adósságunk nincs, betegség, gyász, szomorúság elkerülte a házat. És nézz, nézz csak rá kedves asszonyomra! A gyerekek meg. A két idősebb lányomból cseléd lesz, a szomszédos kastélyban, megbeszéltem már a kasznárral. Nézd, cseperedik már a legidősebb „gyerek”! Igazi kis vasgyúró. Kovács lesz. Tudod, a falubéli kovács, szerencsémre magtalan, és el kéne már neki a segítség. Kovács lesz a fiamból! Nem földtúró, mint az apja! A többiekkel, meg meglátjuk, mi lesz majd…

-       Értelek. Csak szeretnék fizetni a kosztért, kvártélyért, az ápolásért – és a szeretetért, törődésért, tettem hozzá, már csak magamba. De az utóbbit már nem akartam, nem tudtam, nem mertem kimondani.

-       Uram! Mire mennék az aranyiddal? Hidd el, szívesen láttunk. Még híre menne, hogy pénzünk van! Csavargók, haszonlesők, lézengők, rablók árasztanák el a tanyát. Ránk gyújtanák, menekülnünk kéne. Lassan tovább kell indulnod, tudom, biztos vagyok abban: téged is vár valahol valaki.

Világosodott már, lassan kontúrt nyertek a dolgok, bár a folyó sűrű páráját még nem tudták áttörni a nap, ébredő sugarai.

-       Látom elmosolyodtál – mesélsz, mesélnél tovább? – kérdezte akkor a bolond. Mesélnél róla? Érzem, tudom, megtaláltad.

-       Igen, megtaláltam. Menjünk most – szárra vettél a lovakat, és elindultak hazafelé.

vége