SZÉPIRODALOM

Hortobágyi azon elképzelése, hogy a bíró a fegyverrel és erőszakkal elkövetett magánlaksértés miatt küldte volna el az ügyészségnek a peranyagot, nem igazolódott be.
A bíróság a súlyos testi sértés vádjának felmerülése okán kereste meg a nyomozó ügyészséget.
Az ügyészség helyettes vezetője azonban négy oldalon keresztül szakszerűen elmagyarázta a társszervnek (kioktatta őket), hogy az előző eljárásban eljáró bírák egyszer már döntöttek ezügyben, és mivel a jogellenes fogvatartás bűncselekményébe beleolvasztottak egy egész bűncselekményhalmazt, ezért teljesen mindegy, hogy súlyos vagy könnyű testi sértés történt, már az is úgy zusammen benne van a pakliban.
A bíróságokra pedig egyaránt vonatkozik a jogegységi határozat, tehát magyarán kötelező az „összetartás” bármennyire is furcsállják az eljárás során elkövetett egyoldalú könnyítéseket és az érezhető részrehajlást.

Azért mégiscsak nevetséges egy valamirevaló jogállamban – gondolta Béla –, hogy azok, akiknek be kellene tartatniuk a törvényességet – mivel ez a feladatuk, ezt tanulták –, olyan erőszakos és eltervezett bűncselekményeket hajtsanak végre, amelyeknek súlyoson törvénysértő mivoltára a laikus sértett is felhívja figyelmüket "menetközben", ám ők ennek ellenére mégsem tágítanak elhatározásuktól, nagymellényűek, önbíráskodók, hiszen valószínűleg ismerik már a szokásjogot. Tudják, hogy mire számíthatnak legerősebb esetben is.
Béla a rendőrök ellene elkövetett erőszakos bűncselekményeit összevetette az aznapi kiemelt médiahírrel, a sárospataki, 20 éves férfi elborzasztó tettével, aki túrórudacskákat lopott: A biztonságiak ráhívták a rendőröket, akik őrizetbe vették szabálysértés miatt, és azonnal megindult a gyorsított eljárás. A bíró 25 ezer forint pénzbüntetést szabott ki. A négy darab rudi értéke 476 forint volt...
Hortobágyi Béla ügyében elítélt rendőrök – emlékeztetőül – 90 ezer forint büntetéssel úszták meg a tulajdonában elkövetett gyalázást, verést és a jogellenes bezárást a rendőrségi fogdába.

Egy ember testi-lelki összezúzása hasonlítható egyáltalán több mint negyedrésznyi arányban a rudicsenéshez? Abban az esetben, ha netán túrórudakban rónák a „jogegységet” valószínűleg 16 db. túrórúd eltulajdonítása már nagyobb büntetést eredményezne, mint az egyszerű, az akkoriban szokványossá fajult, hétköznapi rendőri brutalitás.
Talán, ha a 2006-os rendőri túlkapásokért nem adományozott volna kitüntetést Demszky a viperás Gergényinek, valószínűleg nem kaptak volna vérszemet a helyi janicsárok…
– Lehet, hogy minden teljesen másképp alakul az én történetemben is – elmélkedett Béla.

Az ügyész sűrű, négyoldalnyi írásában nem tért ki arra, hogy az ügy első szakaszában miért adta be hivatala elkésve, jogvesztő időpontban a súlyosbítás iránti kérelmet; ki mulasztott, és ezért milyen hátrányt (netán feddést) szenvedett el. A súlyos testi sértés ügyében tett bírósági feljelentést viszont egyértelműen elutasította, de reményként felvetette a perújítás elvi lehetőségét.

Hortobágyi oldalát furdalta a kíváncsiság – mivel tavasz óta nem kapott semmiféle végzést a Múzeum körúti presszó előtt történt incidens utáni, közfeladatot ellátó személy elleni erőszak ügyében indult büntetőeljárás eredményéről –, ezért írt egy tudakozó levelet a bíróságnak.
A bírónő, mintha az ítélet eltitkolásának gyakorlata teljesen természetes lenne, még elnézést sem kért mulasztása miatt (itt is csak a trehányság vagy a megszokás?), hiszen a több mint három hónapja lezárt ügyről illett volna a sértettet is tájékoztatnia.
Béla ügyében ezt csak külön kérésre, utólag tette meg:
A bíróság a vádlottat (akiről egyébként kiderült, az italt rosszul bíró borszakértő) halmazati büntetésként 450 napi pénzbüntetésre ítélte – egy napot 200 forintjával (?) számolva –, így ugyancsak kilencvenezer forintnyi büntetés jött össze. A bíróság ebben az ügyben sem foglalkozott a sértett esetleges kárával. Úgy tűnik a magyar bíróságok működtetési költségeinek „átalánydíjas” beszedése a valódi, előirányzott cél, nem pedig a sértettek alapvető erkölcsi és anyagi kárpótlása, ami miatt eredetileg létrehozták ezt az intézményt.

Hortobágyiban felmerült a logikus kérdés: miért kampányszerű, és öncélú gyakorta az igazságszolgáltatás, és mért nincsen valamiféle szintentartó mérce? Arra következtetett, valószínűleg ez a hatalmi ág is elbürokratizálódott. Jórészt a maga hasznát szem előtt tartva működik – hasonlóképp, mint a többi nagylétszámú állami intézmény, s így könnyedén termel ki magából és maga körül hatalmasságokat; gyorsítókat, fékeket, eligazítókat, elfogadókat, illetve milliókat bezsebelő „sztárügyvédeket”.
A bíróság ítéletét olvasva, azt azért furcsának találta, hogy a verekedős borászra kiszabott – egy menetben lezajlott – per költsége majdnem a dupláját taksálta, mint a rendőrök esetében. Ez nagyban emlékeztette az orvosszakértői díjjak eljárásonkénti különbözőségére.


Béla könyvelője gyorsan kopácsolt kis számológépén. A negyedéves adóelőleget akarta kiszámolni. A taxis közben fád képpel dünnyögte, hogy szerinte már többet is befizetett, mint amennyit kellett volna az eddigi csekély jövedelméhez mérten.
A könyvelő felnézett az éppen kinyomtatott folyószámla egyenlegből, és hitetlenkedve jegyezte meg:
– Ezen mégis 65 ezer forintos adóhiány mutatkozik, és van egyéb tartozás is, összesen 642 ezer Ft.
Béla nagyot sóhajtott, s néhányszor tenyérrel megcsapkodta a homlokát:
– Ezért kellett nekem eladni a házat…? Az idegtépő tortúrát, a papírtúrást, a rengeteg meddő telefonálást és idegeskedést átélnem? Ezek meg arra sem képesek, hogy a folyószámlán jóváírják a befizetett összeget?
Persze itt is az volt a lényeg, hogy a végrehajtó bukszájába kerüljön az összeg, ne én fizessem be – megdumáltak – , így valószínűleg megkapták érte a külön prémest.
Az, hogy az adózó számláján megmutatkozzon a befizetés, az már nem az ő dolguk. Levették a házról a végrehajtási jogot, elégedjen meg ennyivel a kuncsaft, és örüljön annak, hogy nem indít ellene a másik osztály újabb behajtási procedúrát, hiszen a nyilvántartás szerint megint jócskán mínuszban van.

(folyt. köv.)