SZÉPIRODALOM

A nyugdíjasok kedvelt találkahelye volt a hall. Minden reggel pontosan tízkor ott várták Rossi urat a házfelügyelőt, kiosztani a postát.
Bouber, Cazenave, Noradin és Marceau majdnem egy időben érkeztek mindíg. Beaulieu asszonyság utolsó volt, jó öt perces késéssel. Mikor kilépett a felvonóból, már elmesélték egészségi problémáikat, mint az álmatlanság, a hólyag és légcsőhurut, a reumatikus fájdalmak, a gyógyszerek, s más öreg barátok ajánlatait.
Mindíg Beaulieu asszony után – egy szőkére festett elegáns hölgy, akit hátulról könnyen bakfisnak néztek a férfiak –, érkezett a házmester, tolva egy kétkosaras kézikocsit. Az egyikben a levelek, a másikban a folyóiratok voltak.
Érkezésekor síri csend lett a hallban. Meredten nézték gyors mozdulatait, amint szétosztotta a borítékokat. Rossi úrnak olyan gyakorlata volt már, hogy kívülről ismerte mindenki postaládáját.

Bouber, Cazenave, Noradin, Marceau és Beaulieu asszony ritkán kapott levelet. Majd mindig csak reklámokat: aranyozott karkötőkről, vagy időnként egy CD-t, hogyan kell öntözni a virágokat, vagy egy majdnem ingyen utazás a Marquise szigetekre. Az igazi posta nem volt más, mint a havi lakbér-, villany- vagy telefonszámla.
Senki nem írt az öregeknek. Családjuk már rég elfelejtette őket, s csak a temetést várták, hogy örököljék megtakarított kis pénzüket.
Ma reggel Boubernek szerencséje volt. Rossi úr egy hetilapot, s egy másik fehér borítékot csúsztatott a levelesládába. A borítékon nem volt feladó vagy más ismertető jel, csak a neve és a címe szépen kinyomtatva.
Hosszan forgatta a levelét. A pecsét szerint tegnap dobták be a Gare St Lázárénál.
Annak ellenére, hogy épp ma reggel megfogadta, hogy csak otthon nyitja ki leveleit, nem tudott ellenállni és tovább várni. Kéjes örömmel tépte fel a borítékot. A többiek irigykedve úgy tettek mintha nem látnák. Lopva, izgatottan nézték.
„Kedves barátom –, olvasta Bouber. – Ne gondoljon öngyilkosságra! Fáradt élni, mert unatkozik, de ne veszítse el a reményt! Ha életén változtatni akar, akkor holnap éjfélkor várom az Étoile-on az Ismeretlen katona sírja előtt. Barátja.” Az aláírás olvashatatlan volt.
Különböző érzelmek vonultak át arcán, s Beaulieu asszony képtelen volt megállni, és megkérdezte.
– Rossz híreket kapott?
Látható volt, hogy majd meghalt a kíváncsiságtól.
– Nem, dehogy, semmi baj – és zavartan összehajtja a levelet, és köszönés nélkül siet a felvonó felé.

Legalább húsz éve nem ment az utcára éjszaka, s még ennél is régebben éjfélkor. A mai este kivétel volt.
Hála a későig közlekedő földalattinak, éjfél előtt öt perccel a Diadalívnél állt, az Ismeretlen katona lábánál.
A késői óra ellenére, a téren nagy volt a forgalom. Aggodalommal kutatta az árnyékokat a Diadalív alatt, de senkit nem látott. Egyedül volt, és órája pont éjfélt mutatott.
– Jóstét! – Ijedten rezzent fel a hangra, s úgy fordult meg, mintha kígyó csípte volna.
– Nagyon megijesztett – motyogta, és levegőt keresve mellét masszírozta a szíve körül.
– Nyugodjon meg – mondta a férfi. Nagynak tűnt a félhomályban hosszú, sötét kabátjában, és széles karimájú kalapja arcát elrejtette, de hangja kellemes és fiatalos volt.
– Hogyan jött ide? – kérdezte Bouber. – Mindenütt kerestem, de…
– Teljesen lényegtelen – válaszolt a férfi. – A fontos, hogy te eljöttél, mert az ajánlatom érdekel!
– Kihez van szerencsém? – Bouber megpróbálta kivenni arcvonásait annak ellenére, hogy hiúságból nem hordta szemüvegét.
– A személyem érdektelen. Vagy inkább egy nővel beszélgetnél szívesebben?
Mielőtt szavait megértené, egy kellemes női hang szólítja háta mögött.
– Így jobban tetszem?
Megfordult, és egy szenzációs nővel találta magát szemben. Sima és rövid fekete haja egy varázslatos szépségű arcot keretezett és a piros, ultrarövid ruha kiemelte formái tökéletességét.
– Ez hogyan lehetséges? – Bouber meglepett szemei hiába keresték a férfi sziluettjét. Valóban egyedül volt a nővel a Diadalív alatt.
– Ez semmi, csak egy régi trükk!
– Hol van a férfi?
– Én ő vagyok és ő én! – Kacaja kristályos vízesésként zengett a fülében.
– Ez nem lehet igaz!
– Minden lehetséges, barátom. – Karonfogva, mint egy szerelmes pár, lassan elindultak. Sietés nélkül, nyugodtan mentek át a téren a rengeteg gépkocsi között, és Boubernek csodának tűnt, hogy senki nem gázolta őket el és senki nem dudált türelmetlenül. Átmentek, mint láthatatlan és sérthetetlen lények.
– Azt ajánlottam, hogy megváltozik az életed, és te jöttél. Tehát bízol bennem, köszönöm.
Avenue Marceau visszhangzott lépteik ritmusától. A késő éji órákban az utca néptelen volt.
– Gondolj, amire akarsz! Amit kívánsz! Velem biztonságban vagy Bouber. Ne félj, akármi történik – figyelmeztette és szerelmesen hozzásimult, hogy önbizalmát visszaadva felbátorítsa. Cipőinek magas sarka géppisztoly lövésként visszhangzott a járdán.
– Nem félek, válaszolta Bouber. Mitől féljek és miért…?
– Tőlük! – Vékony ujja közeledő árnyakra mutatott.

Boubernek arra sem volt ideje, hogy megértse a helyzetet, mert a négy vagány már körülfogta őket.
– Szia papa! – röhögött a főkolompos. Közöttük ő volt a legnagyobb, a legerősebb és a legpiszkosabb.
– Szép kis kurvád van! Mennyit fizetsz, hogy veled legyen?
Bouber elé állt, mint egy hústorony, hogy karjával vállára támaszkodjon. A szerencsétlen remegett a félelemtől, és a reménytelenség erejével szorította a fiatal nő karját.
– Hagyd békén, te barom! – Minden vidámság eltűnt a nőből és jégcsappá változott.
– Hé, te kurva! – Kezét ütésre emelte s ami ezután történt, sem Bouber, sem a vagányok nem értették.
A nő nem mozdult, de a hústorony egyszerre felrobbant. Mintha egy acél ököl ütötte volna meg, mellkasa szétrobbant s az egész ember néhány méterrel távolabb, egy fa tövénél kötött ki. Fél teste cafatokká vált, Bouber és a másik három vagány üvöltött a rémülettől.
A fiatal nő nem törődött velük. Az első pillanat rémülete után a stricik ordítva elszaladtak. Új ismerőse gyengéden simogatta Bouber könnyben fürdő arcát.
– Ez semmi, nyugi. – Úgy beszélt hozzá, mint egy gyermekhez.
– Megölte! Maga megölte – dadogott az idős férfi. Torka összeszorult az élménytől és a félelemtől.
– Természetesen – válaszolt a nő. – Ha ez az állat nem döglik meg, engem halálra erőszakolnak, mielőtt elvágják a nyakam, téged pedig megkínoznak a bankkártyád számáért. Ezt akarnád?
– De meghalt! – Bouber hangja remegett, s a könnyek végig folytak az arcán.
– Ez az élet folyamata, barátom! Minden pillanatban meghal valaki. Nem gondolod, hogy jobb, ha a strici hal meg helyetted? Biztos vagyok benne, hogy a végén te is ezt gondolod majd, nem?
Lassan sétáltak tovább a szétrobbant hullát maguk mögött hagyva.
– Hidd el nekem, hogy végtelenül sajnálom a történteket. Azért hagytam életben a többit, mert tudom, hogy olyan érzékeny vagy.
– Képes lett volna megölni őket is?
– Természetesen! Nem érnek semmit, nem gondolod?
– Kicsoda maga? – Bouber megállt karját kiszabadítva és a nőre nézett.
– Nem lényegtelen? Én vagyok ő és ő én. Azért vagyok itt, hogy megváltozzon az életed.
– Maga a Sátán!
– És ha én lennék Isten? Miért ne? – kérdezte, és tekintetében nevetés csillogott.
– Ez káromlás…!
– Megmondanád miért? Néz rám! – Egy lámpa alatt hirtelen piruettezett, és fellebbent szoknyája alól kivillantak gyönyörű combjai.
– Lólábaimat látod? – Gúnyosan nézte Boubert.
– Ellenkezőleg – dadogta a férfi.
– Hosszú, kampós farkam van talán? Kis szarvakat látsz homlokomon – folytatta felhevülve –, és kecskeszakállat az államon? Érzed a kén szagát?
– Nem, nem!
– Természetesen. Ti emberek nem ismertek sem istent sem ördögöt, de fohászkodtok az egyikhez és minden bűnötök a másik nyakára sózzátok! Az ördög, ti vagytok!
A szép fiatal nő eltűnt Bouber szemei elől s háta mögül sztentori férfihang kiáltott újra.
– Az ördög, ti vagytok!
Bouber visszafordult, és szembe találta magát a fiatal férfivel. Kalap nélkül látta fejét, egy embertelenül szép fiatal arcot.
– Maga?
– Igen, én vagyok. A kicsi szépség egy tévedés volt. Ha megtartom ezt a formát, a vagányok nem mernek hozzánk közeledni.
Az öregember vállát átölelve folytatták lassú sétájuk az Alma tér felé.
– Mindig a sátánról beszéltek, hogy megbocsájtsák bűneitek. Ti vagytok az ördögök, Bouber!
– Én?
– Dehogy is! Ne légy ilyen buta! Ki beszél rólad! Te nem vagy más, mint egy kedves, naiv ember. Az emberekre gondolok. Érted? Akik megtámadtak bennünket, ők voltak az ördög!
– De nem kellett volna megölni!
– Szavamra mondom, hogy buta vagy! A halál szükséges az élethez, nem tudod? Az élet és a halál egymáshoz vannak kötve elszakíthatatlanul. Valóban természetellenesek vagytok! Rettegtek a haláltól, miközben az Isten mindentudásáról fecsegtek. Egy álomszerű édent képzeltek el, egy jobb világot, amit fenntart számotokra az elmúlás után, és mégis, minden áron élni akartok!
A járda szélén álltak az Alma téren.
– Dehát nem azért vagyok itt, hogy veled a szegény ördögről beszéljek. És nem tudunk egész éjjel sétálni sem, mert ezt nem bírnád ki. – Egy sötétbe borult kávéházra nézett. 
–Ilyenkor minden zárva van.
– Késő van már – bólintott Bouber, és érezte a fáradtságot.
– OK. Ki kell nyitni egy kávéházat. – Az üvegajtó előtt guggolva szöszmötölt a sötétben, majd felállt.
–Gyere, itt nyugodtan leszünk.
A fények kigyúltak a teremben, mint egy varázsütésre. Bouber hunyorogva nézett körül. Még mindíg félt.
– A kivilágítás… ha meglátják…
– Ne félj! Senki nem fog bennünket zavarni. Nyugodtan leülhetsz.
A fedett teraszon választott helyet, mert a nyitott ajtón friss levegő áramlott be.
– Mit óhajt, Uram? – A feketébe öltözött férfi, karján egy fehér szalvétával hajlongott előtte, utánozva a pincéreket, és mosolygott reklámba illő fogsorát mutatva.
– Heu – tétovázott Bouber. – Egy erős kávét kérnék.
Lassan semmi nem lepte meg. Az órák óta kihűlt kávéfőző hörögve gőzölgött, majd az ismeretlen, csészéjét a kis kerek asztalra szolgálta fel.
– Nem iszik semmit? – kérdezte Bouber kávéját kavargatva.
– Soha nem vagyok szomjas! Arról nem beszélve, hogy élelmeitek számomra nem nagyon jók – mosolygott, és nézte a kávéját kortyolgató öregurat.
–Inkább beszéljünk rólad. Miért vagy életunt?
– Komplikált kérdés. Öreg vagyok, elhasznált. – Hosszan gondolkodott. – A magány… ezt nem ismerheti… Az életnek semmi célja. – Az üres csészealját nézte, mintha ott találna választ. Szeméből végtelen szomorúság tükröződött.
– Mit akarsz? Mit kívánsz?
– Kívánni? Mint a mesékben – motyogta némi tétovázás után.
– Tévedsz! – vágott közbe a másik. – Válaszolj!
– A feleségem. Szeretném újra látni a feleségem!
– Szeretted?

– Igen, suttogta. – Olyan régen meghalt már – válaszolt az öregember lehajtott fejjel.
A beálló csendet egy elhaladó gépkocsi zavarta meg.
– Sajnálom, de ez képtelenség – válaszolt a feketébe öltözött férfi. – Senki nem tudja feltámasztani a halottakat. Érted? Különben minden más lehetséges. Akarsz nyerni a lottón egy szép fiatal nőt? Csak negyvenötezerbe kerül, és a tiéd!
– Egy kurva?
– Dehogyis – válaszolt az ismeretlen. – Nem jobban, mint a többi. A nőtestvérek.
– Nem, nem, ezt nem! – Az összeroskadt Bouber kiegyenesedett, hátát a széktámlához támasztva.
–Nem, nem – ismételte, mintegy félálomban. – De megfiatalodni, Uram! Hogy is mondjam…Újra 30 vagy 40 éves lenni és fiatal nőket ismerni, tele lenni vágyakkal, tervekkel, jövővel! Ez az…
– Semmi probléma – vágott szavába az ismeretlen, és az asztalkára hajolva tekintetével beburkolta.
– Újra fiatal leszel, telve életerővel és másutt élsz majd!
– S ezért a csodáért egy szerződést kell aláírni?
– Megbolondultál? – kiáltott a férfi. – Mire gondolsz?
– Szövetség az ördöggel, – dadogta Bouber.
A másikból kitört a nevetés.
– Szerződés az ördöggel! Szegény barátom! Ti elképzelitek, hogy az ördögnek szükséges a papír alján egy aláírás vér vagy sperma cseppel, vagy más a testetekből származó váladékkal! Csináltok egy istent, aki Ábrahám hitét azzal próbálja ki, hogy fia életét követeli! Szüzek melléből frissen kiszakított szívvel tápláljatok isteneiteket, s gyermek, tyúk vagy tehén, esetleg virág áldozattal próbáljátok lekenyerezni őket! Valóban primitívek vagytok Bouber. Teljesen hülye isteneket csináltok a saját képmásotokra. Elképzelitek, hogy isten és az ördög mindenre képes, ott vannak mindenütt, mindent tudnak, de emberi tulajdonságaik vannak, és szükségük van egy aláírásra vagy más ajándékra! Hirtelen felállt és szemei szikráztak.
– Nem érdemes ilyen nyomorultakkal foglalkozni! – és eltávozott.
Az előbbi fiatal nő lágy, érzéki hangjára megfordult Bouber.
– Újra?
– Megdühödtem, mert annyi butaságot mondtál! Végleg menni akartam, de egy szép, fiatal nővel talán értelmesebb leszel?
– Oh, igen! Igen – ismételte Bouber, és szemeit nem tudta levenni meztelen combjairól amikor leült.
– Semmit nem kell aláírni?
– Nem barátom, semmit. Akarod? – kérdezte, és mosolyogva előrehajlott.
– Igen, akarom!
– Jól van. Már is fiatal vagy… Feje egyre jobban közeledett és tekintetük egybeolvadt.

Ixelles, rue du Printemps. Vörös téglás egyemeletes ház. Itt lakott Bouber. A földszinten Madame Ceulemens, a tulajdonos használta a szomszédos házakkal kerített kis kertet, de neki egy balkonja volt. Soha életében nem élt Bruxellesben, és mégis mindenkit ismert a negyedben. Erre semmi magyarázatot nem talált. Ismerte a péket, a hentest és üzletüket, a Delhaize le Lion üzletét, vagy a Chaussée d’Ixelles elején a Pribàt. Annál könnyebben tudta elfogadni új életét, hogy a teste megfiatalodott. A papírjai szerint alig negyven éves volt.
Könnyen megszokta a különbséget régi életétől, mint például a helyi kiejtést. Másként mondták: hetven, vagy kilencven, időnként néhány pillanatra volt szükség, hogy megértse a szavak jelentését.
Minden szombat reggel Madame Ceulemens, mint a többi háztulajdonos, szappanos vízzel és kemény seprűvel mosta fel a járdát. Ő is, mint a szomszédok, vasárnaponként lemosta nagy, amerikai kocsiját. Itt ez volt a szokás.
Egy tekintélyes import-export céget vezetett az elegáns Avenue Louisen. Nagyon szép, fekete hajú titkárnője – ősei spanyolok voltak –, a szeretője lett két hét múlva, érkezése után. Azután a főkönyvelő, egy szép szőke, flamand leány Mechelenből lett áldozata a francia varázsnak. Telt teste és tejszínű bőre a flamand festők képeire emlékeztették.
Nappal dolgozott, és esténként órákat töltött a Grand Siècle night clubban szép fiatal nőket keresve. Ott ismerte és hódította meg Joséphinet, egy spanyol szépséget a követségről. Hódított, de nem volt szerelmes. Egyetlen szeretőjével sem maradt sokáig. Oly gyorsan felejtette el egy éjszaka hódítását, mint a nyitott ablakon elszálló parfüm illatot.
Sem a múltra, sem a jövőre nem gondolt. Élt. Valami csodálatos volt, hogy minden képességgel rendelkezett. Semmi egészségi problémája, tehát nem ismerte az orvosságokat sem. Régi, nyugdíjas, öregember élete lassan elhomályosodott a múltban, de mégsem tűnt el véglegesen a felejtésben.
Egy szombat este éjfél után, egy ismeretlen nővel itta whiskyjét. Miközben a zenekar halkan játszott, szórakozottan simogatta csupasz combjait. Ebben az unalmas pillanatban látta meg.
– Ne haragudj, de megláttam egy ismerőst – és választ sem várva felugrott, és utat tört á táncolók között.
– Jó estét. Táncol? – Választ sem várva karonfogva a nőt, és az összesimult táncoló párok közé vezette.
Hozzásimult a nő miközben a fülébe suttogott.
– Úgy érzem, hogy régóta ismerem. – Valóban furcsa érzése volt.
– Hízelegsz – válaszolt a nő. – Nem régóta, de egy bizonyos idő óta, nem gondolod?
Nem volt érdekes, amit mondott. A lényeg az volt, hogy egyből tegezte. Elégedett volt önmagával.
– Boldog vagy? – kérdezte, és fürtjei orrát csiklandozták.
– Oh, igen! – És még jobban magához szorította.
– Nem arról beszélek, hogy izgatott vagy! Az életedről. Boldog vagy?
Szorítása meglazult, és arcára nézett. A gyenge világításban az ajakrúzs és ruhája színe különös árnyalatban fürdött, még szebbnek, még titokzatosabbnak tűnt.
– Miről beszélsz? – Kételytől és bizonytalanságtól remegett a hangja.
– Megfiatalodtál…
– Maga? – Hirtelen úgy érezte, hogy egy szakadék szélén áll. Nem táncoltak többé a parkett közepén.
– Igen, én vagyok. – És ujjai hegyével anyáskodva megsimogatta arcát.
– Nem vártál rám, ugye?
A bruxellesi éjszakában voltak, közel a Gare du Nord-hoz, a város másik oldalán. Velük szemben, mint egy kivilágított szakadék a házak között, a rue Neuve.
– Miért jött?
– Látni akartalak.
– Miért?
– Tudni akarom, hogy valóban boldog vagy-e?
Egyedül voltak a kihalt utcán, és csak lépteik visszhangoztak a járdán. Hosszú férfi lépések és a magas sarkú cipő kopogása.
– Tudom, hogy első találkozásunkra gondolsz. Ne félj, kérlek. Semmi veszély nem fenyeget. Most gondoskodtam a biztonságunkról – de nem magyarázta meg, hogyan.
– Boldog vagyok – válaszolta rövid gondolkodás után.
– És a múlt?
– Ritkán gondolok rá.
Egy sötét kirakat üvegén, mozgó árnyaikat látta.
– A múlt… Párizsban vagyok eltemetve?
– Miért akarod, hogy eltemessenek? Élő vagy! A halottak nem sétálnak egy gyönyörű nővel a Rue Neuve-on!
– És a lakásom, a holmijaim?
– Mindened megvan. Holmijaid öregednek, és lakásod várja az öreg Bouber visszatértét.

– És a lakbér?
– Ne nyugtalankodj! A gondnokot nem érdekli, hogy hol van Bouber. Minden elsején a lakbér megérkezik.
– És a többiek?
– Az öregekre gondolsz? Számukra Bouber egy hosszú útra ment, és észrevétlenül öregszenek.
– Őszintén szólva, nem értem mi történt. Hogyan érkeztem ide? Azelőtt soha nem voltam itt és mégis mindenki ismer! Én vagyok, és mintha mégsem én lennék. Fiatal vagyok telve energiával és sikerrel, s mégis öregnek ismerem magam. Bevallom, semmit nem értek. Mintha elvarázsolt volna.
– Nincs mit érteni. Kihasználtál egy váratlan alkalmat, és ez jó neked!
A fiatal nő mosolygó arcát nézte.
– Miért mosolyog mindig? – Mosolyát a szemére hányta.
– Jobb szeretnéd, ha sírnék?
– Állandóan a közelben vagyok és vigyázok rád – magyarázta. – Elképzelheted, hogy éjjel-nappal tudom mit csinálsz, és nincs szükségem feltenni kérdéseket. Azért ne képzeld, hogy láthatatlanul szüntelen melletted vagyok. Távollétem alatt valami marad belőlem a közeledben.
– Állandóan ellenőriz?
– Igen, vigyázok rád és segítek, ha kell. Nem akarom, hogy valami történjen veled.
– Miért? – kérdezte Bouber. Folytatták útjukat. Messziről nézve egy fiatal nő sétált egy férfival komoly beszélgetésbe merülve.
– Választ akarsz? Mert kíváncsi vagyok! Véletlenül választottalak. Hihetsz nekem! Ismerni akartalak.
Hajnali kettőkor a Maneken Pis előtt álltak meg. Bouber nézte a kisfiú szobrát, mesélve történetét. Mikor visszafordult, hogy a nő arcát nézze, senkit nem talált. Eltűnt, elpárolgott csendben, nyomtalanul. Mint érkezése, távozása is váratlan volt.
Megállított egy utasra vadászó taxit és hazament. Az álom órákig elkerülte.

Hat hónapig folytatta zűrzavaros életét, két végén égetve a gyertyát. Evett, ivott és szeretkezett megállás nélkül, és egy szép napon szívszélhűdést kapott.
Egy kórházi ágyon tért magához és látása furcsán zavaros volt. Lassan ismerte fel a nagy fekete alakot az ágy lábánál.
– Kicsoda maga? – motyogta.
– Nem ismersz meg?
– A halál?
– Mindíg hülye maradsz – volt a válasz. – Gondoltam, hogy egy feketébe öltözött férfi sokkal komolyabb kórházi látvány, mint egy kifestett pin-up és rövid szoknyája.
– Beteg vagyok.
– Ezért jöttem.
– Nem akarok beteg lenni és újra élni egy beteg ember sorsát, és szenvedni életem végéig. – Kezdetben suttogó, remegő hangja magabiztossá vált.
– Mit akarsz?
– Segítséget.
– Tudom, persze. Segítséget akarsz, de mit?
Bouber úgy nézte, hogy a férfi arca hozzá közeledik, és ez lehetetlen volt, mert képtelenség az ágy fölé repülni.
– Visszatérni hozzám. Segítsen, kérem!
– Ismét öreg akarsz lenni?
– Igen. Emlékeim öregségemről soha nem hagytak el. Új emlékeim vannak fiatalságomról – motyogta, mert érezte az elgyengülést. Még volt annyi ereje, hogy hozzá tegye:
– Kérem szépen!

A nyugdíjasok kedvelt találkahelye volt a hall. Minden reggel pontosan tízkor ott várták Rossi urat a házfelügyelőt, aki kiosztja a postát.
Bouber, Cazenave, Noradin és Marceau ott voltak már: Beaulieu asszonyság öt perces késéssel érkezett, szokása szerint.
Semmi nem változott. Betegségeikről beszéltek és az orvosságokról. Leplezetlen kíváncsisággal mustrálták Boubert, de nem merték kikérdezni hosszú útjáról. Postáját lesték, hátha látnak egy külföldi bélyeget egy borítékon?
Hipnotizálva nézték Rossi úr kezét. Kívülről ismerte mindenki postaládáját.
Ritkán kaptak levelet. Inkább csak reklámokat és néhány számlát. Elfelejtették őket.
Bouber semmit nem kapott, de nem is várt. Az indulás pillanatában vette észre, hogy Cazenave egy borítékot forgat nyomtatott címmel. Elfáradt szíve gyorsabban dobogott. A boríték és a címzés ismerős volt, de hallgatott. Reklámjait szorongatva lassan elindult a felvonó felé.

*