Valaki nem tudta pontosan, mikor indult el. Az indulást nem előzte meg elhatározás, ahogy nem mondta ki magának azt sem, hogy „most pedig elmegyek”. Csak egy gondolat született benne, vagy inkább egy hiányérzet maradt le útközben, mint a kabát, amelyet már évek óta nem hordott.
Azon a reggelen a mozdulatai egyszerre lassabbak lettek, mint azok a szavak, amelyeket már régen nem is mondott ki. Úgy gondolta, hogy valamit maga mögött hagyott. Nem tudta, mit. Nem tudta, hol. Csak azt érezte, hogy hiányzott. Megnevezni nem tudta, de ott volt benne, hogy van még, amit meg értenie.
Eszébe jutott, hogy egyszer elküldött magából valami fontosat. Talán a lelkét. És az most helyette pihen valahol – és talán még most is ott van...
Az érzés nem sürgette.
De elindult.
Nem sietett. Nem volt miért.
Nem tudta, merre kell mennie, hogyan talál majd oda, és oda talál-e egyáltalán, de megérkezett.
– Mint amikor az ember néha úgy talál rá egy helyre, hogy közben nem is keresi.
A Völgy nem fogadta látványosan.
Nem volt kapu, sem kerítés. Semmi, ami jelezte volna: megérkeztél.
Itt mégis minden más volt. Vagy talán csak ő látott most másképpen.
Úgy gondolta, hogy valamit maga mögött hagyott. Nem tudta, mit. Nem tudta, hol. Csak azt érezte, hogy hiányzott. Megnevezni nem tudta, de ott volt benne, hogy van még, amit meg kellene értenie
A csend, ami itt körülvette, ismerős volt neki – nem innen, nem is ebből a testből, hanem valahonnan még messzebbről, talán néhány korábbi gondolata nyomvonaláról. Most újra végiglépdelt rajta lassan, mint aki egy régi lábnyomába illeszti újra a saját talpát.
Végül egy egyszerű kőhöz ért, ami éppen két ösvény között feküdt.
Egészen hétköznapi kő volt az, dísztelen, nem különleges – de mégis megállította. Talán azért mert látta, hogy a kő tövéből két ösvény indult valahová.
Az egyik ösvényen sokan járhattak már, mert a föld szinte fényesre kopott rajta a sok taposástól. A másik csendesen kanyargott mellette, és alig lehetett észrevenni a fűben.
Egyik sem hívta. Nem is próbálta meg visszatartani.
A kövön Derengő bácsi ült.
Nem nézett rá azonnal, mintha a tekintet fölösleges lenne ott, ahol már réges – rég tudják, hogy vendég érkezik.
Nem köszöntek egymásnak. Valaki megállt mellette, és egy ideig csendben nézték a két ösvényt.
– Mindig két út van? – kérdezte.
Derengő bácsi elmosolyodott, és nem sietett a válasszal.
– Nem. Néha több. Néha egy sem.
– Akkor most miért kettő?
– Mert most kettőnek látod.
Valaki leült a kő mellé, hogy közelebb kerüljön Derengő bácsihoz. Nem volt benne nyugtalanság, csak egy neve nincs bizonytalanság, ami most formálódott szavakká először.
– Ez – bólintott előre a letaposott ösvény felé – ez tűnik helyesnek.
– Lehet – felelte Derengő bácsi.
– A másik meg bizonytalan.
– Az is lehet.
A szél közben feltámadt. Megmozdította fölöttük a lombot, mintha a völgy is mérlegelni akarná a szavaikat, és azután elült.
A csend, – ami még hozzájuk beszélt egy ideig,– már nem volt kényelmetlen. Ez a hely csendje volt, és nem várt válaszokat, nem sürgetett.
– Azt hittem... – kezdte újra lassan –, hogy ha egyszer megállok, minden egyszerűbb lesz.
Közben a levegőbe nézett, arra, amerre a gondolatai jártak.
– Talán most tényleg más lett – mondta inkább magának –, de nem lett világosabb.
Derengő bácsi ránézett.
– Nem is ezért küldted el a lelked, hogy elveszítsd – szólalt meg lassan, a saját szavain gondolkodva.
– Nem tudtam, miért küldtem el.
– De tudtad, hogy pihennie kell.
Valaki nem válaszolt. Egy ideig csendben ült még, aztán megint a két útra nézett.
– És most mit kellene tennem?
– Miért gondolod, hogy „kell”?
– Mert... – kereste a szavakat – nem biztos, hogy a világ úgy van jól, ahogyan van.
– És azt sem tudom, rajtam múlik – e valami ebből.
Ez a mondat ott maradt közöttük. Nem volt nagyon hangos, de súlya volt.
Derengő bácsi lassan végigsimította a kezével a kő felszínét, mintha időt adna a szavaknak.
– A magot te vetheted el. De hogy kicsírázik-e, azt majd a föld és az idő dönti el.
Valaki erre halványan elmosolyodott.
– Ez most nem segített.
– Nem is annak szántam.
A szél most a füvet borzolta meg a járatlan ösvényen. A csend nem tört meg, csak átrendeződött közöttük, mint a vándorló kavicsok a folyó mélyén.
Valaki a két ösvényt nézte.
– És ha egyik nem változtatok semmin?
– Akkor te fogsz változni. Az ásó nyelét a kéz koptatja simára, és a kezet az ásó.
Nem lepte meg a válasz. Mintha már hallotta volna egyszer – vagy inkább csak érezte a bőre alatt, ahol az emlékek nem a szavakban élnek.
– És ha a világon kellene változtatni?
– Kezdheted a legkisebb darabján. Nem kell az egészet egyszerre.
– És ha nem teszek semmit?
Derengő bácsi hosszan ránézett.
– Az is egy irány. De attól még semmi sem marad a régi.
Nem volt ez kemény mondat. Csak... igaz volt.
Valaki tovább nézte az ösvényeket. Már nem azt kereste, melyik a helyes. Inkább azt figyelte, melyik szól hozzá.
– Járt már itt... a lelkem?
– Igen. Járt – válaszolta Derengő bácsi, és közben elmélyült a mosolya.
– És melyiken ment tovább?
– Azon, amelyiket akkor látott.
A választól valami megmozdult benne. Ekkor értette meg – bár nem egészen, és nem is a szavakból, csak annyira, hogy már nem ugyanaz volt a kérdés, mint az előbb.
Még egyszer végignézett a két ösvényen, és messze, ahol a szem már nem lát csak sejt, egy apró részletet vett észre. Mintha ott a távolban egy irányba fordultak volna. Nem találkoztak, nem futottak össze – de nem is voltak már olyan idegenek egymásnak.
– Ugyanoda vezetnek?
Derengő bácsi már nem az ösvényeket nézte.
– Nem ugyanoda. De ugyanaz a föld van alattuk.
– Akkor mégis számít, melyiket választom?
– Számít. Az egyiken kavics van a lábad alatt, a másikon fű. Más lesz, ahogyan végigmész rajta.
Lehunyta a szemét.
De ettől nem kép jött elő, nem is emlék – csak egy ismerős súly. Egy rész volt belőle, amelyik már egyszer végigjárta ezt az utat, és most nem akar dönteni helyette.
Nem kérdezte tovább, melyik a helyes.
Csak elindult.
Nem a bizonyosság felé lépett – hanem abba az irányba, ahol a kérdés és a lépés egy pillanatra már ugyanaz volt.
Nem sietett.
Már nem kellett.
A választása nem a két ösvény közötti volt. Akkor történt meg, amikor, és ahogyan a lába a földet érte.
Derengő bácsi nem szólt utána.
A Völgy csendje pedig vele ment – nem előtte, nem is utána.
Benne.
Lassan csordogált előre, mint a forrás vize, amikor előbújik a barna kövek közül, és halad tovább, mert már megtalálta a medrét...
Hozzászólások
Köszöntelek portálunkon!
Írásod egy meditatív, példázatszerű próza, amely erős hangulati elemekkel és minimalista eszköztárral dolgozik. Bár a szöveg atmoszférateremtő ereje működik, irodalmi és szerkezeti szempontból néhány korlátja van, amelyek gyengítik a művészi hatást.
A szöveg a spirituális és egzisztenciális irodalom gyakorta használt szimbólumrendszerére épít: a misztikus Völgy, a válaszút előtt álló vándor, a kövön ülő, rejtélyes bölcs öregember. Ezen toposzok használata önmagában nem hiba, de a szöveg nem képes újszerű reflexiót adni rájuk.
Derengő bácsi válaszai (például: „Rajtad is múlik. És nem rajtad múlik.” vagy „Nem ugyanoda. De nem is messze egymástól.”) valójában üres paradoxonok, tautógiák. A mélyenszántó gondolatok látszatát keltik, de közelebbről megvizsgálva nem hordoznak valós filozófiai tartalmat, így a szöveg könnyen az ezoterikus közhelyek irányába csúszik.
A főhős következetesen nagybetűvel írt „Valaki”-ként történő megnevezése azt a célt szolgálja, hogy a karakter univerzális, bárkivel behelyettesíthető legyen. Ez az absztrakt allegorizáció azonban megbicsaklik, amikor a figura belép egy nagyon is konkrét, meseszerű és népies színezetű térbe, ahol egy klasszikus archetípussal, „Derengő bácsival” találkozik. A személytelen, modern egzisztenciális elvágyódás és a hagyományos népmesei/bölcseleti karakterábrázolás stilisztikailag és logikailag üti egymást a szövegen belül.
A narratívának nincs belső feszültsége vagy valódi konfliktusa. A főhős elindulása mögött nincs konkrét hiány vagy motiváció („Az indulást nem előzte meg elhatározás”), csupán egy megfoghatatlan bizonytalanság. Ha a karakternek nincs artikulált vágya vagy tétje, az olvasó nem tud kapcsolódni a belső utazásához. A lezárás – az újbóli elindulás – nem hoz valódi karakterfejlődést vagy belátást, hiszen a szereplő pontosan ugyanabban a passzív, sodródó állapotban távozik, mint ahogyan megérkezett.
A szövegben több olyan technikai és stilisztikai hiba maradt, amely rontja a szakmai összképet:
Összességében a szöveg hangulati elemei és a záró forrásvíz-metafora jó stílusérzékről tanúskodnak, de a mű a klisék elhagyásával, a filozófiai tartalom elmélyítésével és egy figyelmesebb nyelvi szerkesztéssel válhatna valóban érett irodalmi alkotássá.
Kedves László!
Köszönöm az őszinte, kendőzetlen értékelést. Számítottam rá, hogy lesz tennivalóm a jobbítások érdekében.
Engedj meg egy kis háttérismertetőt a Két út kövéhez. Ez az írás ugyanis nem önálló történetként született, hanem a Mosolygó Csend Völgye világának része. Talán ezért is tűnhetnek a szereplők össze nem illőnek, amikor önállót írásként találkozik vele az ember. Derengő bácsi számomra nem egyszerűen egy bölcs öregember. A Völgy egész szemléletének megtestesítője: nem akarja megmondani másoknak, hogyan éljenek, teret ad nekik, hogy maguk találjanak rá valamire. Valaki pedig bármelyikünk lehet, aki keres valamit.
A szereplők együtt mutatják meg az alternetív világot, amit egyszer elképzeltem magamnak. A tudomány szerint a negyedik dimenzió az idő. A Völgyben az idő számomra filmszerűen működik: egy pillanat éppen megérkezik, de még nem indul tovább. Hagy egy kis helyet, hogy a gondolatok megszülethessenek, és az ember felismerje: vannak dolgok, amelyekért felelősek vagyunk, és vannak olyanok, amelyeket nem irányíthatunk. Van szabadságunk, de ez a szabadság nem korlátlan.
Úgy gondolom, hogy a történetek egy része talán terápiás jellegű meseként is működhet. Eredetileg magamnak írogattam őket, de természetesen mindvégig reméltem, hogy másoknak is mondanak valamit.
A kritikádban tett észrevételek értékes segítséget jelentenek számomra annak felismerésében, hogy, a megfogalmazás néhol talán eltakarta azt, amit mondani szerettem volna.
Szeretném megtalálni azokat a kifejezési formákat, amelyekkel a történetek azokhoz is eljuthatnak, akik másképpen olvasnak, mint én.
Köszönöm, hogy időt szántál az írásomra.
Üdvözlettel: Bodnár Imre