Nagyanyám fájdalma

Nagyanyám fájdalma


Furcsa szerzet az emberi emlékezet.
Régen, amikor az öregek azt mondogatták a családban: – Nézd már, ami tegnap történt, arra nem emlékszem, bezzeg ami harminc évvel ezelőtt esett meg, még most is tisztán előttem van –, én ezt nem értettem. Hogyan lehet az, hiszen a harminc év sokkal távolabb van, mint a tegnap?
Most, hogy már listát írok a boltba indulás előtt, és néha még a lista is otthon marad, kezd világossá válni előttem, mit élhettek át ők akkor.
Gyakran jut eszembe a nagymamám. Amíg élt, velünk lakott, mert abban az időben még mindennapos volt, hogy több generáció élt együtt. Apám és anyám egész nap dolgoztak, emiatt a nagymama volt az, aki ott volt mellettem a mindennapokban. Szinte vele éltem le a gyerekkoromat.
Ha névnap vagy születésnap volt, nagyanyám már korán reggel ott állt az ágyam mellett. Halkan, kicsit remegő hangon kezdte: „Azt csicsergi a kismadár, hogy nagy ünnep van ma…” Aztán elmondott még egy-két köszöntőverset, amit valamikor régen tanult, nagy szeretettel, mintha ajándékot adna át. A végén homlokon csókolt, ezzel tette rá a pecsétet. Az arca ilyenkor ragyogott: örült, hogy elmondhatta, amit érez.
Kisgyerekként gyakran telepedtem az ölébe, ha leült. Anyám ilyenkor rendszerint megszólta:
– Édesanyám, miért engedi, hogy egy ekkora nagy ló nyomja a térdét?
– Hagyd csak, lányom – szabadkozott ő a korholás miatt –, hiszen gyerek még. Kell még a gyenge csontjainak egy kis babusgatás.
Nagyanyám – mint még annyian az ő korából – vallásos ember volt. Nem hagyott ki egy vasárnapot sem, ha templomba mehetett. És sokat beszélgettünk. Mesélt a fiatalkoráról, arról is, hogy néha bizony nehéz soruk volt. Elmesélte, hogyan találkozott az erdőkerülővel, amikor a hátán cipelte haza az erdőn gyűjtött gallyakat.
Attól tartott, hogy majd megbünteti, de az erdőkerülő csak megrázta a fejét: – Hová cipel ekkora terhet, asszony? Nem kell egyszerre ennyit a nyakába venni. – És hagyta továbbmenni.
Erről később az jutott eszembe, hogy Munkácsy akár az ő alakját is megfesthette volna. Beszélt arról is, hogy őket mire tanították az iskolában, és folyékonyan felmondta a tanult imádságokat is.
Ilyenkor én, mint egy kajla kamasz, gyakran provokáltam a templomba járása miatt. – Minek jár oda? – kérdezgettem. – Hiszen Isten nem létezik. Nekünk azt tanítják az iskolában, hogy csak mese. Valamikor valakik kitalálták. – Hiábavalóságokat beszélsz, gyermekem – simogatta meg ilyenkor a fejemet ugyanazzal a szelíd kézzel, szelíd mosollyal, és részéről ezzel a világnézeti vitánk le is záródott.
A beszélgetéseinkből azokat tartottam legizgalmasabbnak, amikor arról mesélt, hogyan tűnt el a nagyapám az első világháborúban, valahol Lengyelországban, vagy amikor a fiáról mondta el, hogyan maradt oda a másodikban Oroszországban.
Nekem ezek a történetek izgalmas történelmet jelentettek, neki a nehéz visszaemlékezést, soha nem múló fájdalmat a veszteségei miatt. Amikor a nagyapámat említette, mintha már beletörődött volna a megváltoztathatatlanba. De amikor a fiáról beszélt, végül mindig megcsillant valami a szemében. Nem látványosan sírt, talán mert az elmúlt sok év során már elfogytak a könnyei.
Amikor róluk beszélt, elővette a párnája alól a bibliáját, abból pedig egy kisebb, csontberakással díszített imakönyvet. Kinyitotta, és egy régi iratot hajtogatott szét belőle. Egy hivatalos levél volt, amelyben értesítették, hogy a fia Péter hősi halált halt. Valahányszor ezt felolvasta, ott csillogott egy-egy könnycsepp a szemében. Aztán abba a történetbe kezdett bele, hogyan mesélték el neki a katonatársak a történteket, amikor hazatértek. Egy éjszaka őrségben voltak, és reggel, a szolgálat leteltével ott felejtették a sátorlapot. Féltek a büntetéstől, ezért Péter elvállalta, hogy visszamegy érte. Miután már megvirradt, az oroszok azonban észrevették, és a határ túloldaláról kapott egy sorozatot.
– Azt mondták, huszonnyolc golyó fúródott belé… – mesélte meghatottan.
Aztán megtörölgette a szemét, bezárta újra a könyveket, és azok visszakerültek a párnája alá. Gyakran jutott eszembe, hogy szeretném majd megtartani emlékül azt a díszes kis imakönyvet és a régi iratot. Végül úgy alakult, hogy elkísérték az utolsó útján. Mellé kerültek. Vele mentek az ő emlékei, a fájdalma, nekem pedig az ő emléke maradt. Talán így is van ez jól…
Ma én állok meg néha a szeretteim ágya mellett, vagy hívom fel a gyerekeimet, vagy a barátaimat, és elmondom nekik a kismadár versét. Tudják, kitől tanultam. A listát otthon felejtem, de ennek a versnek egyetlen szavát sem tévesztem el.

★
★
★
★
★
Értékelések száma: 0
Kapjak e-mailt, amikor valaki hozzászól –

Megjegyzések hozzáadásához 4 Dimenzió Online tagnak kell lenned!

Csatlakozás a 4 Dimenzió Online-hoz.

Témák címkék szerint

Havi archívum