SZÉPIRODALOM

Hortobágyi Béla véletlenül talált rá a házra. Már épp végzett azokkal az ingatlanokkal, amelyek a kiollózott hirdetéseken álltak. A kivágott cetliket egy kemény lapra ragasztotta, és piros filccel áthúzta, amikor megtekintésükkel végzett. Melléírt néhány megjegyzést mindegyiknek.
Hazafelé menet ránézett az összefirkált kartonra, és megállapította: ezek között egy széljegyzet sincs olyan, ami indokolna még egy látogatást. Valami azonban nem hagyta nyugodni. Úgy érezte, az egyik hirdetés eltűnt.
Egy hatalmas, kör alakú tér után megállt az útpadkán. Belenézett a kocsi kesztyűtartójába, hátha ott van az elveszett kivágás.
Visszagondolt a reggeli munkálkodására, és határozottan emlékezett, hogy valami Szellő nevű utcában is hirdettek egy ingatlant, amit érdemesnek talált a meglátogatásra.
Kezébe vette a lapot, és átnézte még egyszer a listát. Az egyik hirdetés mellé csak annyit írt: ez nem nyert. Enyhén felkunkorodott a papír sarka, ezért kíváncsian felhajtotta, és (mit ad isten) a fonákján ott volt az a ház, amit keresett.
Megnézte a térképen az utcát. Nem esett messze, sőt szinte megérezhette közelségét, mivel a harmadik utca volt jobbra a Galóca tér után.

Az utcában csak egy gazzal, líciummal, és koronatövissel benőtt ócska kerítés nyúlt hosszan a páratlan oldalon. Az elhanyagolt nagy telket üresnek vélte, csak később vette észre, hogy a gödörben – ahonnan valamikor valószínűleg sódert, vagy homokot bányásztak ki – van egy lapos tetős épület.
Az első sarok után meglátott egy fából kifaragott táblát: Szellőrózsa utca 27. Éppen ezt kereste.
A tábla egy cölöpkerítés kapuján volt szemmagasságban. A kerítés egyből megtetszett neki, mivel Robinson erődítményére emlékeztette.

Az L alakú ház a hetvenes években készülhetett. A domb felső harmadában állt, s mivel a szemközti, lapos tetős épület jóval lentebb volt a gödörben, így egész messze el lehetett látni innen a Duna irányába.
– Még panoráma is van – nyugtázta meglepve. – Nem is rossz hely, barátságos a környék.

Becsöngetett, de senki sem reagált. Kutyát, vagy macskát sem látott az udvaron.
Még egyszer megnyomta a régi csengőgombot, ám nem nyitottak ajtót. Bár, mintha valami árny mozdult volna a függöny mögött, de mivel már esteledett – márciusban még korán alkonyul –, nem próbálkozott többször.

A saroktelek másik felén parkoló autójába akart éppen visszaülni, amikor meglátta a szomszédokat, akik akkor álltak be a kapun régi Wartburgjukkal.
Kérdéseire gyanakvóan, szinte félvállról, de mégiscsak válaszoltak. A lényeget megtudta: teljes közmű, cirkófűtés, három szoba, és egy idős hölgy lakja a házat egyedül.
– Holnap visszajövök, és beszélni fogok vele. – döntötte el.

Gyorsan kellett intézni a vásárlást, mivel már majdnem lejárt a féléves haladék, amit a volt legénylakása eladásából szerzett jövedelem adómentességére kapott. Kérelmében indokként a gyerekük születése miatti akadályoztatottságukat jelölte meg.
Nem is sokat alkudoztak, megegyeztek rövid idő alatt a tulajjal. Az idős hölgy, és az ügyvéd fia is gyorsan el akarta passzolni a házat.
Amíg volt némi holtidő az ügymenetben, Béla már kezdte felújítani a gyerekszobát.
– Amire beköltözünk, legalább a gyerekszobában legyen rendben minden. – beszélte rá az eladót.
Egész jól összeismerkedett az idős nénivel, segített neki kihordani a garázsba a bútorait, amiből már kipakolt. Megjavította a fűnyíróját és a porszívóját. A hölgy még utoljára igyekezett rendet tenni.
– Nehogy emlegessék majd, hogy ez a vénlány milyen rendetlen volt. – mondta kényszeredetten mosolyogva.

Amikor belépett a hátsó szobába, mindig megrettent a több tucat mechanikus óra ketyegő, kattogó, dallamot játszó, kakukkoló hangjától.
– Minek ez a rengeteg tik-tak? – kérdezte.
– Minek? – kérdezett vissza az öregasszony – így legalább tudom, hogy élek még, ha felébredek éjjel – válaszolta mogorván.

Éppen a falat dörzsölte, a régi festékréteget kaparta le a legkisebb szobában, amikor bevezette az idős nő a baloldali szomszédokat.
– Bemutatom Szakmáriékat. – átjöttek ismerkedni magával.
– Jó napot kívánok! – üdvözölte Béla a középkorú párt.
A férfi kezet nyújtott és egyből tegeződött.
– Szia, Gabi vagyok, az asszony pedig Marika.
– Szevasztok, Hortobágyi Béla vagyok. – mondta enyhén kaparós hangon, mivel kiszáradt a torka a beszívott festékportól.
– Átjöttünk már, hogy kicsit ismerkedjünk. – folytatta Gábor a beszélgetést. – Láttuk, itt dolgozol néhány napja.
– Igen. – Sietek, hogy mire költözünk, kész legyen legalább a gyerek szobája. A mi szobánkat és a konyhát, ha már itt lakunk, akkor is befejezhetem. A hátsó szoba pedig teljesen rendben van, amit a néni használ.
– Na, csináljad! Szép lesz ez. – jelentette ki némi fürkészés után Gábor, és kézen fogva húzni kezdte Marit, aki az ablakból bámészkodott a szemközti parkba.
– Szia, már megyünk is – motyogta Mari szörcsögve, mivel egy félig elfogyasztott leves körtén cuppogott elég csúnyán.

Magára maradva ismét belelendült a munkába, de kisvártatva kellemetlen érzés nyilallt belé:
– Én régről ismerem ezt az embert, ezt a Gabit… Ő a piros Kadettos hiéna, aki fenyegető leveleket dobált be anno a reptéren, amikor még meg lehetett állni az egyesen minden taxisnak a sorban. – Micsoda taktika… nem is akarta idegesíteni magát a vitával – minek is az? Elég csak megfélemlíteni a többi iparost, úgy több fuvar marad neki és a bandájának.
Az a csapat éveken keresztül rettenetesen lehúzta a külföldieket, és a gyanútlan magyar utasokat. Egy belvárosi fuvarért elkértek négyezret, ami akkoriban a normál taxis egész napos bevétele volt. – Persze én nem is olvastam el azt a levelet, egyből kidobtam az ablakon. – emlékezett vissza.
– Milyen kicsi is a világ? – morfondírozott magában, és eltökélten csiszolta tovább a falat.

Hiába figyelmeztette a feleségét, amikor már ott laktak, hogy vigyázzon a Gáborra, mert simlis. Veszélyes dumája van és mocsok egy alak.
– Emlékszem rá, hogy hiéna volt az egyes reptéren, és velem is akadt afférja. – Az ilyen manusnak egy szavát se hidd el! – győzködte feleségét, Annát.
Az asszony persze nem igazán figyelt rá, ha szóba került a téma. Felesége ugyanis szinte itta Gabi szövegét, néha órákat beszélgettek a kerítésnél. Egy idő után már Mari asszonyság át is járt hozzájuk sütni-főzni, mivel ő sok mindent nem tudott megcsinálni egyedül – állította.
Eljött az idő, amikor Gábor is átballagott vele, és a konyhában iszogattak, mire Béla hazaérkezett a munkából. Nem is értette, hogy a szomszéd – egyáltalán – mikor dolgozik, mert délelőtt már általában inni látta a kertben, és egész nap szokás szerint káfos volt. Gyakran pedig, mikor még ez sem volt elég, éjfél után értek haza valamelyik kocsmából Marival, s azután még cirkuszoltak, ordítottak egy darabig, mire végül lefeküdtek.

Egy hónapra rá, hogy odaköltöztek, Béla beteg lett. Magas láza volt, és rázta a hideg. Vastag takaró alatt szenvedett a nagy franciaágyon, amikor váratlanul csengettek. Nagy sokára tudott kikászálódni pokrócba burkolódzva, égnek álló hajjal és nyűgösen (pompás látvány lehetett).
– Tessék, mit akar! – szólt a teraszról a kapuban álló alak felé.
– Jó napot kívánok, mondja már meg nekem, melyik a Bokányi utca! – kérte az ismeretlen.
– Uram, nemrég költöztem ide, beteg is vagyok éppen… A lehető legrosszabb helyen csenget, és ráadásul tök értelmetlenül. Próbáljon valakit megkérdezni az utcán!
Az ember szó nélkül elment. Gábor, a tősgyökeres HVCS, épp ekkor került elő a kertből, de érdekes módon hozzá nem szólt a becsengető, csak eloldalgott.
– Nem nagyon tetszett neked ez a fazon, úgy hallottam. – szólt át Gábor.
– Beteg vagyok Gabi, miért kell nekem ilyenkor kimászkálni? Valami „Bokacsi” utcát keresett.
– Bokányi az, te! – itt van két utcával fentebb.
– Jó rendben, de engem nem igazán érdekel, visszafekszem.
– Jobbulást Bécikém! – szólt utána a szomszéd.
– Köszi, köszi, köszi. – mondogatta még befelé menet.

Ettől a naptól kezdve Béla megtudta, hogy mikor indul dolgozni a szomszéd, mert folyton becsengetett, amikor hajnalban elment. Elkapni viszont sosem sikerült. Valami hihetetlen szerencsével mindig megúszta, csak a kocsiját lehetett látni elporolni az utca végén. Gábor, ha fél egykor még részegen ordítozott az asszonnyal, hajnali négykor ugyanúgy becsengetett hozzájuk.
Ekkor még Béla nappalos volt, így a legmélyebb álmát aludta, amit rendszeresen tönkretett az agyafúrt szomszéd.

Volt, amikor viszont rájárt a rúd a szomszédokra is: Mari – szokásához híven – bekáfolva a panoráma konyhaablakból leskelődött, amikor meglátta Oszkár farkaskutyáját a kertjükben. Nagy rössel kiszaladt, hogy elhajtsa az ebet, de nem egészen úgy sikerült, ahogy eltervezte. A kutya – miután kicsavarta a kezéből a botot, amivel ütni próbálta – keményen rávettette magát. Igen rendesen összeharapdálta, aztán otthagyta vérben, nyálban, takonyban.
A következő attack a Tyutyu bá’ burkus kutyája, és Gábor közt zajlott. A meghatározhatatlan fajtájú sétatéri keverék épp elmélyülten szimatolgatott a szomszédoknál, amikor délelőtt hazaért Szakmári a munkából. A ház sarkánál összefutottak az ebbel. Gábor annyira megijedt a behemót szőrmóktól, hogy rohant vissza a kapu felé, és ki akart ugrani az utcára, de megcsúszott, és a kerítést díszítő hegyes vastüske átszúrta az ajkát.
Burkuska odacammogott, megszagolta Gábor pipiskedő lábát, utána egykedvűen eloldalgott a kert végébe, és átbújt az ócska, kilyuggatott kerítésen. Gábor pedig úgy lógott a kapuvason, mint egy berezelt madárijesztő, amíg a fia és a felesége le nem emelték.

Egy alkalommal Béla nekiállt kicserélni a drótszálas üvegtetőt a teraszon, mivel néhány helyen már megrepedt az üveg. Nehezebb munka volt, mint gondolta, csak késő délutánra végzett, és mohón hozzákezdett vacsorázni, mivel egész nap semmit nem evett. Ahogy nagy gyorsan kanalazta a gulyáslevest – hallotta, hogy kopog valami a terasztetőn. Gondolta, a tetőcserépről gurult le valami, de arra nem számított, amilyen látvány fogadta: az új üvegek több helyen voltak sérülve, mint a régiek.
Kinn az úton a szomszédgyerek, és hasonszőrű barátja futottak el vihorászva a Bokányi utca felé. Az esőcsatornában megtalálta a kavicsokat, amiket a kölykök rádobáltak.
Persze Anna asszony ezt sem vette komolyan, nem akarta ilyen csekélységgel terhelni a "jószomszédi" kapcsolatot..

Béla, amikor dolgozott a kertben, néha a szerszámokat nem zárta el. Gondolta, hogyha másnap folytatja a munkát, nem kell újra mindent előszedni. Néhány dolgot pedig egyszerűbbnek vélt állandóan elől tartani. Mondjuk, ha le kell vágni egy rózsa elvirágzott bimbóját, vagy vadhajtásait, esetleg az elszáradt ágakat, akkor legyen ott a metszőolló. Ugyanúgy a fenőkő, az ültetőfa, a kiskapa, vagy a gyomláló kislapát is jó, ha kéznél van.
Na, ez a szomszédoknak szemet szúrhatott, mert igen érdekes módon tünedeztek el az eszközök, semmit sem talált a helyén. Aztán egyszerre csak véletlenül előkerültek egy-két hét múlva – odatéve, ahol mindennap elment többször.
– Ez egy pszichopata lehet, egy aberrált elmebeteg! – gondolta. Persze inkább vett magának másik szerszámot, minthogy napokig lesben álljon. Nem volt türelme hozzá.

Tavasszal felkapálta az udvar nagy részét, és szépen befüvesítette. A két Gabi a kerítés mellől gusztálta, és mondogatták:
– Fú, hogy milyen szép lesz ez szomszéd!
– Ja-ja, ha megmarad – felelte Béla.
– Mitől ne maradna meg? – kérdezték szinte egyszerre.
– Láttam én már karón varjút! – szólt vissza nyomatékosan Béla.

Hát nem is maradt meg a gyep, pedig rendesen megnőtt, ám amikor Béla először levágta, utána szinte eltűnt, csak a tarackok zöldelltek tovább.
Pedig szép, magas fű volt, annyira magas, hogy nem látszott benne az átdobott műanyag damil sem, ami feltekeredve megfogta a tengelyt és azonnal leégett a nemrég vásárolt, drága fűnyíró.
A szomszédok – mind a hárman – ott röhögtek a konyhaablakban Bélán, ahogy tehetetlenül, félhangosan káromkodott.

Amióta Béla éjszakás lett, gyakran hallgatta a rádiót kora reggel a garázsban. Ilyenkor néhány sört legurítva megcsodálta a napfelkeltét. Egy alkalommal így kapta el a kis Gabit, akit még soha sem látott nővel, hiába volt már jóval húsz fölött. Magában csak úgy emlegette: a „kisköcsög”.
Éppen lazult a bárszékén a satupad bal felén, amikor elsuhan egy árnyék az ablak előtt. Óvatosan odament a garázsajtóhoz, és kinézett a résen. A kis égetett cserépedény pipiskedve a kurtica tetején matatott. Rászólt:
– Mit keresel ott Gabikám, egyáltalán tudod-e, hogy nem otthon vagy?
A kisköcsög egyből kapcsolt:
– Csak… csak… a macskát keresem, mert átjött. A fehéret nem szoktuk kiengedni, de most kiszökött.
– Na, basszus ezzel most sem kaptam el a kis Gabit, még várnom kellet volna, hogy mit fog csinálni, de már úgy bennem volt az indulat! – sopánkodott Béla.
Mikor visszamászott a gyerek, lábujjhegyre állva felnyúlt a tetőre, és mit érzett a kezében? A régi metszőolló, a sarló és egy kiskapa volt odapakolva.
Ezután bezárta a garázsajtót, addig is, amíg bement a házba.

Egyik hajnalban a nívós budai szálloda portását vitte haza Béla, aki beszélgetés közben megkérdezte:
– Hallottad-e, hogy egy taxis – ittasan – embereket gázolt Kőbányán?
– Persze. – válaszolta Béla – némelyik kolléga borzalmasan felelőtlen, akárcsak a szomszédom. Ő még néha éjfélkor is iszik, és hajnalban úgy indul dolgozni.
– Nálunk is volt egy taxis, aki munkába hozott magának három-négy sört, és ha nem volt elég, akkor még rátöltött a bárban. Ha szóltak neki, hogy valamelyik vendég utazna, akkor csak letörölte a habot a szájáról, és ült be az autóba.
– A szomszédom tiszta vadállat már, annyit iszik. Mindenkire kígyót-békát kiabál a környéken. Mindenki baromarcú neki, aki barkácsol, aki építkezik, és betont kever, aki flex-szel vasat vág. Az is takony g...i, aki kutyát tart. A gyerekével, az asszonyával is örökké baja van, velük is ordít állandóan. Őt már minden zavarja. Nálunk például hipóval locsolja a kerítés közeli növényeket és letördeli az utcai fákat. Egy ideje árulja a házát, remélem sikerül eladnia, és elmennek végre.
– Hol dolgozik a szomszédod? – érdeklődött a portás.
– Nem árulja el, olyan sunyi. Annyit mondott legutóbb, hogy egy utazási irodához van leszerződve, de én nem hiszem. Láttam, amikor régebben összetörte magát a gyorsforgalmin, rajta volt a kocsiján az Aeroport matrica. Azóta viszont Üllőnél is totálra gyűrte magát, és egy jó darabig nem is melózott. Otthon feltűnően sántikál, de időnként a reptérről újra dolgozik.
– Hogy hívják a sutyiját? – kapott szimatot a portás.
– Gábor, Szakmári Gábor. – felelte Béla.
– Gondoltam, ő az, aki nálunk volt a szállodánál. A „piás Gabi”, mi csak úgy neveztük.

Eléggé fárasztó volt az éjjel, de délelőtt még rendet akart tenni a kertben. A szomszéd Gábor hazajött valamelyik kocsmából, és odaimbolygott a kerítéshez.
– Nincs valami piád? – szólt át.
– Van Gabi, de én úgy látom, te már rendesen topon vagy, nem hiányzik az neked.
– Figyelj… cimbora! – semmi sem számít, semmi, az égvilágon semmi.
– Jobban figyelhetnél azért magadra, mert ki fogsz akadni, mint a kakukkos óra!
– Én-e, miért akadnék én ki?
– Mindenkivel bajod van már, állandóan ordítasz, és a két baleseted sem lehet véletlen.
– Nekem? – ne beszélj már ződeket, én mindenkivel jól elvagyok!
– És mi a helyzet a sok "baromarcúval"? – Nem kéne annyit piálnod, teljesen kikészült az idegrendszered.
– Dumálsz már hülyéket, nem is iszom, csak néha egy-két sört!
– Gabi, engem akarsz megvezetni? – ládaszám csörgeted itt az üvegeket, és azonfelül eljársz kocsmába is.
– Ki mondta ezt?
– Én.
– Te egy tökorrú pöcs vagy!
– Hmm… ma reggel említette az egyik portás, hogy még melóba is hordtad a piát, úgy hívtak a szállodánál: „a piás Gabi”.
– Ki mondta ezt?!
– A szálloda személyzetét vittem haza, és ő mondta.
– Hogy nézett ki?!
– Egy nagydarab, pocakos, fiatal srác volt.
– Az a takony g…i, tudom ki az.
– Majd elintézem a pofáját, meg adok neked is te baromarcú!
– Nekem is? – nekem miért adnál?
– Elintézted a munkahelyemet, ellenem uszítottál, ugattál a hátam mögött!
– Én csak azt meséltem el neked, amit a srác mondott. Teljesen véletlenül derült ki, hogy te vagy a „piás Gabi”. Egyébként a kőbányai balesetről beszélgettünk…
– Ne hazudj a pofámba! – ordította fröccsenő nyállal Szakmári, és már ütött is.
Bélának felrepedt a szája, kiesett a kezéből a kiskapa, de fürgén elhajolt a következő – a már nem váratlan – ütés elől. Felmarkolt egy marék száraz földet, és a támadó, habzó szájú szomszéd arcába vágta.
Ekkor rohant le a kisköcsög, és elordította magát:
– Bántod a nyomorék apámat?!
– Ő támadott rám, mert megmondtam neki az igazat, nem bírja a kritikát.
– Szétverlek, te szemét, gyere ki az utcára!
– Köcsögökkel nem szoktam randizni.
– Ki a köcsög? – anyád!
– Anyám már meghalt elég régen, őt hagyd békében Gabika! – Egyébként is be vagy tépve rendesen, semmi szükség rá hogy bajod legyen, jobb lesz, ha lefekszel.
– Tényleg, eridj fel most fiam! – ordított rá az apja, majd megkapja még ez a baromarcú g…i.

Béla megtörölte a száját, és felvette a kapát. Elpakolta szerszámokat, nehogy átjöjjön megint a gyerek bosszúból törleszteni, és eldugdosson mindet. Bezárta a garázst. Gondolta lefekszik, hogy elkerülje a további inzultálás lehetőségét.
A házfal mellet ment a terasz felé, amikor két durranást hallott, és két golyónyomot vett észre a falon. Épp kiáltani akart, hogy az új vakolatot ne tedd tönkre, de a következő durranással a kis kaliberű ólommag az arcán csattant.
Mintha villám sújtotta volna, valami ideget kapott el a golyó, belehasított a fejébe, a nyakába, a gerincébe a fájdalom.
Határozott mozdulatokkal átlendült a kerítésen, és néhány ütéssel lecsapta a tántorgó „piás Gabit”. Felszaladt a tetőtérbe, ahonnan a kis Gabi rá irányította a fegyvert.
A gyerek lefelé bámult. Nem értette, hogy hová tűnt el a szomszéd.
Béla, ahogy felért az előtérbe, hirtelen berúgta az első ajtót, de tévedett, mert az a szülők hálója volt. Kinézett az ablakon, hogy merre is van a gyerek, ám a kis Gabi ekkor berontott a szobába. Neki akart menni Hortobágyinak, kinyújtott kezében a flóbertpisztollyal.
Béla az utolsó pillanatban guggolt le, s a kisköcsög úgy esett át rajta, mint régebben – tornaórán –, amikor szekrényen ugrott egy „nagymacskát”.
Az apja mellé zuhant a kőre. Szépen mutattak ott kitekeredve.

Béla visszafordult, csak akkor vette észre Marit, aki az ágya mellett feküdt rángatózva. Néha felnyílott az egyik szeme, savószínű és totál homályos volt.

Hortobágyit a taxinál berendelték a következő keddre az etikások. Természetesen semmit sem árultak el előre, hogy mi a stájsz, így elég hangosan felnevetett, amikor lejátszották neki a betelefonáló „utas” rögzített panaszát, miszerint:
„A belvárosból csak óra nélkül akart elvinni külföldi vendégemmel együtt – hétezerért – a Lugas étterembe”.
– Hát erre mondják azt, hogy igazán életszerű? – csóválta a fejét Béla. – Ez a betelefonáló sajnos a szomszédom, Szakmári Gábor. Igazán rafinált, de lusta taxis hiéna, aki arról sem bizonyosodott meg, hogy dolgozom-e aznap, mielőtt kamu utaspanaszt tett.
Béla éppen nem dolgozott, mivel mindenszentek napja volt, és vidékre is mentek a családdal. Hortobágyi egyébként sem keveredett ilyen akcióba, szigorúan csak órával és a hivatalos tarifával fuvarozott.

Hortobágyiéknak egy ideje új szomszédjaik vannak. Befalazták a bámészkodós, panoráma konyhaablakot. Őket nem hallják folyton üvegeket csörgetni és késő éjjelig ordítozni. Flex-szel viszont vágnak, betont kevernek, barkácsolnak, jó zenéket hallgatnak, és mindig átköszönnek.
Szóval normális emberek.

2009. 03. 28.