SZÉPIRODALOM

(gondolatok induláskor)


Kifelé jövet a fürdőből, az jár mindig az eszemben: mennyi még ez a világ,
amíg itt párolog vizes bőröm a hosszú, L alakú előszobában?
Hányszor törlöm le még a tükröt, miután párába írtam a neved?
Egyáltalán: hány nap is az élet, érdemes-e még újrakezdeni?
A napok vásott monotóniája nem fog-e belénk harapni, mint farkas a Holdba,
és nem kap-e be egészben, akár mohó róka a sajtot varjastól?

A nappaliban közönyösen folyik szét a rendetlenség.
Már nem állok neki, hogy kilátástalannak tűnő pakolásaim után újra azt érezzem:
csinálhatsz te itt bármit, úgysem köszöni meg senki, sőt észre sem veszi,
ahogy a kiflibe csavarodott macska a dikón, a száradt ruhák között.
Neki van legjobb dolga, nyugodtan szendereg, nem tudja, hogy bíróságon van a sorsa.
Elválik majd, kihez kerül, és kié lesz a dikó, kié a pokróc és kié a gyűrött rongyok.

Az udvaron a kutya úgy örül, mintha a megváltóját látná, hozza sípoló játékát, bökdösi a lábam.
Nem érzi a májusi meleg nap katatón melankóliáját. Kajlán szalad, labdát gurít elém,
félig-meddig visszarúgom, félig-meddig visszasírom, hisz nem jöhet velem.
Talán kap egy erős altatót, és eltemetem itt a kertben az elmúlt fiatalságom mellé.
Vergődés már az ő élete is, egy görcsberánduló futam –
egyre gyakrabban tör rá az epilepsziás roham.


2008. május 30.