SZÉPIRODALOM

– Mindjárt itt van Halloween, csináljunk valami különlegeset! – lelkendezett Linda barátnőm a telefonban.

– Kicsit félek a különleges ötleteidtől – próbáltam óvatosan fogalmazni, nehogy megsértődjön.

– Ugyan, ne légy ünneprontó, Mina! Mary egyből igent mondott, szóval nálad pattog a labda.

Láttam magam előtt az arcán elterülő kaján vigyort. Tudta, úgysem mondok nemet.

– Oké, legyen! És mire gondoltál pontosan? – féltem a választól.

– Meglátogatjuk Drakula kastélyát. – Olyan természetességgel mondta, mintha a sarki kávézóba ruccanánk át.

– Hogy mit csinálunk?!

– Elutazunk Erdélybe, és Halloween estéjén meglátogatjuk Drakula kastélyát. Ha igazak a legendák, tényleg ott élt és halt meg, akkor még most is ott kísérthet. Hát nem izgalmas?

– Őszintén? – lelki szemeim előtt megjelent a Bram Stoker-féle történet vérszívó szörnyetege, ami nem igazán töltött el lelkesedéssel. – Tudod, hogy én nem szeretem a horror sztorikat.

– Ne izgulj, végig együtt leszünk, nem eshet bántódásunk! Különben is, ez csak egy horror sztori, ahogy te fogalmaztál, egy kicsit véres mese. Na? – kihallottam hangjából a türelmetlenséget.

Nagyot sóhajtottam.

– Rendben, legyen!

– Tudtam, hogy a végén beadod a derekadat! – kacagott fel elégedetten. – Már le is foglaltam a repülőjegyeket.

– Úgy tűnik, túl jól ismersz.

– Ha jól emlékszem, egyszer azt mesélted, hogy van valami régi családi kötődésed Erdélyhez, és egy Elizabetát is emlegettél.

– Azt hiszem, anyai ágon rokonságban állunk vele.

– Így még különlegesebb lesz ez a kis kirándulás.

– És mikor utazunk?

– Jövő pénteken. Eltöltünk egy kellemes napot a völgyben fekvő faluban, mielőtt megmásszuk a kastélyhoz vezető hegyi ösvényt.

– Szóval hegyi túrára kell készülnöm?

– Persze, hiszen mindenki tudja, hogy egy hegy tetején áll a régi kastély – korholt játékosan.

– Hogyne, mindenki tudja – duzzogtam halkan.

– Péntek reggel 10.20-kor indul a gépünk, a reptérről vonattal megyünk tovább. Meleg ruhát hozz magaddal!

– Igenis, tanárnő! – gúnyolódtam nevetve és bontottam a vonalat.

A következő egy hét gyorsan eltelt, igazából nem volt időm a sok munkám mellett a félelmetes kalandunkon törni a fejem. Péntek reggel korán keltem, és gondosan bepakoltam a bőröndömbe.

– Csak négy nap, nem kell sok cucc! –biztattam magam félhangosan a ruhásszekrény előtt állva.

A reptéren széles mosollyal fogadott a két barátnőm.

– Na végre, már azt hittük, hogy az utolsó pillanatban inadba szállt a bátorságod! – incselkedett Mary.

– Ugyan, veletek megyek, mi baj lehet? – vágtam vissza neki viccesen a szememet forgatva.

– Ez a beszéd! Menjünk, hamarosan felszállunk – utasított minket Linda, és megindultunk határozott léptekkel a check-in pulthoz.

A hegyek által körbe ölelt falucska igazi színes gyöngyszemként ragyogott az októberi napsütésben. A fehérre meszelt zsindelyes vályogházak között a fák lombjai őszi színekben izzottak. A levegőben a téli pihenésre készülő természet nehéz illata keveredett a hegyi legelőkről hazatérő állatok istállószagával.

– Ott van a kastély! – kiáltott fel Linda, miközben egyik kezével a szél által összeborzolt hosszú, vörös haját igazgatta, másik kezével a közeli hegy ködfátyolba burkolózó csúcsa felé mutatott.

Mary és én is odakaptuk a fejünket és megpillantottuk az égbe törő, ódon kastély sziluettjét.

– Ez gyönyörű! – szakadt ki belőlem.

– Ugye! Tudtam én, hogy tetszeni fog – Linda szája széles mosolyra húzódott, miközben Maryre kacsintott, aki cinkosan felvihogott.

– Ráadásul ma este még telihold is lesz! Kékhold! – kontrázott rá Mary.

– Őrültek vagytok, ugye tudjátok? – velük nevettem én is.

Másnap délután a falu közepén fekvő templom előtt vártunk a helyi idegenvezetőnkre, Jánosra, aki épp egy nagyobb turistacsoportot próbált kordában tartani. A testes, ősz hajú férfi intett felénk, és a türelmünket kérte.

– Nézzétek, hoztam néhány képeslapot – mutatta zsákmányát büszkén Mary. – Ezen még egy térkép is van – bökött az egyik színes lapra. – Mit gondoltok? Várjunk még vagy nekivágunk egyedül?

– Ki van táblázva végig a hegyre vezető ösvény, el sem téveszthetjük – biztatott minket magabiztosan Linda és egy lendületes lépéssel elindult a kastély irányába.

– Három bátor amazon! – viccelődtem, miközben kaptattunk felfelé és elhaladtunk a falu határánál megbújó temető mellett.

– Annyira kíváncsi vagyok, mi vár ránk odafent! Rengeteg legendát és történetet olvastam erről a helyről, Drakuláról, az ő híres szerelméről, Elizabetáról – ujjongott Linda. – És persze indulás előtt még megnéztem néhányszor a Drakula filmeket is.

– Nálam van fokhagyma! – és nadrágja zsebéből előhúzott néhány fejet Mary.

– Ugye most vicceltek? – kacagtam.

– Lehet szükségünk lesz rá odafent – állította teljes meggyőződéssel barátnőm. – Annyi mindent hallani arról a helyről – biccentett fejével a hegygerinc felé.

– Nagyszerű! Még néhány ilyen mondat, és visszafordulok! – kétségbeesés kezdett eluralkodni rajtam.

– Nehogy komolyan vedd már! – nevettek fel és erőteljesebb tempót kezdtek diktálni.

– Csak is a kíváncsiság hozott ide, ugye tudjátok? – kiáltottam az előttem trappoló két barátnőmre, akik úgy siettek felfelé a szűk hegyi úton, mintha kergették volna őket. Én megálltam, és ámuldozva néztem fel a magasan előttem tornyosuló szirt tetején álló ősi kastélyra.

– Ne maradj le, Mina! – kacagva kiáltottak nekem lefelé, miközben eltűntek a kanyarodó ösvényt takaró bozotósban. 

– Megyek már! –  és sietősre fogtam lépteimet. Ám ahogy felkaptattam a bokrokhoz, barátnőim nem voltak sehol.

– Csajok, merre vagytok? Ne hülyéskedjetek! Ez egyáltalán nem poén! – hangom az ijedtségtől elvékonyodva beleveszett a növényzet sűrűjébe. 

Percekig kétségbeesetten kóvályogtam, miközben őket szólongattam. Végül összeszedtem minden bátorságomat, és tovább indultam a kastély felé. 

A hegyi ösvény meredek volt, csúszós kövei akadályoztak a gyors előrehaladásban, pedig mielőbb szerettem volna felérni, és kikeveredni a bozótokkal takart homályos útról. Az aggodalom bekúszott a bőröm alá. Mintha az összes turista más látványosságot választott volna erre a napra, senkivel nem találkoztam, és a barátnőimet is elnyelte a föld.

Felérve megpillantottam a kastély hatalmas, ódon kovácsoltvas kapuját, ami hívogatóan tárva-nyitva állt.

Gyanakodva léptem be a buja növényekkel tarkított udvarra. Néhány perc lődörgés után ijedten konstatáltam, hogy egy teremtett lélek sincs idefent. 

– Hát ez remek! Most mi a francot csináljak? – háborogtam hangosan.

Ekkor a kastély bejáratául szolgáló faragott ajtó hangos nyikorgással kinyílt, és egy fura férfi kámzsás alakja jelent meg benne. 

– Elnézést kisasszony, csak nincs valami gond? – kérdezte negédesen, idegen akcentussal.

– Éppenséggel csak az van! – csattantam fel. – A barátnőim szemlátomást itt hagytak egyedül – hajtottam le a fejem csüggedten.

– Értem. Biztosan a hátsó ösvényen mentek tovább – mutatott a kastély oldalánál a bokrok között vezető kitaposott útra.

– Szóval azt hiszem, jobb, ha indulok is visszafelé, mielőtt végleg beesteledik – jelentettem ki határozottan, és felnéztem a sötétlő égboltra. A hold fénylő, telt arccal araszolt a hegyek felett, mögötte fehér uszályként felhőfoszlányok úsztak.

Búcsút intettem az ajtóban álló férfinak és elindultam a kapu felé, amikor utánam szólt.

– Szerencsésebb lenne, ha itt maradna éjszakára – hangja különösen csengett. – Elkezdett sötétedni és vihar is közeleg – ahogy ezt kimondta, a távolban mennydörgés robaja hallatszott. – Ilyenkor nem tanácsos egyedül kószálnia a csúszós hegyi ösvényen – hangjának dallama nyugtató volt, megbabonázott.

Be kellett látnom, igaza volt. Tétovázásomat látva szélesebbre tárta az ajtót és mutatta, hogy kövessem. Magam sem tudom miért, de engedelmeskedtem hívó szavának.

– Tudja, ritkán jár itt vendég, ezért elnézést a szerény körülmények miatt – szabadkozott, miközben körbe mutatott a kastély pókhálókkal teleszőtt, leégett gyertyacsonkoktól bűzlő hatalmas fogadótermén.

Volt még valami zavaró a levegőben. Valami édeskés-sós-fémes szag, amit nem tudtam meghatározni, mégis ahogy egyre mélyebben hatolt a tüdőmbe, úgy árasztott el lassan a félelem.

–  Semmi gond, hiszen én toppantam be váratlanul – próbáltam nyugalmat erőltetni magamra, közben félve pillantottam körbe. A terem egyik végében az emeletre vezető kopott lépcsőfokok kanyarogtak, amik elvesztek a félhomályban. A terem közepén hatalmas faragott asztal és mellette székek sorakoztak.

A férfi meggyújtott néhány gyertyát és a fali tartóba tűzött fáklyákat.

A lángok táncoló fényénél végre jobban szemügyre tudtam venni alkalmi házigazdámat.

Még a lélegzetem is elállt a látványától.

A férfi hollófekete, enyhén hullámos haja a vállára omlott, telt ajka természetellenesen vöröslött a sárgálló fényben, szeme kristályként ragyogott. Úgy mozgott, mintha a levegőben táncolt volna. Ahogy közelebb lépett hozzám, csábító édes illat csapta meg az orromat, ami úgy vonzott magához, mint virágpor a méhecskét.  Ellenállhatatlan volt. 

– Engedje meg, hogy bemutatkozzam, a nevem Drakula gróf – azzal óvatosan szája elé emelte a kezemet és megcsókolta. Lehelete jeges volt, mint a hegyről lezúduló északi szél.

A meglepődéstől hátra hőköltem, néhány tétova lépés után megbotlottam az egyik rozoga szék lábában. Az ájulás kerülgetett, testem pedig zuhanni kezdett a kopott kőpadló felé, amit foltokban barnás, ragacsos anyag borított.

Vér! – villámként vágott belém a felismerés.

A gróf egy szempillantás alatt átkarolva magához húzott és megmentett az eséstől. 

– Elizabeta – suttogta sejtelmesen fülembe.

– Mina vagyok – erőtlenül ingattam a fejemet.

Hideg, ám mégis csábító tekintete az enyémbe fúródott.

– Szerelmem! – folytatta zavartalanul.

– Nem, nem! Én nem vagyok... – de tiltakozásom elhalt a hatalmas terem kongó falai között.

Nem tudtam befejezni, mert hideg ujjával lezárta mozgó ajkamat. 

– Ne mondj semmit! Az a fontos, hogy újra itt vagy! Velem! – megigézve bámultam szoborszerű, tökéletes arcába.

Kezeim – mintha igézet alatt álltam volna – megindultak arca felé, beletúrtam sűrű hajába.

Különös érzések hulláma öntött el, mintha egy régi, mélyen eltemetett emlékkép öltött volna újra testet. Elmém játszott velem, élénk, színes képek vibráltak lecsukott szemhéjam mögött: mintha magamat láttam volna a kastély egyik szobájában, a bútorok, a ruhák idegennek, mégis valahogy ismerősnek hatottak. Láttam, ahogy belép ez a férfi, magához húz és hosszan megcsókol. Hosszú, derékig érő barna hajammal játszadozva Elizabetának szólít. Majd láttam, ahogy talpig feketében a sziklaszirt peremén kétségbeesetten átadom magam a mélységnek.

Erős karja satuként tartott fogva, nem volt menekvés.  De már nem is akartam menekülni.

A szerelem kiolthatatlan lángja lobbant fel kristályként csillogó szemében.

– Szerelmem, hazaértem! – rebegtem. 

Ajka éhesen az enyémre tapadt, majd mohón csupasz nyakam felé vándorolt.

Felsóhajtottam.

Még éreztem apró, tűhegyes fogait, ahogy felhasítják vékony bőrömet és kibuggyanó forró vérem csordogálni kezd.

Aztán belehulltam a semmibe.